Üdítő, ha itthon egy előadás nemcsak kizárólag a szövegre és a párbeszédekre, hanem más, szintén fontos elemekre is építkezik, vagy netán hangsúlyosabbá teszi azokat a dialógusokkal szemben. Ám amikor a Katona József Színház nagyszínpadján vagyunk tanúi igazi posztdramatikus színháznak, az több, mint üdítő: reménykeltő, biztató és üdvözítő. Tarnóczi Jakab Melancholy rooms című rendezése tőle nem feltétlenül szokatlan, ám a Katona közönsége számára viszonylag új formanyelven jött létre.

Egymástól elválasztott, forgószínpadra helyezett kis szobák fogadnak minket Giliga Ilka díszletében. Tarnóczi érzékszerveinken keresztül szembesít minket a mély szomorúság, a melankólia érzésével. Nem tudhatom, más országok színpadán hogyan hatna ez a szóban alig, zenében és látványban annál inkább gazdag előadás. Itthon az alkotók ebben a produkcióban non-verbálisan fogták meg a (mostani?) magyar néplélek lényegét. Majdhogynem a szótlanság jellemzi az összes szobát. Az így teremtett színpadi csöndben látjuk meg igazán a szereplők lelkét.

A pizsamás Szirtes Ági szűk szobájában, borral a kezében idézi fel fiatalkorát, annak minden szenvedését, szépségét, az elhagyatottságot, amely most is vele van. Külön szépsége az előadásnak, hogy Szirtes fiatalkori énjét ugyanabban a helyiségben lánya, Pálmai Anna alakítja. Talán a többi szoba közül ez a szűrt fényben megvilágított kicsi tér bír a legerősebb atmoszférával, amihez nagyban hozzátesz az anya-lánya páros hasonlóan szuggesztív, de másféle energiákkal dolgozó jelenléte. Ez főleg mozdulataikban, mini koreográfiáikban mutatkozik meg. Pálmai karlendítéseiben az élet kiteljesedésének ígérete, Szirtes esetében az élet(mű) lassú lezárásának folyamata érződik.

Tasnádi Bence a Melancholy rooms-ban (Fotó: Horváth Judit)

Lengyel Benjámin mentőse tök egyedül heveredik le a kanapéra napról napra, egyetlen társa egy pók – ami ráadásul pár „fordulattal” később meg is szökik -, csak fülhallgatója meg a képernyőn villogó pornósztárok szólnak hozzá. Gondolatai eközben lehet, azon műtő körül járnak, amelyben az esküvőjéről a kórházba rohanó férfi várja kedvese állapotának javulását.

Ebben a „szomszédos” kórteremben Tasnádi Bence extravagáns zenésze testben és arcban is hozza a tépelődés fázisait. A szívhangot jelző gép pittyegéséből is dallamot csihol, csakhogy kicsit javítson szörnyű helyzetén. Általában ebben a jelenetben indulnak el az előadás zenei szekvenciái. S bár a végefelé felcsendülő, rockos-popos szám kissé elüt az előadás szövetétől, azért a többi zenei betét betölti lélekfeltáró funkciójukat – ez Hunyadi Máté és Bencsik Levente érdeme.

Rezes Judit teremőrként vigyáz egy hatalmas fényképet, amin egy ölelés kezekre kinagyított változata látható. Rezes minden mozdulata, gesztusa rendkívül beszédes. Története van annak, ahogyan ül a székén, ahogyan utánozni próbálja a képen látható ölelést, ahogyan a testével fedezi fel a benne tátongó magányt és ahogyan észreveteti magát a nézőkkel és önmagával. Rezes Judit hétköznapi mozdulatokból a kapcsolódás iránti vágy koreográfiáját alkotja meg.

Vele ellentétben Dankó István majma éppen merev egyhelyben állásával, néha pozícióváltásával beszéli el saját mélabújának és közönyének történetét. Dankó az állatkísérleteknél megszokott laboratóriumban rezzenéstelen arccal hallgatja a saját hangján elhangzó kísérleti napló részeit. Az ő helyiségében hangzik el a legtöbb szöveg, amely a színész hallgatásával szemben emeli ki az élőlény emberek által létrehozott magányát.

Takátsy Péter a Melancholy rooms-ban (Fotó: Horváth Judit)

Takátsy Péter aktatáskás, öltönyös figuráját egy gardróbszekrényben találjuk. Ő is a mozdulat nyelvén, az öltözés és vetkőzés gesztusával mutatja meg a benne rejlő belső ént. Rituálé, ahogyan lassan leveszi férfi gönceit és lassan átöltözik női ruhákba. Így néz a tükörbe, és így látjuk meg valódi énjét. A ruhaváltás között teljesen meztelenül roskad le a középen lévő ülésre, görög szobrot idéző, geometriájában is szép pózban.

A szereplők nagy része bizonyos pontokon átjár a szobák között.  A figurák azonban akkor is képtelenek egymáshoz kapcsolódni, ha egy helyen, egy időben vannak jelen. Saját melankóliájuk akadályozza meg őket az egyébként enyhítő és segítő kapcsolódásban. Talán Dankó és Pálmai között kezd kialakulni valamiféle fura, absztrakt módon vonzódó viszony- ám végül annak is elhagyás a vége.

Az átjárásokon túl a mozdulatsorok is összekapcsolják a szobákat. Szinte egymásnak adják át a színészek a gesztusokat, pózokat, erősítve ezzel a forgás dramaturgiáját. Talán ez akkor a leglátványosabb, amikor Pálmai Anna egyik gesztusa a fordulat során visszaköszön Takátsy a már említett szoborszerű ülésében.

Tarnóczi rendezésében a látványon túl a humornak is jelentős szerep jut. A hétköznapi, szürreális helyzeteket teremtő, számunkra nagyon is ismerős emberi megmozdulások nevetettik meg a nézőket. Így válik könnyebbé, természetesebbé és elfogadhatóbbá a mindannyiunkban megbúvó mélabú súlya.

Kiemelt kép: Szirtes Ági a Melancholy rooms-ban (Fotó: Horváth Judit)