Léner András neve feltehetően több generációnak is ismerős lehet, hiszen már gyerekként olyan filmekben játszott főszerepet, mint a Telefonpapa vagy a Gyerekrablás a Palánk utcában. Az élet azonban úgy hozta, hogy végül mégsem színész, hanem színházi rendező vált belőle. Az elmúlt több mint 20 évben Magyarországon és külföldön is dolgozott, az idei évadban főként a Spirit Színházban találkozhatunk a munkáival. Saját bevallása szerint kevés darabot rendezhetett meg többször életében, ám a sors különös szeszélye folytán ilyenből kettő is akadt mostanában. Andrással ezekről az előadásokról beszélgettünk. 

A színjátszás világával már egészen korán, gyerekszínészként megismerkedtél. Hogyan jött képbe a forgatás?

Teljesen véletlenül. A Deák Téri Általános Iskolába jártam, egy nap bejött pár tévés ember az osztályunkba, többünket is kiválasztottak castingra, végül én kaptam meg a szerepet. Az első munkám a Telefonpapa volt, utána több másik film következett, köztük a Gyerekrablás a Palánk utcában. Igazi kaland volt, ami egészen a kamaszkoromig elkísért, mégis, én különválasztanám attól, hogy végül színházi rendező lettem. A forgatások abszolút nem változtatták meg a gyerekkoromat, nem voltam az a klasszikus gyerekszínész, sőt, a szüleim jó pár filmbe nem is engedtek el, pont amiatt, hogy ne essek ki a mindennapi rutinból.

Mi fordított végül a rendezés felé?

Ebből a szempontból a gimnazista évek voltak meghatározók: az Eötvös József Gimnáziumban – ahova jártam – egy szűk baráti társasággal közösen alapítottunk egy diákszínjátszókört. Velük a mai napom tartom a kapcsolatot, ez a barátság szerintem egész életünkben végigkísér minket. A Színművészetire eredetileg színészszakra adtam be a jelentkezésemet, aztán úgy alakult, hogy a személyiségem inkább a rendezés felé fordult.

Jelenetkép a Gyerekrablás a Palánk utcában című filmből (fotó: IMDB)

A diploma megszerzését követően azonnal munkát is kaptál a Madách Színházban.

Így van: ötödéves voltam, amikor Huszti Péter tanár úr hívott, hogy szerződjek a Madáchba. Ezzel együtt pedig visszahívtak a Színművészetire tanítani is. Ennek különösen örültem, mert az egyetem első évei számomra az útkeresésről szóltak, a végére találtam meg önmagam. Az, hogy rögtön a diploma után visszamehettem tanársegédként dolgozni, azért is volt jó, mert az ott átélt élmények élénken éltek bennem, nagyon sokat merítettem belőlük akkor és merítek még most is.

Ezek szerint a tanítás a mai napig fontos részét képezi az életednek.

Abszolút. Talán furcsán hangzik, de az anyagi oldala teljesen másodlagos, nincs arányban azzal, hogy ez a szakma mennyi örömöt és plusz szellemi kalandot biztosít a számomra. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetemen tanítok, az Egyetemi Színpad alapítója, vezetője vagyok, ahol egy izgalmas, egyfajta hibrid munka folyik, az elmélet és a gyakorlat speciális ötvözetét dolgoztuk ki.

A tanítás kétoldalú? Te is tanulsz a diákoktól?

Szerintem igen. Ha egy tanár a növendékeivel olyan szellemi pályára kerül, ahol együtt tudnak mozogni, akkor nagyon erős kölcsönhatás alakul ki. Az egyetemi színpadon az a vezérelvünk, hogy az alkotás folyamatát ismerjük meg, azt, hogyan jutunk el A-ból B-be.

Léner András (Fotó: Kurucz Árpád)

Többször rendeztél már a Rózsavölgyi Szalonban, illetve a Spirit Színházban is. Mindkét színház nagyon különleges, intim térrel rendelkezik. Egy rendezőnek is kihívás egy kamaraelőadás?

Meglátásom szerint a rendezőnek az a dolga, hogy a rendelkezésére álló teret a színészekkel és egyéb eszközökkel minél inkább kitöltse, igaz ez a tartalomra és a színpadra is. A kamarateremben való rendezésnél az a legnagyobb kihívás, amikor olyan darabot kell színpadra állítani, amik alapvetően klasszikus térért kiáltanának. A Mellettem elférsz igazi családtörténet, Grecsó Krisztián maga adaptálta színpadra a regényét, ezt az előadást nem csak itt, de Bécsben is én rendezhettem meg. A Rózsavölgyi Szalonban öröm látni, hogy a színészek mennyire gazdagon élik meg a történetet abban a különleges térben. De igaz ez a Spirit Színház előadásaira is: az Asszony a fronton című darabban Borbáth Ottília gyönyörűen és egészen megható módon azonosul a Polcz Alaine-szöveggel, a Soha nem szerettelek című drámában pedig a két, különböző generációt képviselő színész játéka lenyűgöző. A hamarosan bemutatásra kerülő Lélekharang, úgy gondolom, fontos állomás lesz a színház történetében. Ezt a darabot már rendeztem egyszer Dunaújvárosban, de a mostani előadás teljesen más lesz, egyrészt a színpad nagysága, másrészt a fiatal, egyetemista generáció miatt.

2019 őszétől rendezel a Spirit Színházban, a Lélekharang a negyedik munkád lesz itt. Hogyan kerültél kapcsolatba a teátrummal?

Amióta bezárták a Budapesti Kamaraszínházat, ahol vezető-rendezőként dolgoztam, szabadúszó vagyok. Hála Istennek külföldön és Magyarországon is van munkám, a fővárosban és vidéken is rendezhettem több helyen. Azt gondolom, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni, és egy rendezőnek kötelessége minél több helyen dolgozni, ezáltal újabb helyszíneket és újabb színészeket ismerhet meg. Amikor Perjés János hívott, hogy rendezzek nála, örömmel tettem eleget a felkérésnek, és a döntésemet azóta sem bántam meg, mert nagyszerű kollégákkal találkozhattam.

Borbáth Ottília az Asszony a fronton című előadásban (fotó: Spirit Színház)

Az egyik ittenit munkád a már említett Asszony a fronton volt. Ez egy monodráma, amely Polcz Alaine azonos című regénye alapján készült. Egy színésznek minden esetben nagy ajándék, egyben nagy kihívás ez a műfaj, de mi a helyzet a rendezővel? Másként kell hozzáállni egy monodrámához?

Nem tudom, van-e erre külön recept. Minden produkciónál az a fontos, hogy az alkotók szimbiózisba kerüljenek egymással. Ottíliával két külön generációhoz tartozunk, de a próbafolyamat alatt egy családot alkottunk. Kevés előadást rendezhettem meg életemben kétszer, de ez a darab közéjük tartozik. Pár évvel ezelőtt a bécsi Theater Brettben mutattuk be, Nika Brettschneider játszotta Polcz Alaine-t. Az egy teljesen más előadás volt, egészen különböző munkametódusban dolgoztunk együtt. Visszakanyarodva a kérdéshez, mindegy, hogy egy történet hány színésszel operál, a színházi törvények ugyanazok: addig dolgozunk egy jelenet, amíg meg nem találjuk az adott helyzet legszemélyesebb alternatíváját.

A szeptemberi nyílt próbán fel is tűnt, hogy remek összhang alakult ki köztetek. Könnyedén egymásra találtatok Ottíliával?

Igen. Nem hiszem, hogy erre lenne különösebb szabály, inkább embere válogatja. Én az életben is hiszek a gyors ismerkedésben. Ennek a darabnak a próbafolyamatánál hamar feloldódtak a gátlások, de ugyanezt tapasztalom most is, ahol egyetemistákkal – Gaál Danival, Hermányi Mariann-nal, Karácsony Gergellyel – dolgozom együtt.

A következő bemutatód a Soha nem szerettelek volt, amelyben egy erős érzelmekkel teli, egyáltalán nem szokványos anya-fia kapcsolatot láthatunk. Rendezőként téged is meg tud viselni egy ilyen darab?

Meg. De az embernek ezt szét kell választania magában: tudtam, hogy ez most egy feladat, amit meg kell oldanom, így nem engedhettem meg, hogy túlzottan a hatása alá kerüljek.

Nagyváradi Erzsébet és Karácsony Gergely a Soha nem szerettelek című előadásban (fotó: Kővágó Nagy Imre)

Áprilisban a Lélekharang című drámát mutatjátok be, és ahogy mondtad, ezt az előadást már rendezted egyszer Dunaújvárosban. Miben lesz más a mostani produkció?

A dunaújvárosi előadás mindannyiunk, a színészek és a magam számára is nagyon szép emlék marad. Páskándi Gézáné Sebők Annával, a szerző feleségével szép barátság alakult ki közöttünk, neki is fontos ez a történet. A két előadás fundamentuma maga a Páskándi-szöveg, de egyébként teljesen biztos, hogy egészen új produkciót láthatnak majd a nézők a Spiritben. Egyrészt, én is jobban ismerem a szöveget, másrészt, ahogy említettem, más lesz a tér, a díszlet és a szereplőgárda is. A fiatalokkal egészen más karaktereket lehet felfesteni.

Páskándi ​Géza több darabjának hőse is magányos, akik mintha egész életüket arra tették volna fel, hogy megteremtsék az igazságnak azt az egyetlen pillanatát, amelyben megmutathatják és megmérettethetik magukat. Jól gondolom, hogy a Lélekharang császármerénylő szabólegénye is ezek közé a „hősök” közé tartozik?

A kérdés nagyon fontos és roppant érzékeny. Vannak magányos hősök, akik sajátos és örök-erkölcsi szellemi normák szerint próbálják meg élni az életüket, majd valamely igazság mentén olyan cselekedetet hajtanak végre, amivel egyrészt megelőzik saját korukat, másrészt elszigetelik magukat a világtól. Ezeknek az embereknek és tetteiknek sokkal nagyobb a hatása, mint ahogyan ők ezt az adott pontban érzékelik. A környezetük számára az addig zárkózott csodabogárból egy pillanat alatt tükör válik. A Lélekharangban Libényi Jánosban látjuk meg saját gyarlóságunkat, hitszegésünket, árulásunkat.

Pillanatkép a Lélekharang olvasópróbájáról (fotó: Spirit Színház)

Karácsony Gergellyel, aki a Lélekharangban Libényit alakítja majd, másodszor dolgozol együtt rövid időn belül. Ez jelent bármiféle könnyebbséget?

A színházban minden találkozás egyben újrakezdés is. A korábbi munkához fűződő jó emlék terhes is tud lenni, ha annak az élménynek, sikernek akarunk megfelelni a következő feladatban is. Az a fontos, hogy ezt saját magunkban átkonvertáljuk: ne teher legyen, hanem motiváció. Gergely jelenleg ötödéves hallgató Kaposváron, roppant tehetséges, gazdag személyiségű fiatalember, akinek minden adottsága megvan ahhoz, hogy jelentős színészi pályát fusson be. Én személy szerint azt kívánom mindkettőnknek, hogy a későbbiekben, különböző életszakaszainkban is találkozzunk és dolgozzunk együtt.

Milyen feladat vár még rád a közeljövőben?

Jelenleg még a Lélekharangot próbáljuk, utána nyáron lesz egy új magyar musical bemutatója Balatonföldváron. Verne Gyula Sándor Mátyás című regényéből Mikó Csaba, Závada Péter és Szemenyei János írt zenés színdarabot, ami a nyári premiert követően a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban fog debütálni a Magyar Dráma Napján.

Kiemelt kép: Léner András (forrás: jegy.hu)