Visszatérő sztárszerzők a KULT Könyvek sorozatban

Idén tavasszal három, általunk már jól ismert szerző művével bővült a 21. Század Kiadó KULT Könyvek sorozata. Naomi Alderman techno-thrillerében egy kíméleten jövőképet láthatunk, Jesmyn Ward néhol lázálomszerű szépirodalomi remekében az amerikai rabszolgatartó korszakba kegyetlenségeinek lehetünk tanúi, Dolly Alderton kendőzetlen humorral megírt regényében pedig a szakítás okozta gyászfeldolgozást ismerhetjük meg. 

Naomi Alderman: A jövő
ford.: Borbély Judit Bernadette, 21. Század Kiadó, 432 oldal

Naomi Alderman regénye, A jövő már a harmadik, ami megjelenik a 21. Század Kiadó sorozatában. A hatalom és az Engedetlenség (amely még korábban A rabbi meg a lánya címmel került a boltokba az Ulpius-ház Kiadó gondozásában) szerzője új regényében a nem túl távoli és nem túl fényes jövőt festi le az olvasóknak egy nagy formátumú világvége történettel. A történet egyik főhőse, Martha Einkorn egy nagy hatalmú médiamogulnak dolgozik, aki irányítása alá akarja hajtani a világot. Martha legszívesebben kiszállna, de eszébe jut a példázat a rókáról és a nyúlról, amit még gyerekkorában hallott az apjától. Az abban rejlő figyelmeztetés tagadhatatlanul kezd beigazolódni – márpedig ha ez így van, akkor egyáltalán mennyi idő lehet hátra a jövőből? A cselekmény másik szála Lai Zhen túlélőművészhez köthető, akit mindenki ismer az internetről. Éppen egy bérgyilkos elől próbál megszökni Szingapúrban, amikor a telefonján aktiválódik egy szoftver, és közli, hogyan tud elmenekülni szorult helyzetéből. Martha és Lai Zhen világa szép lassan összefonódik, ezzel pedig gyújtó erejű eseménysor veszi kezdetét. Martha engesztelhetetlenül tör előre, Lait pedig a kíváncsiság hajtja – valami páratlanul szép kifejlet várja őket, vagy a civilizáció pusztulása?

Naomi Alderman már a kötet címadásával elgondolkodtatja az olvasót: létezhet-e jövő egy olyan világban, amely pusztulásra van ítélve? A szerző egy posztapokalipszisbe vezet el bennünket, egy disztópikus világba, ahol mára szinte mindent a technológia ural. Az emberek már nem is tudnak létezni ezen termékek és szolgáltatások nélkül, azok teljesen átszövik a mindennapjaikat. A techvállalatok vezetői persze tudják, hogy mekkora hatalom van a kezükben, és ezzel vissza is élnek – miközben ők maguk, akik látják előre az általuk okozott veszélyt, gondosan előkészítik maguknak a terepet a túlélésre. Bunkereket és életeket óvó szoftvereket hoznak létre a világ minden táján, hogy a legkisebb baj esetén is azonnal mentsék a saját bőrüket. De ahogyan az lenni szokott, az emberek egy része elkezd forrongani, és azok, akik tudomással bírnak a gazdagok terveiről, egy idő után nem nézhetik tétlenül, hogy csak a kiváltságosok meneküljenek meg a világ végétől.

A jövő által lefestett világkép és a történet azért igazán ijesztő, mert tűpontosan mutatja be, hogy milyen irányba halad az emberiség, sőt, bizonyos pontokon mintha csak a máról olvasnánk. Alderman olyan témákat érint, amelyek roppant nagy aktualitással bírnak: mesterséges intelligencia, a társadalmi osztályok minél nagyobb szétszakadása, konspirációk, a multik egyeduralma és a kisemberek eltiprása. Habár a szerző az apokalipszis egyik lehetséges módozatát tárja elénk, elemzése annyira valóságos, hogy könnyedén gondolhatjuk azt, hogy a jövőbe lát – így a regénye egyszerre válik félelmetes jóslattá is. Az emberiség saját magát pusztítja el, a kérdés csak az, hogy mikor – tudjuk ezt jól, és mostanra már tudják a szereplőink is, akiket ugyanaz a cél vezérel: túlélni a túlélhetetlent. Vagy legalábbis a látszólagos túlélhetetlenséget, mert Alderman szerint mindig lesznek túlélők. Ha az emberiség nem is, a Föld maga igen. Mert az kétségtelen, hogy az irányítás teljes egészében kicsúszott a kezünkből, hiszen a mesterséges intelligencia is már saját magát fejleszti tovább, és a természet törvényei ellen sem lehet a végsőkig harcolni.

A regény visszatérő eleme a bibliai Lót története, aki Szodoma és Gomora közelében telepedett le, majd idővel előbbi egyik vezető emberévé vált. Az ószövetségi történetleírás alapján azonban eljött az a pont, amikor az Úr elhatározta, hogy nem tűri tovább e két hely romlottságát és eltörli ezeket a Föld színéről. Amikor a szodomaiak fellázadtak, Lót családjával együtt menekülni kényszerült, és mint tudjuk, Lót felesége volt az, aki az Úr angyalainak tiltása ellenére hátrafordult és sóbálvánnyá változott. Nem véletlen a párhuzam, hiszen hőseink is a pusztulás elől menekülnek.

A jövő egy igazi techno-thriller, ami helyenként pont a tudományos megalapozottság miatt válik nehezen olvashatóvá – de idővel bele lehet rázódni a történetbe. A kötet utolsó harmada azonban kimondottan izgalmassá válik, sok kérdésünkre fogunk választ kapni ezekben a fejezetekben, ami nem egyenlő a megnyugvással – mert ennek a könyvnek nem is célja az olvasó lelkének ápolása.

Jesmyn Ward: Most leszállunk innen
ford.: Gy. Horváth László, 21. Század Kiadó, 320 oldal

Jesmyn Ward neve szintén nem ismeretlen a KULT Könyvek olvasói előtt, hiszen korábban ebben a sorozatban jelent meg a Hallgasd a holtak énekét! és A csontok megmaradnak című regénye. A Most leszállunk innent – amelynek címét Dante Pokoljából kölcsönözte a szerző – a neves műfordító, Gy. Horváth László magyar szövegével vehetjük kézbe.

A történet főhőse Annis, akit nemzője, egy fehér rabszolgatartó elad délre. A hosszú menetelés során a lány édesanyjához kapcsolódó emlékeiben talál vigaszra, illetve a nagymamájáról szóló történetekben, aki Afrikában volt harcos. Annis számára e két nőalakon keresztül nyílik meg a kézzelfogható valóságon túli szellemvilág, amelyben ott van a föld és a víz, mítosz és történelem; ott vannak azok a szellemek, amelyek adnak és nevelnek, és azok, amelyek manipulálnak és elvesznek. Az alászállás története végeredményben egy újjászületés története, amely során Annis visszavívja a jogot, hogy ő kormányozza saját életét.

Ward legújabb regényének középpontjában a rabszolgaság áll, és a szerző érezhetően nem is akart finomkodni a téma kibontása során, éppen ezért a Most leszállunk innen cseppet sem nevezhető könnyed olvasmánynak. Ward írói nagyságát pedig csak fokozza, hogy ezt a kegyetlen világot olyan gyönyörű, szépirodalmi nyelvezettel mutatja be, amelybe minden szörnyűség ellenére jól esik elmerülni, ráadásul ez a kontraszt csak még jobban kidomborítja az emberiség egyik legsötétebb korszakát. Emellett a szerző megismertet minket az afrikai monda- és szellemvilággal, így a regény műfaja szerint leginkább a mágikus realizmus közé sorolható, és az elgondolkodtató történeten túl egy igazi kulturális utazásnak is a részesei lehetünk. A félelem és a rettegés miatt Annis a fantázia erejéhez fordul, hogy ne roppanjon össze az alatt a súly alatt, amelyet az élet rámért, így a realitás és az álom között is többször elmosódik a határ.

„Te vagy a magad fegyvere.” – Hangzik el a regényben, és ez lesz Annis számára a legfontosabb tanács is, amihez keserves útja során mindvégig fordulni tud. A regény nagyban foglalkozik ugyanis azzal a gondolattal is, hogy hogyan lehetett megőrizni önmagunkat egy olyan embertelen világban, amikor bizonyos rasszok felé állatokként fordultak. Szinte elképzelhetetlen, hogy akadtak olyanok, akik mindazok ellenére, amit el kellett szenvedniük, mégsem adták fel a reményt. Annis maga is egyike ezeknek az embereknek, akinek már szinte fogantatásakor eldőlt a sorsa: apja (bár ezt a megnevezést a férfival szemben Ward egyszer sem használja) egy rabszolgatartó férfi, aki akár saját lányán is képes lenne erőszakot elkövetni – ha nem lépne közbe Annis anyja. Az események pedig innentől kezdve lavina módjára követik egymást: mind Annist, mind az anyját eladja a férfi, így jut el főhősünk New Orleansba, ahol egy cukornádtermesztő nő uralma alá kerül.

Természetesen nem véletlen, hogy a cím Dante Pokol című költeményéből származik (a kiadó Babits Mihály fordítását használta: „Most leszállunk innen a vak világba!”), de ezen túl menően is több idézettel találkozhatunk. A Pokol itt azonban nem a föld alatt található, hanem nagyon is valóságos, elég csak az összeláncolt rabok folyón történő átkelésének jelenetére gondolnunk, amelyet igen erős és kegyetlen képi világgal mutat be a szerző. Persze, nem csak emiatt válik nehéz olvasmánnyá a kötet, hanem mert a cselekmény helyenként igen lassan halad előre, ráadásul olykor a nyelvezet is jóval komorabbá, összetetté válik, főleg, amikor előtérbe kerül a látomás és a valóság fentebb említett keveredése. Azonban mindenkit buzdítunk arra, hogy tartson ki, mert ha elkapja a regény atmoszféráját, akkor egy igazán szívet tépő, érzelmekben gazdag élménnyel csukhatjuk be végül a kötetet.

Dolly Alderton: Jó alapanyag
ford.: Ács Eleonóra, 21. Század Kiadó, 352 oldal

Dolly Alderton is visszatérő szerzője a kiadónak, habár a Jó alapanyag címet viselő kötete az első, amely a KULT Könyvek sorozatban megjelent. Korábban viszont már olvashattuk a 21. Század Kiadó gondozásában a Szellemek és a Kedves Dolly! című műveit is, így tehát az újságíróként és podcasterként is dolgozó író szintén régi ismerősünk. Legújabb könyvének főhőse Andy, a nem túl sikeres stand-upos, aki négy éve boldognak hitt párkapcsolatban él Jennel. Csakhogy a lány egy párizsi utazást követően szakít vele, ezzel pedig Andy világa és addig felépített élete teljesen összeomlik. A férfi próbálja megtalálni a miértekre a válaszokat, és közben a kapcsolat vége miatti gyászfolyamat összes fázisát meg- és átéli. Úgy gondolja, hogy ha sikerül megtalálnia azokat az okokat, amik a szakításhoz vezettek, talán visszaszerezheti szerelmét. De ahogy egyre jobban belebonyolódik az alapból sem egyszerű helyzetbe, úgy csúszik ki folyamatosan a lába alól a talaj és már a karrierje és saját maga is az összeomlás szélére kerül.

A brit szerző regényének fókuszában egy szakítástörténet áll, amelyet ezúttal egy férfi szemszögéből élhetünk át. A téma pedig nem is lehetne univerzálisabb ma, amikor már maga a párkeresés is roppant nehézzé válik, hát még a folyamatos kudarcok megélése, így az olvasók többsége számára bizonyára ismerős lesz az a szituáció, amelybe Andy keveredik. Ráadásul az eseményeket Alderton metsző, bájos humorral, de mégis kendőzetlen őszinteséggel meséli el, amelytől Andy csak még emberibbé válik. És talán azok az élethelyzetek és döntések is ismerősek lesznek számunkra, amelyek a szakítást követik: a férfi visszaköltözik az anyjához, olykor-olykor az alkoholhoz fordul bánatában és bizony néha sírásra is fakad. Szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a nő, akit továbbra is szerelemmel szeret, már nem viszonozza az érzéseit, ő maga pedig ott áll harmincas évei közepén, azzal a tudattal, hogy szinte semmit nem ért el az életben – vagy legalábbis ahhoz nem eleget, hogy saját lábán is meg tudjon állni. A helyzetét az sem könnyíti meg, hogy a barátai többsége mind boldog kapcsolatban él, remek egzisztenciával és sokuknak már gyerekeik is vannak. Andynek tehát teljesen újra kell értelmeznie saját magát, hogy végül rájöjjön, ki is ő valójában.

Annak ellenére, hogy női szerző művéről beszélünk, Aldertonnak sikerült jól belehelyezkednie a 35 éves Andy bőrébe. De tulajdonképpen ez is csak azt bizonyítja, hogy a férfiak és a nők ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek, ugyanúgy élik meg azokat, a kérdés csupán az, hogy mennyire engednek szabad utat ezeknek az érzelmeknek. De mindemellett nagyban szól a regény magáról a párkapcsolatról is, annak fázisairól, buktatóiról, ezeket pedig a szerző nem csak Andy és Jen párosán, hanem a barátaikén keresztül is igen sokszínűen tárja elénk. Ráadásul a regény végén kapunk egy másik nézőpontot is: maga Jen veszi át a szót, így tulajdonképpen megismerjük a lemez másik oldalát is – az pedig, hogy végül melyiküknek adunk igazat, már csak rajtunk múlik.

Kiemelt kép: Naomi Alderman: A jövő (Szerzőportré: Annabel Moeller)