„A legvidámabb bohócban is a szomorúság a legmegkapóbb számomra.” Pogány Judit színművésztől származik ez a mondat, és ennek a kijelentésnek az általános érvényességét kihasználva meg is van az egyik magyarázata annak, hogy mitől annyira sikeres előadás A Latabárné fia, amelynek premierjét Latabár Kálmán születésének napjához igazodva, éppen november 24-én tartották meg a Spinoza Színházban. A darab 2022-ben történő bemutatása egyébként további szándékosságokat rejtett magában, hiszen arra az évre esett a nagy nevettető születésének százhuszadik évfordulója, és kerek száz esztendeje volt annak, hogy először lépett színpadra.
A Győrei Zsolt monodrámáját előadó, és az alkotói folyamatban az író mellett társrendezői feladatokat ugyancsak ellátó Peller Károly első blikkre fura választásnak tűnik a jellegzetes fizimiskájú és kisugárzású Latabár Kálmán szerepére. Így a színrelépései alkalmával nem csupán annyit szükséges a közönségnek estéről estére bizonyítania, hogy sokéves zenés színházi ténykedése ellenére prózai színészként egyaránt remekelhet, hanem azt is el kell mindannyiszor érnie, hogy a néző a játékidő előrehaladtával felül tudjon emelkedni a külsőségbéli eltéréseken. Tovább nehezíti, legalábbis árnyalja a helyzetet, hogy a megadott dramaturgia alapján a legendás táncoskomikus bőrébe bújva annak beszéd- és mozgásképtelen édesanyjához címezve kell felelevenítenie az életrajzi, illetve színháztörténeti dokumentumokon alapuló korabeli történéseket, méghozzá csevegés-szerűen, meglehetősen személyes hangvétellel. Az asszony ráadásul nincsen emberalakként megjelenítve, egy üres ágy jelképezi a létét, arra való utalásként, hogy a színpadon elhangzottak akár egyfajta belső monológként is értelmezhetőek. Amikor pedig az édesanya halálát követő jelenet kerül sorra, az eddigitől eltérő jelentéstartalmat hoz be az érintetlen fekhely képe a produkcióba.
Peller Károly A Latabárné fia című előadásban (Fotó: Kovács Milán)
A Latabárné fia, mint előadás nagyon okosan van felépítve: a humor és a melankólia sajátos módon keveredik benne, amely elegy a hajdani színészlegenda hangulatbéli hullámzásának is igen hű tükörképe. Latabár Kálmánt hivatásgyakorlás közben egy kifejezetten vicces embernek látta a közönség, ám a teátrumok világán kívül nem lehetett ilyen, mivel az életét különféle nehezítő tényezők terhelték meg. Ennek megfelelően magánemberként kétféle forrásból táplálkozik a darabban mutatott humoros énje. Van, hogy nagybeteg édesanyja lelki nyugalmának megőrzése kedvéért, és egyértelműen a valós gondjait finomítva, elleplezve tréfálkozik, de nem kevés példa akad a cselekményben arra is, hogy a szakmai, valamint civil életében egyaránt megjelenő buktatók miatt belőle fel-feltörő iróniát, cinizmust csomagolja bele a felhangzó poénokba rendszerint.
„A legvidámabb bohócban is a szomorúság a legmegkapóbb számomra.” A szerepformálást tekintve bizonyítást nyert a cikk elején felütéseként használt mondat, hiszen bár a publikum az ide vonatkozó reakciókból jól leszűrhető módon a színészt a mostani szerepkörében hamar elfogadta, ám a körükben a legnagyobb elismerést Peller Károly mégiscsak drámai színezetű megnyilvánulásaival vívta ki magának. Annak ugyanis megvan a maga művészi értéke, ha valaki – amint ezúttal ő is – a játékát valódi könnyekkel hitelesíti, vagy támogatja. Különös tekintettel arra, hogy az operettekben, melyekben rendszeresen játszott pályafutása alatt, a sírás ebben a valódi sérülékenységet ábrázoló minőségében nem része a közreműködők eszköztárának. Persze létezik olyan színészkörökben elterjedt elmélet, amely szerint az arcon végig gördülő könnycseppekre semmi szükség, ha az adott jelenet emocionálisan jól ki van dolgozva, ám az letagadhatatlan, hogy az a művész, aki fizikálisan is sír, mikor a szituáció megkívánja azt, a közönség érzelmeire valami ritkán tapasztalt, elementáris erővel hathat. A néző ilyenkor egyértelmű jeleit látja a belső érzékenységnek, a szituáció általi kiszolgáltatottságnak, melyek minden addiginál közelebb sodorják a színészt az általa megformált karakterhez, méghozzá villámtempóban.
Peller Károly A Latabárné fia című előadásban (Fotó: Kovács Milán)
A Latabárné fia olyan ziccereket tartalmaz, amik mindenféle elitista elgondolásokra fittyet hányva hoznak meg prózai színészi érdemeket Peller Károly számára. Ilyen formán pedig beigazolódni látszik annak az elképzelésnek a jogossága, amely alapján végül nem kerültek zongora mellett éneklős helyzetképek a darabba. A közönség pedig kétszeres szellemi profitra tehet szert az előadás megtekintésével ezek miatt a tényezők miatt. Egyrészt a monológoknak, illetve az átöltözések közötti rádiós bejátszásoknak köszönhetően hiteles források alapján ismerheti meg Latabár Kálmán életútjának egyes állomásait, másrészt a játékidő alatt Peller Károlynak művészi szempontból nézve ismeretlen oldala tárul fel, még akkor is, ha a színész eddigi kreatív projektjeinek mibenlétével a színházlátogató igencsak tisztában van. Peller Károly sokszínűsége egyébként tényleg vitathatatlan, mielőtt ugyanis Latabár Kálmán jelmezeit magára öltötte, nemcsak operettekben, hanem az azoktól eltérő énektechnikát igénylő musicalekben szerepelt, az Operett Akadémia vizsgaelőadásait koreográfusként segítette, tévés műsorban, napi sorozatban, különböző reklámokban tűnt fel, valamint rendezőként is debütálhatott dőközben: egyik legfrissebb ilyen jellegű munkáját, a Misi mókus című családi musicalt például a Móricz Zsigmond Színház nagyszínpadán 2022. október 7-én mutatták be.
Kiemelt kép: Peller Károly A Latabárné fia című előadásban (Fotó: Kovács Milán)
