A Mágnás Miska próbájának szünetében, a Vígszínház egy csendes és nyugodt részén ültünk le beszélgetni a társulathoz újonnan szerződött Hirtling Istvánnal, aki úgy mozog a teátrumban, mintha a második otthona lenne. A színész bár 2019-ig hét éven át volt a székesfehérvári Vörösmarty Színház oszlopos tagja, sosem vett búcsút Budapesttől, attól a várostól, ahol pályája jelentős részét töltötte. Miért szerződött anno vidékre? Milyen érzelmi szálak fűzik a Vígszínházhoz? Hogyan élte meg a színházváltásokat és miért nem hagyta sosem, hogy bármi kudarc vagy negatív élmény lehúzza? Ezekről is beszélgettünk a Jászai Mari-díjas, érdemes művésszel.

Tavaly már színpadra lépett a Vígszínházban A vándorkutya című előadásban. Milyen érzés volt visszatérni?

Nem volt ismeretlen számomra ez a hely és ahol a pályám során eddig játszottam, mindenütt otthonosan mozogtam, itt is jól érzem magam. Eszenyi Enikő tavaly előtt felhívott, hogy látva a fehérvári előadásaimat, szeretné, ha vendégszerepelnék a Vígszínházban, jelesül A vándorkutyában, én pedig örömmel mondtam igent a felkérésre. Nagyon inspiráló, jó munka volt. A bemutató után pedig ismét megkeresett, és megkérdezte, volna-e kedvem a társulathoz szerződni.

Jó egy év eltelt mielőtt meghozta a döntést.

Ezután sokáig nem is beszéltünk erről, és én sem törtem rajta a fejem, mivel Székesfehérváron nagyon jó dolgom volt, remek előadásokban játszhattam a hét évem alatt, mégis, amikor Enikő tavasszal újból rákérdezett, igent mondtam a szerződésre. A fehérvári társulat nagyon megértő volt, de a szemükben azt láttam, hogy nem szívesen engednek el, és én sem szívesem váltam el tőlük.

A Vígszínházat viszont nem tudtam visszautasítani, olyan érzelmi szálak kötnek ide, amik más dimenzióba emelték ezt a váltást, nem csak arról volt szó, hogy mostantól ide jövök be dolgozni, és nem a Vörösmartyba. Mielőtt színész lettem, nézőként ide jártam a legtöbbet, és később azok az emberek lettek a barátaim az évek során, például Rudolf Péter, Kaszás Attila és Eszenyi Enikő, akik összeforrtak a Vígszínházzal. De persze nem sütkérezni jöttem, nem azért váltottam, hogy itt majd üldögélek a babérjaimon, velem fel lehet mosni a színpadot, állok elébe minden kihívásnak. Az a lelki teher viszont ott van rajtam, hogy Székesfehérváron sok embernek fáj, hogy elszerződtem.

Hirtling István a Mágnás Miska olvasópróbáján (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Hét év nem múlik el nyomtalanul.

Nagyon jó csapat állt össze, szerettem azokat az előadásokat, amiket létrehoztunk, ilyen volt A fösvény, A félkegyelmű, Amadeus, Play Strindberg, My Fair Lady, Halál Thébában, Az ember tragédiája. Remek munkák voltak, ezért is fáj a szívem, hogy a szakmai köztudatba nem nagyon került bele egyik sem. Majd talán a színháztörténet egyszer kibogozza az okát annak, hogy egyes színházakat miért preferál a sajtó, a kritika, másokat pedig miért negligál. Fehérvárról még buszt is indított az igazgatóság, hogy megkönnyítse számukra az utazást. Hiába. Szó se róla, nem csak magunkról beszélek, számtalan remek vidéki színház van, ahol jelentős előadások születnek, ahol ragyogó tehetségek tűnnek fel a színpadon, és mégsem tud róluk az ország…

Lábodi Ádámmal közös nagy fájdalmunk az Amadeus című előadás, amelyet összesen tizennégyszer játszottunk… egyszerűen gyalázat, ilyen rövid idő alatt megbukni sem lehet (nevet). Persze vidéken más a helyzet, ha egy darab megél negyven előadást, az már hatalmas siker, csak közben az addigi pályám során mindig úgy dolgoztam, hogy ha valamit csak hatvanszor játszottunk, akkor megbuktunk.

Nehéz volt elfogadni, hogy vidéken más a rendszer, meg nem szoktam, csak tudomásul vettem, bár volt, amit nem engedtünk levenni, elveszni, és foggal-körömmel tartjuk a mai napig. Ez egy kétszereplős darab, a Rejtélyes viszonyok, amit pont Ádámmal játszunk már ötödik éve nagy sikerrel.

Hirtling István és Lábodi Ádám a Rejtélyes viszonyokban

Milyen furcsa játéka a sorsnak, hogy az Amadeus lekerült, és most, hogy elszerződött, még továbbra is műsoron van és játssza Shaffer másik darabját, a Black Comedy-t, amiben szintén Ádám az egyik partnere.

A vígjátékokkal mindig könnyebb, hiszen könnyű szórakozásra vágyik és „mulat a nép az istenadta”. Szerencsére nagy siker a Black Comedy, nyáron a Városmajori Színházi Szemlén is díjakat nyertünk vele. Ádámmal nagyon sokat játszottunk együtt ez alatt a hét év alatt… mindkettőnknek fáj most, hogy elválnak az útjaink, de hosszú a színészi pálya. (mosolyog)

Mi volt az, amiért anno Székesfehérvárra szerződött?

Az Új Színház tagja voltam, és amikor Újszínház lett belőle, akkor leültünk Dörner Györggyel, az új igazgatóval, én elmondtam, hogy kitöltöm a szerződésemet, de nem szeretném azt meghosszabbítani. Nagyon zavaros, kusza helyzet volt, mert mindenféle politikai felhangok, társadalmi viszonyokat súlyosbító motivációk voltak belepakolva az igazgatóváltásba. Nagyon rosszul esett, ami a színházzal és ami körülötte történt, mert számomra fontos helyszín, hiszen ott kezdtem a pályámat.

Akkor még Budapesti Gyermekszínház volt a neve, 1976-ban felvételiztem a stúdióba. Az akkori igazgatót, Kazán Istvánt egyik napról a másikra leváltották, de én akkor olyan kicsi voltam, azt sem tudtam mi az, hogy igazgató… Nyilassy Judit vette át a színház vezetését, aki a színészképző stúdiót is irányította, neki köszönhetem, hogy a pályára kerültem. Őt követte Keleti Pista bácsi, majd Meczner János, akinek a leváltása szintén nem válik a szakma díszére…

Jelenet a Black Comedy című előadásban (fotó: Vörösmarty Színház)

Úgy látszik, ez az átka ennek a helynek.

Könnyű lenne a „helyre” áttolni a felelősséget. Sokan meg is teszik. De nem a helynek, hanem azoknak az embereknek a felelőssége, akik ezeket az „ügyeket” intézik, és mindezt megengedik maguknak. És mint mindig, lesznek jelentkezők, akik bárkit és bármit kiszolgálnak egyéni boldogulásuk érdekében. Amikor annak idején visszatértem, akkor már Márta Pista hívására, azt hittem, hogy körbeértem, itt kezdtem a pályámat, itt is fogom befejezni – nem így lett. Tehát a tanulság, hogy az ember ne tegyen elhamarkodott kijelentéseket. Kifejezetten rossz érzés, hogy ilyen kócosan, zűrösen, és hamar ért véget ez az időszaka az életemnek. Már a váltást megelőző évben is lehetett érezni, hogy valami történni fog, és ez az év, a háttérben folyó harcokkal nem tett jót senkinek, főleg a társulatnak nem.

Mentőöv volt a fehérvári megkeresés?

Felbontottuk az Új színházi szerződésemet, és ott álltam életemben először kőszínházi tagság nélkül. Senki nem hívott, pedig tudta mindenki, hogy nem maradok, csak nem voltam ezek szerint elég hangos. Vagy nem álltam senkinek „érdekében”. Csak azért nem lettem szabadúszó, mert Valló Péter, akivel a legtöbbet dolgoztam a pályám során, művészeti tanácsadó volt Székesfehérváron, Quintus Konrád felkérésére rakták össze a következő évadot és ő ajánlott engem. Konrád felhívott, hogy hallja, szabad vagyok, volna itt három szerep a jövő évadban, eljönnék-e vendégnek?

Főiskolás koromtól kezdve mindig rengeteget vendégeskedtem, és mindenhol tudomásul vették, hogy nem nyugszom, „a Hirtling úgyis megy”. Ekkor volt a fehérvári igazgatói pályáztatás is, és bár bízott benne, végül nem hosszabbították meg Konrád mandátumát és Szikora János vette át a színház vezetését, akivel egy évet együtt dolgoztunk az Új Színházban. És hozta a csapatot, Bagóval, Hargitaival és Horváth Csabával. A szerződtetéskor, amikor meglátta a vendégstátuszomat azt mondta, három főszereppel te itt a társulat tagja leszel.

Jelenet a Mágnás Miskából (fotó: Dömölky Dániel)

Most pedig ismét egy új színházban, egy új társulat tagja lett. Izgatott volt, izgult az első nagyszínpadi, Vígszínházi bemutatója, a Mágnás Miska előtt? Lehet ennyi idővel a pályakezdés után még izgulni?

(nevet) Most már én is érzem, amit az idősebb kollégák mondtak, hogy minél hosszabb ideje vannak a pályán, annál nagyobb terhet cipelnek magukkal. A következő munkáért ugyanúgy meg kell küzdeni, nincsenek átörökíthető érdemek. Van persze kivétel, amikor a nézők hajlandóak mindent megbocsátani valakinek a korábbi sikereiért, de mindig nulláról kezdjük, és ez mindig felfokozott állapot. Azért külön nem izgulok, nem okoz plusz feszültséget, hogy most a Vígszínház nagyszínpadára lépek. Arra tréningezem magam, hogy a sok feladatot, amit rám szabnak, azt ki tudjam tölteni, ne lötyögjön rajtam a szerep. Mondtam Enikőnek, ha csak az egymondatos titkárt adja, én abból is főszerepet csinálok, és ugyanúgy fogok érte dolgozni.

Azon drukkolok, hogy a fiatalok, akikkel létrehozzuk ezt az előadást, s akik számára mondhatni ismeretlen az operett műfaja, ők is örömet tudjanak találni benne, és a nézők számára is érthető, élvezhető és érvényes előadás szülessen, ne pedig egy avítt, valami régi korból itt maradt darabot lássanak. Székesfehérváron is mai ruhákban játszottuk végig szinte az összes előadást. Mert amint valami koturnusos, parókás, régi, korabeli jelmezes dolgot látnak a nézők, máris eltávolodnak a szereplőktől és elvesztik a mondanivaló lényegét, hogy ez a történet ma is megeshet, akár velem is, hiszen az ember soha nem tanul. Ezt bizonyítja a görög drámától napjainkig ívelő témák változatlansága, ami minden korban érvényes és igaz!

Fotó: Magyar Kurír

Ahogy beszélgetünk, és hallgatom, az átélt és megélt rossz élményeket, valahogy mégis azt érzem, hogy nem hagyta, hogy egyik is lehúzza.

Igazán gazdag és tartalmas hét év van mögöttem. És a negyvenéves tapasztalat, amit szereztem, segít átlépni azon, ami lehúzna, nem hagyom, hogy lecibáljanak, mert zsörtölődhetnék reggeltől estig, az sehova sem vezetne. El lehet persze így is tölteni egy életet, mert bármit csinálunk is, az idő telik. Észre sem vesszük és évek múltak el, közben pedig nem is érezzük, hogy ez nem az az élet, amit élhettünk volna. Nem zárkózhatunk be, és nem szemlélhetjük a világot ugyanazon a szemüvegen keresztül, néha fel kell állni és le kell ráznunk magunkról a ránk rakódott felesleget. Nem szabad rágódni a múlton, azon, hogy „mi lett volna, ha…”, dolgozni kell, menni tovább. Egy valamit nem szabad, felejteni! Viszont a megbocsátás a legnagyobb erény, amire törekedni kell.

Ugyanilyen voltam már régen is, ebben szerintem nem változom. Van egy szép családom, munkám, mindenem megvan… csak szabadidőm nincs. (nevet) Azért néha akad…

Ez végszónak is tökéletes.

Azért néha akad? Mi? A lemezjátszótű? (nevet)…  nem panaszkodom, teljesen rendben van minden.

Kiemelt kép: Dömölky Dániel