Vénusz, kétszer – Dupla kritika az Orlai Produkciós Iroda legújabb bemutatójáról

Andi

Hanif Kureishi angol író munkásságát tekintve nagyon sokoldalú, alkotásai könyvben, a filmvászonról és színházak színpadairól köszönnek vissza ránk. Talán legismertebb műve a Vénusz, amelynek 2006-os moziváltozatában Peter O’Toole, Leslie Phillips és Jodie Whittaker játszották a főszerepeket. A lehengerlően vicces, mégis nagyon komoly érzelmi húrokat megpendítő alkotás Oscar és Golden Globe jelölést is hozott az angol színészlegendának, amit csak amiatt nem tudott aranyszobrokra váltani, mert abban az évben Forest Whitaker minden létező elismerést begyűjtött Az utolsó skót király főszerepével.

A történet egy különleges szerelmi háromszöget tár elénk, amely érzékenyen mutatja be az egymástól minimum két generációra lévő emberek közötti kapcsolódási pontokat. Maurice és Ian mindketten színészek, az előbbi a sármosabb fajtából, míg az utóbbiról azt lehet elmondani, hogy ugyan külsőben, és a nőknél való sikerekben nem ér barátja nyomába, ám a színpadon mégis többet képes nyújtani a közönségnek. Az ő békés életüket zavarja meg Ian unokahúga, akinek el kell hagynia szülővárosát, mert ott botrányba keveredik. Beköltözik az idős agglegényhez, akivel az első perctől kezdve nehezen értik meg egymást, Maurice pedig azt nem érti, hogy barátjának mi baja van a szép, intelligens fiatal lánnyal, akinek ugyan rettenetes a viselkedése, ám mégis van valami tisztaság a nyers és őszinte stílusa mögött. Az idős színész beleszeret Jessie-be, és az sem érdekli, hogy a lány nem viszonozza érzelmeit, a szárnyai alá veszi, és megpróbál segíteni rajta, sőt egy kicsit nevelni is.

Noha László Lilit láttuk már kisebb, sőt nagyobb szerepekben is az Orlai Produkciós Iroda legutóbbi bemutatóiban (a Mi és Őkben például csodálatosan játszik Vilmányi Benett oldalán), mégis mintha egészen idáig erre a szerepre készült volna: vibráló, érzelemgazdag a játéka, amikor színpadra lép, megértjük, hogy Maurice-nak miért esik még az is nehezére, hogy levegye róla a szemét. Szépsége valóban Vénusszá teszi, még akkor is, amikor éppen szakadt farmerszoknyában ácsorog, egyszerűen úgy sugárzik a nőiesség minden porcikájából, hogy a színház sokadig sorában ülőkre is hat.

Bálint András figuráját a darabban szereplő két nővel való kapcsolata árnyalja: Takács Kati mellett a gondoskodó, jószívű férfit látjuk benne, aki ugyan követ el hibákat, de mélyen képes kötődni és szeretni. Jessie mellett viszont hiába adja a magabiztos sármőrt, sokkal inkább látjuk sebezhetőségét és érzékenységét, ahogy a fiatal lány egy-egy gonoszkodó mondata pengeként hasít belé, és forgatja fel az addig nyugodt mederben folyó életét.

Az Iant játszó Gyabronka Józsefnek most nem sok lehetősége van a tőle megszokott nagy íveket bejárni, ám amikor a színpadon van, elsősorban pikírt humorával tökéletesen támogatja partnereit. Takács Kati számára Valerie igazi jutalomjáték, a Goldoni darab próbáján drámaiságától kezdve a viccességéig mindent meg tud mutatni, Bálint Andrással közös jelenetei pedig szép érzelmeket jelenítenek meg a színpadon. Brasch Bence most inkább csak asszisztál a nagyok játékához, de minden karakterben, amit rábíztak egy újabb színt képes megmutatni, rá érdemes lesz odafigyelni a jövőben.

Torokszorító jelenetek következnek a végjátékban, az idős színész és a fiatal, lázadó lány békét kötnek, nem számít többé, hogy hogy jutottak el a tengerpartig, kit milyen sérelem ért az úton, csak az, hogy ezen a ponton végre megtalálják a közös nyelvet. Bálint András el is mondja: „Most végre lesz időnk beszélgetni”, de azt, hogy miről, már nem tudjuk meg. Kisétálnak a színről, egymáshoz közel hajolva, a köztük támadt meghittség pedig jön velünk előadás után is, jó érzésekkel állunk fel a székekből: ismét egy erős, maradandó élményt nyújtó előadást láthattunk Orlai Tibor társulatától.

Ádám

Különös feladat elé állítják a dramaturgokat akkor, amikor egy filmből kell elkészíteniük a színpadi változatot. A két művészeti ág ugyanis annak ellenére, hogy hasonló nyelven beszél, mégis markánsan eltérően fogalmaz. Gondoljunk a kivitelezésre: egy forgatás során rengeteg különféle tér, épített díszlet vagy valóságos helyszín áll a stáb rendelkezésére, és ha nincsenek megelégedve, több, egymástól akár kilométerekre levő tájból is képesek a film varázsának köszönhetően egy újat alkotni. A színházban, főleg egy kamaraméretű játszóhelyen a színpad mérete korlátozza az alkotókat, de ahogy  már sokszor láthattuk, az ilyen keretek között képesek néha igazán fantasztikus dolgokat létrehozni.

A film és színház közötti másik jelentős különbség a dramaturgiában, és a párbeszédekben keresendő. Egy színdarab felvonásokból áll, szünettel vagy szünetekkel bontják meg a történetvezetés ritmusát, míg egy filmbe nincsenek belekalkulálva ezek a megszakítások. Érthető is, miért zavarja az embereket a sok-sok reklámszünet a tévében. A filmben – ma már – nagyon gyorsan váltják egymást a jelenetek, a szereplők rengeteg információt elmondanak, ők is pörögnek, nem csak az események. A színház ezzel szemben lassabb, élőbb, erre adaptálni egy vibráló dialógust embert próbáló munka.

Török Tamara azonban remek érzékkel készítette el a Vénusz színpadi változatát, és sikerült a gyors tempót megtartva mégis időt hagynia a nagy beszélgetésnek, emberi momentumoknak. Deák Krisztina otthonosan mozog a színház és a film világában is, ezt a tudását kiaknázta a Vénusznál is, filmszerű élmény a végeredmény. A díszlet egyszerű, és nagyon jól mozgatható-alakítható. A fekete felületek megadják a lehetőségét, hogy a színészek azzá alakítsák a helyszíneket, amivé szeretnék: apró változtatásokkal teremtenek kávézót, szobát, kórtermet vagy tengerpartot.

A Vénusz története elgondolkodtatja a nézőt arról, mi is a szeretet, milyen kicsi a határ a szerelem és a szeretet között, és mennyire fontos meghallgatni, odafigyelni a másik emberre. A komoly mondanivaló ellenére fergeteges humora van az előadásnak, és a színház a színházban jelenetek során, melyben az idős színészek túlzásokkal teli próbáját láthatjuk, Takács Kati, Bálint András és Gyabronka József mindhárman sziporkáznak. László Lili, mint vidéki, „tanulatlan” kislány érkezik meg a történetbe, és bár stílusa a végén is nyers marad, érett fiatal nőként hagyja el a színpadot.

Nem érezni egyáltalán, hogy a Vénusz alapja egy brit film lenne, ez a történet bármikor, bármely országban játszódhatna. Az olyan kikacsintások, korosztályos különbségekre tett utalások, mint a verset szavaló Bálint András és a Punnany Massif slágert „rappelő” László Lili, egészen különleges atmoszférát kölcsönöznek az előadásnak.

Kiemelt kép: Jelenet a Vénusz című előadásból (Fotó: Orlai Produkciós Iroda)