„Vannak pillanatok, amikor már nehéz megmondani, hogy ki töltekezik kiből, hol van a szerep, és hol vagyok benne én” – interjú Szinetár Dórával

Szinetár Dóra pályája során a zenés színházi irodalom legnagyobb műveiben játszhatta a főszerepeket. Az elmúlt harminc évben, amióta színpadon áll, láthatta őt a közönség Júliaként a Rómeó és Júliában, Roxie-ként a Chicagoban, a Lili bárónő és a My Fair Lady címszereplőjeként, A padlás egyik szellemeként, és a teljesség igénye nélkül A nyomorultakban, A szépség és a szörnyetegben és a Valahol Európában előadásaiban. Számtalan dal kötődik hozzá, sokat ő tett idehaza a színházba járók között népszerűvé.

Ezekből a zeneszámokból készítettek egy albumot, melyen kissé átalakítva, újratervezve csendülnek fel a klasszikus musical-dalok. Erről a lemezről is énekel majd a Szép mesék, rossz mesék című koncertjén május 30-án a Frankel Leó utcai zsinagógában, a Zsidó Művészeti Napok részeként. Szinetár Dórával az album elkészítéséről, a koncertről, a színpadi visszatéréséről és a zenés színész megnevezésről is beszélgettünk.

Azt olvastam, hogy azért is kapta az Újratervezés címet az albumod, mert áthangszereltétek a dalokat. Van ezen felül más értelmezése is számodra a címnek?

Alapvetően azért is szerettem volna elkészíteni ezt a lemezt, hogy szülessen egy kézzel fogható összegzés a színpadon töltött harminc évemről, kvázi egy visszatekintés, amit nagymamaként majd meg tudok mutatni az unokáknak. Olyan dalokat válogattunk, amelyekhez közöm van, amelyek valamilyen formában kötődnek hozzám. Sok oka van annak, hogy az Újratervezés címet kapta. A dalok ugyanis nem csak át lettek hangszerelve, inkább úgy fogalmaznék, hogy újragondoltuk őket. Az egyikhez új hangszeres alap készült, egy másik új szöveget kapott… mindegyikkel történt valami, ami által intimebb, mesélősebb lett, mint eredetiben volt.

Emellett meg akartam erősíteni az emberekben azt, hogy a musical nem gyerekműfaj. Azt gondolom, hogy sokan azért nem szeretik, mert nem tudnak vele mit kezdeni, és miközben a színházba járó emberek jelentős része gondolkodni szeretne, felnőtt érzésekkel, élethelyzetekkel találkozni egy darabban, addig itthon a musicaleket sajnos sokszor meseként adják elő, végtelen egyszerű eszközökkel. A nézőknek nem is kell gondolkodnia, hiszen a zenével a mondanivaló is belefolyik a fülükbe. Az ilyen rendezések elől mindig is menekültem. Nagyon sok musical szól komoly dolgokról, és ha ezt értő emberek csinálják, akik felnőttként kezelik a nézőket, akkor ez is ugyanúgy nagybetűs színház, mint egy prózai előadás.

Ez a gondolat már akkor ott motoszkált benned, amikor az albumot kitaláltátok?

Idehaza a zenés színházat ki nem mondva, fel nem vállalva, de kicsit lenézik. Éveken keresztül próbáltam megfejteni a miértjét. Sokkal több pénzből készülnek, mint a prózai előadások, általában nagyobb is a hírvéres egy musical körül, sokkal többen is nézik… mégis, az úgynevezett szakma jobban szereti, amikor egy prózai társulat csinál zenés előadást, azt valahogy jobban értékelik. Ezért is szerettem volna megmutatni, sok-sok dalon keresztül, hogy attól, hogy valami musical, még lehet mély mondanivalója, és elindíthat gondolatokat.

Így, hogy eltelt már több mint két év a megjelenése óta, hogyan látod most, sikerült azt elérni, amit szerettél volna?

Erről egy vicc jut eszembe. A jazzénekesnőhöz odamegy valaki, és mondja, hogy megvette a lemezét, mire a nő visszakérdez, „te voltál az”? (nevet) Mivel Magyarországon már nem nagyon lehet lemeziparról beszélni, abból már nem tudunk messzemenő következtetést levonni, hogy hány példányt adnak el egy albumból, persze ehhez képest így is szépen elkelt. A környezetemben élőktől, és a közösségi oldalakon érkezett visszajelzés, úgy tűnik, hogy szerették az emberek ezeket a dalokat, bár az üzenet nem ment át teljes mértékben. Sokszor van az életben, hogy az ember próbál valamit okkal létrehozni, de egy idő után maga az ok okafogyottá válik (nevet). Ez a lemez viszonylag gyorsan készült, és abban a percben, ahogy leadtuk, már lett volna nem is tudom, hány gondolatom, hogy mit kellett volna máshogyan csinálni. Most, két év elteltével pláne, de ezeket el kell engedni. Az alapszándékot, hogy készüljön egy mementó- egy pillanatkép- arról, hol tartok most, hogyan énekelek, hogyan gondolkodom a zenés műfajról, azt teljesítette.

A koncerten a Zsidó Művészeti Napokon azonban nem csak erről az albumról énekelsz majd.

Egy koncertnek kell, hogy legyen íve, el kell jutnunk benne valahova, miközben megannyi színt felvonultatva átélünk katartikus és vidám pillanatokat. Egy album másról szól. Más célt szolgál. Egy lemezbemutató koncert sem arról szól, hogy eléneklik a dalokat az elsőtől az utolsóig. Arról nem is beszélve, hogy a tematikával, azzal, hogy olyan dalokat válogattunk, amelyek kötődnek hozzám, vagy olyan előadásokból valók, amelyekben szerepeltem, megkötöttük a kezem. Ezért ezt most el is engedtem, és a koncerten elhangzanak majd olyan dalok is, amiket ezelőtt sosem énekeltem, vagy ami nem is musical. Csak hogy egy példát említsek, sosem játszottam a Yentl musicalben, de a Papa, ugye hallasz? a világ egyik legszebb musical-dala, és az egyik legkomolyabb életkérdést feszegeti, koncerten nagyon gyakran énekelem.

Lesznek a koncerten színházi, színpadi elemek?

Jelenetek nem, de átkötések lesznek a dalok között. Nagyon sokat szoktam mesélni a koncerteken a dalokról, a dalok kapcsán a saját életemről, olyan dolgokról, amikről azt gondolom, hogy van némi tanulságuk. Ezeket nevezhetjük monológoknak, de nincsenek előre megírva, csak fejben végiggondolva. Szerintem alapvetés, hogy emberszámba vesszük a közönséget, hogy foglalkozunk velük, hogy szólunk hozzájuk, és egy koncerten ehhez minden lehetőség adott. Nyilván másként lehet átütni a budai értelmiség, és máshogyan a határmentén élő falusi emberek ingerküszöbét, de hiszem, hogy az utóbbit sem gatyaletolással kell. Csodálatos dolog megnevettetni az embereket, de elgondolkodtatni legalább ilyen csodálatos. Főleg, ha sikerül!

Felléptél már korábban a Frankel Leó utcai zsinagógában?

Ott még nem, de a nagyban volt szerencsém a Budapest Klezmer Banddel énekelni, elképesztő élmény. A Frankel Leó utcai egy kisebb, mondhatni színházi tér, és a helyszín nem is akusztikailag, hanem műsor szempontjából érdekes. Nem lehet, és nem is kell elvonatkoztatni attól, hogy az egy zsinagóga. A musicalszerzők nagy része zsidó származású, nem volt olyan régen az 1940-es évek, az hogy az édesapám családjának egy részét is deportálták… Egy koncerten ugyan nem ezekről a dolgokról szoktunk beszélni, de ha meghallgatjuk a Valahol Európában címadó dalát, az például egy nagyon elegáns figyelmeztetés. A világ ma is ugyanott tart, mint egykor, most is ugyanolyan gyűlöletkeltés folyik, mint amit láttunk már többször is kicsúcsosodni a történelem során, és sosem volt jó vége.

Nem baj, ha ez is ott van az emberek fejében, azt sajnálom csak, hogy azok, akik eljönnek a koncertre, nagy valószínűséggel ugyanabban a véleménybuborékban ülnek, mint én, sok újat nem fogok tudni nekik mondani. Nagyon örülnék, ha olyanok is jönnének, akik sosem voltak még zsinagógában, akik nem szeretik a musicalt, mert a világon annyi érdekes dolog van, amit érdemes közelebbről megnézni, csak egyszerűen nem vagyunk elég nyitottak. Nem kell megszeretni, de érdemes kipróbálni mindent.

Ezért is lett a címe a Szép mesék, rossz mesék, hogy az életnek mind a szép és mind a jó oldaláról mesélsz, énekelsz?

Mire az ember felnő, még ha nem is él háborús időkben, nagyon sok csúnya dolgot is átél a sok szép mellett. A zenés műfaj elképesztően színes, nem kellett sokáig keresgélni, hogy szomorú vagy fájdalmas dalokat találjak, van jó pár, bár egyértelműen boldog csak egy lesz, de még a szomorúak is jókedvre próbálják deríteni a hallgatóságot. A koncert címét a lemez utolsó dala adta, aminek a zenéjét Dés László szerezte, Grecsó Krisztián pedig írt hozzá egy nagyon szép, színházi szöveget. A színház és az élet párhuzamairól szól, hogy ahány szerepet az életben is játszunk, azok is mind mi vagyunk, és a színpadi szerepeink is mind mi leszünk valahol. Belőlünk lesznek ők, és belőlük tovább fejlődünk mi is. Ha az ember a színészi pályára lép, megpróbálja használni az élete szép, és csúnya történeteit, ezekből élünk. És vannak pillanatok, amikor már nehéz megmondani, hogy ki töltekezik kiből, hol van a szerep, és hol vagyok benne én. Érdekes ezen filozofálni, nagyon szeretem ezt a dalt.

Idén év elején visszatértél az Operettszínházba, hiányzott a színpad?

Két, már futó előadásba álltam vissza, még nem szeretnék újat próbálni, mivel még csak másfél éves a kisfiam, és egyelőre a lehető legtöbb időt vele és a 11 éves kislányommal szeretnék tölteni. Mindketten igénylik is, hogy velük legyek, és nem akartam most újra főállású színésznő lenni. Nemrég történt az Operettszínházban vezetőváltás, kaptam megkereséseket, de ez most egy bizonytalan időszak. Nagy dilemma, nem tudom, bele akarok-e vágni most egy új előadásba. A próbafolyamat két hónap, rendszeres délelőtti, délutáni és esti elfoglaltság, nem tudnék otthon lenni. Egyelőre taposom a féket.

Visszarántana, és nem tudnál szabadulni utána?

Ha elvállalom, nem mondhatom, hogy bocs, de nem jövök, csak kétnaponta. Meg szokták kérdezni tőlem, hogy szerintem mi az ideális, mikor érdemes visszatérni a munkába gyerekvállalás után, de nem tudok rá válaszolni, nem vagyunk egyformák. Nem szeretem azt, amikor valaki úgy megy vissza dolgozni, hogy nincs ott fejben, állandóan a telefonját nézi, azon kattog, rendben van-e a gyerek és nem tud figyelni. Lehet persze így is csinálni, csak nem érdemes. Akkor fogok visszatérni, és részese lenni egy rendes próbafolyamatnak, amikor nyugodtan rá tudom bízni másra a kicsit, amikor nem kell a telefont figyelnem, írt-e a férjem vagy a bébiszitter… Nagy szerencsém, hogy így is tudok dolgozni, játszom színházban, szinkronizálok és vannak koncertjeim.

Egy olyan színésznél, aki énekel is, koncerteket ad és lemeze is készült, mindig felmerülő kérdés, hogy színészként vagy énekesként gondol-e magára.

Nem szerettem soha a skatulyákat, és speciel azt a meghatározást sem, hogy zenés-színész, mert szerintem valaki vagy színész, vagy nem az, és ezen felül vagy tud énekelni, vagy nem. Vári Évát például sosem hívták zenés színésznőnek, pedig számtalanszor játszott musicalekben, és amikor ő dalra fakadt, akkor megnyílt egy másik dimenzió. De Radnay Csillánál, aki zenés színésznőként végzett, és játszott például Evitát is, nem tudnék jobb Portiát mondani A velencei kalmárból. Persze ettől még a különböző műfajoknak megvannak a maguk technikai követelményei, de nem attól lesz valaki prózai színész, mert játszik néha nem-zenés előadásokban, és nem lesz attól musical-színész, mert már énekelt színpadon. Szeretem, hogy sokszor simán csak színésznek titulálnak. Aztán máskor énekesnőnek. Ilyen szempontból talán a legfontosabb, hogy a nevem mellé ezek közül írjanak csak valamit, nem azt, hogy ennek vagy annak a sztárja. Attól rosszul vagyok. De szerencsére ez ritkán fordul elő.

Ezt a mostani koncertemet sem szeretném beskatulyázni. Mesélni fogok az életemről, és közben azért fogok énekelni, mert ezekkel a dalokkal mondani szeretnék valamit. A zene pedig abban segít, hogy az emberek ne vegyék észre, hogy elkezdtek gondolkodni valamin, amin talán nem is akartak. De ha már belekezdtek, hátha jutnak vele valami szépre, jóra, vagy hasznosra…

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Pejkó Gergő