Folytatódik a dán irodalom egyik klasszikusa, Tove Ditlevsen ​Koppenhága-trilógiája: a napokban került a könyvesboltokba az Ifjúkor címet viselő második rész, amelyből a hazájában igen nagy jelentőséggel bíró költő felnőtté válásának korai szakaszát ismerhetjük meg.

Tove Ditlevsen (1917. december 14. – 1976. március 7.) a XX. századi dán irodalom legeredetibb női hangja. Koppenhága munkásnegyedében, Vesterbróban nőtt fel, első költeményeit 12 évesen írta. Hosszú alkotói pályafutása során több mint harminc verseskötetet, regényt, novellát, gyerekkönyvet és memoárt írt, amelyek középpontjában a szorongás, a traumák és a lelki vívódások állnak. Írásaiban elmosódnak a határok önéletrajz és fikció között, megelőzve ezzel az autofikció olyan kortárs klasszikusait, mint Rachel Cusk és Karl Ove Knausgard. Műveit mintegy harminc nyelvre fordították le.

Ditlevsen írásai reneszánszukat élik: Koppenhága-trilógia című memoárja az 1960-as és 70-es évek fordulóján látott napvilágot (az első két rész, a Gyerekkor és az Ifjúkor 1967-ben, a Függés 1971-ben – a befejezés magyarul jövő tavasszal érkezik). Ezekben a kisregényekben a költő fájdalmas őszinteséggel tárja az olvasó elé legszemélyesebb élményeit, élete legintimebb történéseit. Mesél koppenhágai gyerekkoráról, fiatalságáról, íróvá válásáról, házasságairól és függőségéről. A trilógia második része, az Ifjúkor a költőlét felé vezető első, tapogatózó lépéseknek állít emléket, miközben a háttérben már gyülekeznek a II. világháború sötét felhői. A regényt The New York Times 2021-ben az év legjobb könyvei közé sorolta.

„Amit én csinálok, azt Németországban „elfajzott művészetnek” tartják, és emlékszem, mit mondott Krogh úr a német értelmiségről. Másnap elkezdem a munkámat a Valutaközpont gépíró termében, és Hitler megszállja Ausztriát.”

Az Ifjúkor cselekménye ott folytatódik, ahol az első köteté félbeszakadt, és Tove fiatal éveiről, nagyjából a 17-20 éves kora közötti időszakról mesél. A lány munkába áll, habár első munkahelyén (egy családnál afféle házvezetőnőként és dadaként helyezkedik el) csupán egyetlen napot tölt, ezt követően pedig egy panzióban kezd dolgozni. Élete tehát éppen olyan, mint bármelyik más korabeli dán lányé, és bizonyos szempontból ez a hétköznapiság végig is kíséri a mindennapjait. Barátnőivel eljár táncolni, miközben naiv módon igyekszik megtalálni a tökéletes férjjelöltet. A memoár egyik visszatérő motívumává a szüzesség elvesztése válik, amely annak ellenére válik fontossá, hogy Tove nem úgy tekint rá, mint a kortársai. Ezek azonban mind csak látszat tevékenységek: a munka, a szórakozás, a „fiúzás” nem ad számára igazi kikapcsolódást, hiszen a vágya, hogy kiadják verseit egy olyan korban, amelyben nem volt elfogadott, hogy a nők verseket írnak, mindennél erősebb.

A felnőtté válás folyamata azonban nemcsak a nővé érésről szól, hanem arról is, hogy szembesülnie kell az élet ridegségével és kegyetlenségével. Több, távoli családtagja elvesztésének is szemtanúi lehetünk, de talán egyik sem viseli meg annyira a fiatal lányt, mint Brochmann szerkesztőé – ő volt az a férfi, aki az előző kötet végén azt tanácsolta a szárnyait bontogató Tovénak, hogy pár év múlva jelentkezzen nála a verseivel, mondván, addigra fog beérni. A lány ettől a perctől kezdve már nem tud bízni a „jó szerencsében”, és minden szembejövő lehetőségre úgy tekint, mint illékony álomra, amelyből bármelyik percben felébredhet. Emellett meg kell tanulnia azt is, hogy az embereket leginkább az érdek motiválja, ennek fényében pedig saját magát is át kell értékelnie.

„Magamnak sem tudom megmagyarázni, miért szeretném annyira, hogy kiadják a verseimet, hogy a költészetszerető emberek örömüket leljék bennük, de ez az, amit akarok. Ez az, amiért sötét és kanyargós utakat követek. Ez az, ami erőt ad ahhoz, hogy mindennap felkeljek, hogy elmenjek a nyomdába, és nyolc órán át üljek Løngren kisasszony árgus tekintetével szemben. Ezért akarok elköltözni otthonról, mihelyt betöltöm a tizennyolcadik évemet.”

Ahogyan az előző kötetben az 1920-as és 30-as évek Dániáját ismerhettük meg, úgy most az az időszak tárul elénk, amikor Hitler Németországban hatalomra jut. A II. világháború odébb van még, de már látszódnak az eszmék, amelyek hamarosan egy egész birodalmat behálóznak, és ez az emberek hangulatára is rányomja a bélyegét. Azonban még egy ilyen vészterhes időben sem adható fel teljesen a remény, és ahogyan a második kötet lezárásából kiderül: ha keményen küzdünk az álmainkért, azok végül beteljesülnek.

Ditlevsen a folytatásban is hozza az előző kötet színvonalát: regényének nyelvezete továbbra is megkapóan lírai, és az is egy említést érdemlő írói bravúr, hogy, bár egy felnőtt, érett nő tekint vissza a múltra, az elbeszélés mégis egy valóban fiatal, naiv, ám mégis céltudatos lány hangján szólal. Ebben pedig nagy érdeme van a fordítónak, Kertész Juditnak (és Bogdán Ágnesnek, akivel a versbetéteket közösen ültették át magyarra), aki olyan jól ráérzett Ditlevsen hangjára, hogy az eredmény egy, az eredetihez teljesen méltó magyar szöveg lett.

Tove Ditlevsen: Koppenhága-trilógia II. – Ifjúkor (Københavnertrilogi II. – Ungdom), ford.: Kertész Judit, Bogdán Ágnes (versbetétek), Park Könyvkiadó, 176 oldal

Kiemelt kép: Tove Ditlevsen: Ifjúkor (Szerzőportré: Jarner Palle/Ritzau)