„Vannak olyan személyes dolgok az életemben, amikről azt érzem, hogy a művészettel tudom őket a legjobban kifejezni” – interjú Márkus Sándorral

2013-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszakán, a diploma megszerzése után néhány évig szabadúszóként dolgozott. Ezalatt játszott a Szkénében, készített egyszemélyes performanszt a Szigetre, és megalapította a Nylon Groupot, amivel rengeteget utazott. Tavaly leszerződött a Budapest Bábszínház társulatába, ahol játszik a Nyúl Péterben, a Bambiban, de már készül a januárban bemutatásra kerülő Coraline, és a titkos ajtóra is, amiben egy a két világ között járkáló macskát alakít majd. Emellett még arra is marad ideje, hogy külsős produkciókban látványtervezőként vegyen részt, sőt legutóbb a Madách téren találkozhattunk egy installációjával. Márkus Sándorral beszélgettünk.

Tudatosan bábszínésznek készültél?

Abban az évben, amikor érettségiztem és felvételizni kellett, akkor csak báb és zenés képzés indult a Színművészetin, és igazából a báb szimpatikus volt nekem, úgy éreztem, hogy ha ez a helyzet adódott, akkor engem tényleg érdekel ez a műfaj, az önkifejezésnek ez a formája. Persze akkor még fogalmam sem volt, hogy ez pontosan mit jelent, vagy, hogy miről szól. Egyszerűen csak követtem az ösztöneimet és jelentkeztem, aztán felvettek, megtudtam, hogy ez mi, és akkor már jobban megtaláltam benne azt, hogy ez nekem miért fontos, vagy, hogy hol tudom benne elhelyezni magam, hogy mit tud nekem a báb adni. Természetes módon vált az életem részévé.

Hol voltál gyakorlaton?

A Nemzeti Színházban, amikor még Alföldi Róbert volt az igazgató. Az egyetem utolsó éve volt, és nekem fogalmam sem volt, hogy mihez akarok kezdeni, nem tudtam, hogy egyáltalán színész akarok- e lenni… vagy, hogy hogyan tovább. Kicsit el voltam veszve. Az osztályfőnökeim például úgy szóltak rám, hogy most már csinálni kellene valamit, gyakorlati helyet kellene keresnem, de én elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet az a hely, ahol jól érezném magam, ami számomra működne.

Pont emiatt szabadúszóként kezdtem a pályámat. Aztán az egyik barátommal csináltunk egy saját társulatot, ott elkezdtem kísérletezni, különböző bábtechnikákat vegyítettem, felfújt nejlonbábokat készítettünk, és ezekkel aztán rengeteget utaztunk. Voltam a Honvéd Állami Együttesnél is. Az elején nagyon nehéz volt, de ez a tapasztalás megtanított arra, hogy meg tudjam találni a biztonságot a semmiben is. Nem ritka, hogy az egyetemről kikerült fiatal színészek szerződés nélkül, különböző munkákba kell, hogy kapaszkodjanak… én megtanultam nem félni az ilyen szituációktól.

Egy éve mégis leszerződtél a Budapest Bábszínházhoz. Miért?

Azt gondoltam, hogy miért ne lehetne most már az életem egyik része viszonylag stabil. Soha nem voltam még közalkalmazott. Ez így nagyon jó, hogy a társulat tagja is vagyok, de mellette megvan a vállalkozásom is. Így többféle dolgot tudok csinálni, akár egyszerre is.

A Bábszínház keresett meg Téged, hogy szerződj le?

Igen. Korábban is beszélgettünk erről, mert én már többször dolgoztam itt külsősként, szóval a leszerződésem jóformán csak papírmunka volt. Nekem ez kicsit olyan, mintha hazamennék a nagyihoz, biztonságban érzem magam, családias az egész, szóval nem gondolkodtam rajta sokat. Az volt benne, hogy én ezt most egy pár évre ki akarom próbálni, hogy milyen egy zártabb közösségben, egy társulaton belül dolgozni, ráadásul egy olyan társulaton belül, amit már ismertem is, és nagyon szimpatikus volt. Azt tapasztaltam, hogy elfogadtak, önazonos tudok lenni ebben a közegben, azt érzem, hogy szeretnek és biztonságban vagyok.

Változott valami azzal, hogy a társulat tagja lettél?

Vannak különböző plusz feladatok, meg kell jelenni az évadnyitón és az évadzárón, illetve különböző papírozások, bürokratikus dolgok… elég vicces, mert nekem ez teljesen új. De lényegében nem más, mint amikor még külsős voltam.

Hány darabban játszol most?

Négyben.

Van, amelyiket különösen szereted játszani?

A Nyúl Péter és a Bambi nagyon közel áll hozzám. Egyrészt nagyon szeretem a rendezőket, akikkel ezekben együtt dolgoztam, Ellinger Edinát és Szilágyi Bálintot. Mindketten nagyon jól osztottak szerepet, éreztem a bizalmat a részükről, hogy tényleg engem szeretnének az adott karakterekre, és ettől jól is működöm a darabokban, szeretem őket csinálni. Nagyon sokat tanultam mindkét próbafolyamat során.

A Bambit sokan dicsérték már nekem is, többektől hallottam, hogy igazi varázslat, amit abban Bálint csinált.

Igen, nagyon jó volt vele együtt dolgozni. Látványtervezőként is egyébként, most volt pont egy közös bemutatónk az Operában. Nagyon fontos számomra, hogy valamilyen szinten meg tudott maradni a külsős életem is, ebben is van egyfajta stabilitás. A saját projektjeimre gondolok, amik ugyanúgy az életem részei. Ha nem lennének a külsős munkáim, akkor valószínűleg nekem túl egyoldalú lenne a társulatiság, de így, hogy más műfajokban és helyeken is kipróbálhatom magam, ezzel újfajta energiákat és látásmódot tudok behozni a Bábszínházba is.

Játszol a Coraline-ban is, mi a szereped?

Egy macskát játszom, aki az egyetlen olyan szereplő, aki átjár a két világ között, ugyanis a darab az álomvilágban és a valóságban játszódik párhuzamosan. Ő egy nagyon sokat látott, kicsit kiégett, mindenkit lenéző karakter, de alapvetően mégis csak a jó oldalon áll, mert segíti Coraline-t, attól függetlenül, hogy nem nagyon bírja az embereket. Nagyon jó pikírt humora van. Örülök, hogy én kaptam ezt a feladatot, mert nagyon szeretem csinálni, közel áll hozzám.

Ascher Tamás rendezi, milyen vele a közös munka?

Nagyon jó. Nem tudom, hogy magára erőlteti-e ezt a nyugalmat, ami belőle árad, vagy ő tényleg ilyen, de nekem ez nagyon szimpatikus benne. Jó hangulatban teltek az eddigi próbák, semmilyen feszültség nem volt közben.

A CAFe Budapest keretében látható volt egy installációd pár napig, mesélnél erről a projektről?

A bábszínházat is azért szeretem, mert valahogy egy szabadabb önkifejezési forma, ami nekem, mint művésznek nagyon-nagyon fontos. Vannak olyan személyes dolgok az életemben, amikről azt érzem, hogy a művészettel tudom őket a legjobban kifejezni, különböző formákkal, minél szabadabban közvetítve saját magam. Az utóbbi pár évben elkezdtem interaktív installációkat készíteni, ami igazából konceptuális művészetnek is nevezhető.

A CAFe Budapest keretén belül mutattam be az új installációmat, egy nagy vadmegfigyelő állomást építettem a Madách térre, amivel igazából egy személyes dologról beszéltem. Az életem olyan szakaszába léptem, amikor azt éreztem, hogy vizuális eszközökkel kell megfogalmaznom azokat az érzéseket, amik bennem vannak. Az egész egy kicsit az önelfogadásról szól, hogy hogyan tudnánk megszüntetni a pózolást egy másik ember felé, hogyan tudjuk a lehető legőszintébben közvetíteni magunkat, és hogy hogyan tudunk ezzel segíteni a másik emberen és saját magunkon is. Ha én teljesen őszintén állok hozzád, és megmutatom, hogy én ki vagyok, ettől te könnyebben felbátorodsz, és könnyebben mondod azt, hogy akkor én sem fogom másnak mutatni magam, hanem egyszerűen vállalom, hogy ez vagyok én… Úgy gondolom, hogy ezzel könnyebbé tesszük önmagunk elfogadását is.

Kiemeltem egy autentikus vadászlest az erdőből, és elrejtettem benne egy titkos szobát, amit detektív tükrök fednek. Ez azt jelenti, hogy ha kívül állsz, akkor a saját tükörképedet látod, de akik a szobában ülnek a masszírozós fotelekben, azt látják, ahogy te saját magadat nézed. Ezzel tulajdonképpen a művészethez való viszonyomat is megpróbáltam megfogalmazni, hiszen az életben is ugyanez történik. Van egy kiállított tárgy, amit megnéznek az emberek, amiben valahogy saját magadat látod. Ezzel vagy szimpatizálsz, vagy nem. Itt most a befogadónak lehetősége van kipróbálni, hogy milyen lehet egy művészi alkotásnak lenni, hogy hogyan tekintenek az emberek a művészre, így saját magukra is. Ezt a párhuzamot vontam, alapvetően ez annak a kinyilatkoztatása, hogy most hogy érzem magam. Ebben érzem azt, hogy teljesen szabadon tudom kifejezni magam.

A színházban nincs erre lehetőséged?

A színház is egy önkifejezési forma, de ott tudatában kell lenned annak, hogy te nyolcvan százalékban végrehajtó vagy, hiszen egyébként Európára és Magyarországra a rendezői színház a jellemző. Mi tulajdonképpen a rendezői víziót reprezentáljuk csak. Ezzel nekem nincs semmi problémám, de szükségem van mellette arra, hogy más területeken is kifejezhessem magam, eggyel szabadabban.

Ezért van a látványtervezés is?

Igen. Abban is az ember saját magát teszi ki vizuálisan, nonverbálisan és teljesen őszintén. A színész természetesen szintén saját magáról beszél minden előadásban, de ott ki van jelölve egy út, amin belül haladhat. Nekem igényem van arra, hogy a személyiségemet sokkal szabadabban, és esetenként sokkal nyersebben fogalmazhassam meg, és erre szerintem a vizuális kommunikáció, például a látványtervezés egy fokkal adekvátabb.

Mi alapján vállalsz el egy feladatot látványtervezőként?

Én nem ebből élek. Csak azokat a munkákat vállalom el, amiknél azt érzem, hogy olyan emberekkel tudok dolgozni, akik tényleg nyitottak a közös munkára. Nem vagyok alkalmazott látványtervező, abszolút művészetként tekintek erre, tehát összerakjuk, amink van, azt, hogy én mit gondolok az adott projektről vizuálisan és azt, amit a rendező gondol róla konceptuálisan. Az ilyen munkákat nagyon szeretem. Szerencsés vagyok, mert azzal, hogy több szegmensből áll az életem, könnyen tudok olyan feladatokat választani, amiket szívesen és szeretettel tudok csinálni.

Lesz az évadban még bemutatód?

Igen, Csizmadia Tibor fog egy előadást rendezni itt a Bábszínházban, ez lesz A bátor csikó, amiben én leszek a címszereplő. Tibor az osztályfőnököm volt, többször dolgoztunk már együtt, szóval nagyon várom ezt a munkát, mert már régen láttam őt. Úgy érzem, hogy ez is jól kiosztott szerep lesz (mosolyog).