Alföldi Róbert legújabb Szabadtéri-rendezése egyben az évad egyik legjobb darabja lett. Egy klasszikus történet újbóli felmondását láthattuk tőle, amely úgy pedzeget komoly témákat, hogy mer mainstream is lenni.

Amerikában járunk. Az utcát két banda uralja. Ott vannak a Jetek az egyik oldalon, míg a másikon a Cápák. Egyik csapat már régen ott van, míg a másik csoport bevándorló fiatalokból áll, akik Puerto Ricóból érkeztek az ígéretek földjére egy jobb élet reményében. Mindkét fél teljes körű jogot formáz magának arra, hogy övék legyen a környék, a köztük kialakuló feszültség pedig egyre élesebb formát ölt. Ezt az ellenségeskedést töri meg (illetve szítja még jobban) két fiatal szerelme: Tonyé és Mariáé, akik a két oldal egy-egy „képviselői”. Ismerős, ugye? Nem véletlen, hiszen Leonard Bernstein és Stephen Sondheim klasszikus, 1957-ben a Broadway-en debütált musicalje Shakespeare Rómeó és Júliájának egyfajta átirata. Az alapötletet azonban úgy egészítették ki, hogy az egész koncepciónak egyfajta realisztikusabb, társadalomtudatosabb köntöst adtak a rasszizmus beemelésével, ezzel még nagyobb kontrasztot állítva az események középpontjában álló őszinte, tiszta szerelemmel. Egy örök érvényű, 1971-ben készült mozifilmváltozatot és megannyi színpadi feldolgozást (köztük egy ’65-ös Szabadtérit) követően, most Alföldi Róbert rendezésében láthattuk a Szegedi Szabadtéri Játékok keretén belül.

Elöljáróban tartozok egy vallomással: idáig nem láttam egyetlen Alföldi-rendezést sem. Hogy ez mennyire teszi jelen írásomat hitelessé vagy mennyire hitelteleníti el, azt rábíznám a kedves olvasóra. Mindenesetre egyszer minden alkotóval el kell kezdeni valahol az ismerkedést, én pedig nagyon hálás vagyok azért, hogy éppen ez volt a színdarab, ami ízelítőt adott nekem abból, milyen rendezővel is van dolgunk. Stohl András a vele készült interjúban már utalt arra, hogy nem kell semmi felháborítóra vagy megosztóra számítani, szó sem lesz aktuálpolitikáról, ebben a tekintetben pedig igaza is volt. A rendező és színészgárdája abszolút hűséggel viszonyult a forrásul szolgáló alapanyaghoz, és egy nagyszabású, színes-szagos, érzelmekkel túlfűtött előadást kerekítettek, ami számomra magasan a nyár egyik legjobb élményévé vált.

Medveczky Balázs, Bezerédi Zoltán és Sthol András a West Side Storyban (Fotó: Szegedi Szabadtéri)

Kezdjük a színpadi látképpel: amilyen szimplának hathat leírva, olyannyira részletgazdagnak és izgalmasnak éreztem. Dominánsak voltak a falra vetülő árnyékok, a különböző árnyalatokban pompázó fények, a sok-sok ajtó és a mindenféle színben pomádézó és keménykedő bandatagok, amint betódulnak a színpadra. A központi színpadi elemként funkcionáló, vissza-visszatérő rács remek ötlet volt, hiszen nagyon jól támogatta a fő tematikaként jelen lévő megosztottságot és széthúzást, miközben a szereplők feje felett hol az égbolt, hol a magasba nyúló toronyházak alkottak hátteret (amely ha kellett, vörösbe borult, aláhúzva a színpadon történtek tragikusságát). Rendkívül kifejezőnek és hatásosnak éreztem ezek használatát. Szükség is volt erre, hiszen hiába beszélünk egy alapvetően közönségbarát előadásról, a maga stílusában nagyon is komoly dolgokról kommunikál. Érzésem szerint Alföldi ezt kellőképpen ki is emelte, miközben hagyta azt is, hogy az arra való jelenetekben nyugodtan domináljanak a magasztosabb, rózsaszín ködbe burkolt érzelmek, érzések.

Összhatását tekintve, a darabnak majdnem olyan éle volt, akár annak a késnek, amely adott ponton az egyik szereplő testébe fúródott. Korhatáros előadás lévén a szereplők nem ódzkodtak attól, hogy trágár szavakat használjanak, fröccsent a falra némi vér is a megfelelő helyen, de ha arról volt szó, akkor attól sem riadt vissza a darab, hogy meztelenül lássuk az egyes szereplőket (a nemi erőszakról nem is beszélve, ami kellően rossz szájízt hagy az emberben). Találónak bizonyult továbbá, hogy bizonyos jeleneteknél Alföldi mintegy megtörve a ritmust, szembeállította szereplőit velünk nézőkkel, akik karakterüket látszólag megtörve igyekeztek éreztetni az események és tettek, szavak súlyát. Nem törték át a negyedik falat, épp csak hatásszünetnek érződött, de akként nagyon jól működött, arról gondoskodott, hogy kicsit megálljunk és gondolkozzunk a látottakon. Ezekkel együtt is az volt érezhető, hogy a történet beszél igazán és azt, amit mond, nem kell kommentálni. Érthető anélkül is.

Jelenet a West Side Storyból (Fotó: Szegedi Szabadtéri)

Mindenkori aktualitásából fakadóan egy olyan alkotásról van szó, amely önkéntelenül is elgondolkodtat a világ állásán és azon, hogy miért tartunk ott, ahol. Hogy miért kell folyton hadakoznunk egymással, és miért kell állandó jelleggel az egyet nem értés oltárán áldozni, miközben csakis és kizárólag önmagunk igazát szajkózzuk, míg a másikat képtelenek vagyunk meghallgatni. Hiába fikció, hiába nincs benne semmi direkt kötődés a jelenhez vagy bármilyen aktualitáshoz, mégis kötjük, akaratunktól függetlenül. És hogy kinek van igaza? Senkinek és ezt tudja a darab maga is. Mindkét fél ugyanolyan csökönyös és agresszív, magabiztos duhajkodásukban egyiküket sem érdekli az, hogy kinek okoz fájdalmat – hát még az egész miértjéről. Gyerekes civódásnak, makacs „nemengedem-addide”-játéknak állítja be a darab ezt a térfoglalósdit, egészen addig, amíg elő nem kerül a kés, és akkorára nem duzzad az agresszió, amit már nehezebb tolerálni.

A történet érzelmi középpontjában álló Ágoston Kati és Kocsis Dénes, azaz Maria és Tony jelentik a fogódzót, a menekülést. Előbbi kislányos vehemenciával, erős puerto ricói akcentust imitáló hanghordozással tette magáévá a karaktert, utóbbi a maga megfontoltságával, optimizmusával és jóravaló kisugárzásával töltötte meg a színpadot. Ágoston Katinak nehezebb szerepe volt, de hálásabb is, mert több kiemelkedő pillanat jutott neki (az I Feel Pretty című dal például pont ilyen). Naiv kislányt kellett játszania úgy, hogy szinte észrevétlenül válik felnőtté, és bár valamelyest elnagyoltnak tűnik a karakter, mégis azt éreztem, gyorsan a szívemhez nőtt Maria, akinek fájdalmát a végén átéreztem. Kocsis Dénessel együtt: cukik, még ha ez a kifejezés nem is hat túl professzionálisnak. Cukik és imádnivalóak, ahogyan egymásba gabalyodnak, lépcsőről fel-le rohangálva beszélnek egymáshoz, simogatják egymás lelkét, mit sem törődve a külvilággal. Az ominózus erkély-jelenet elbűvölő lett ebben a változatban is, ahogyan az iskolai bálban történő egymásra találás pillanata is szívdobogtató volt. Perdülő, forduló, táncoló fiatalok közt tekintetük egybeakad, a színpad két végéből, majd lassan közelednek egymás felé, miközben le nem tudják venni egymásról a szemüket. Izgalmas, mozgalmas jelenet, jó volt nézni a sok, színes ruhában izgő-mozgó fiatalt, illetve látni a szemünk sarkából, hogy mindeközben valami nagyobb is készülőben van (amit úgy hívnak, első látásra szerelem).

Brasch Bence a West Side Storyban (Fotó: Szegedi Szabadtéri)

A két főszereplőn kívül, akit még érdemes kiemelni az Nádasi Veronika, mint a temperamentumos Anita, Brasch Bence, mint a keményfejű bandavezér, Riff, valamint Stohl András, aki pici szerepet kapott ugyan, de azt mulattatóan végigordibálja a rasszista rendőrfőnök szerepében. Közülük főként Nádasi Veronika kapott teret arra, hogy karakterét kibontsa, míg a többiek inkább lazábban felskiccelt figurák maradtak.

A koreográfia (Vári Bertalan munkája) sokszínű, a tánc a harcokban is megmutatkozik, ezzel adva egyfajta jóleső, szórakoztató stilizáltságot a végeredménynek. Lehengerlőnek tartottam, érezhető volt az a sok energia és munka, amelyet beleöltek. Többször is ámultam azon, hogyan lehet ennyi mozgást, ennyi koreográfiát észben tartani és megfelelően időzíteni. De sikerült, úgyhogy mindenképpen jár az elismerő taps.

Összességében komplex, látványos és nagyszabású élményben volt részem, amely úgy tudott nézőcsalogató lenni, hogy közben helyenként belemart a néző lelkébe, és bizony egyik aspektus sem ment a másik rovására. Alföldi tisztán és érthetően tudta megfogalmazni gondolatait, bájosan és végzetesen romantikus közegbe ágyazva azokat. Ezt az élményt én köszönöm szépen, viszem magammal még sokáig.

Kiemelt kép: Ágoston Katalin és Kocsis Dénes a West Side Storyban (Fotó: Szegedi Szabadtéri)