“Vannak élethelyzetek, amikor felcsavarodik bennem a Pierre Anthon-potméter” – Interjú Berta Csongorral

Egy hét múlva, február 20-án mutatják be a Budapest Bábszínházban a Semmi 2.0 című előadást. A Janne Teller hazánkban is népszerű könyvéből született darabban a történet egyik ikonikus főhősét, Pierre Anthont az eddig főleg a zenei szcénából Bongor néven ismert Berta Csongor formálja meg, aki egyben Cseri Hannával a produkció zenéjét is jegyzi. Vele beszélgettünk a készülő előadás kapcsán.  

Téged főként zenészként ismernek, arról viszont talán kevesebben tudnak, hogy színészként végeztél az Újvidéki Művészeti Akadémián. Hogy jött az életedbe a bábszínészet?

Igen, eredetileg prózai színészszakon végeztem az Újvidéki Akadémián. A báb műfajával a zalaegerszegi Griff Bábszínházban találkoztam először, majd Veszprémben is játszottam. Azelőtt főleg prózai előadásokban szerepeltem, a báb szép lassan vált az életem részévé – ahogyan én is egyre közelebb kerültem a térképen a fővároshoz.

Most a Budapest Bábszínház csapatával próbálsz. Hogyan fogadtad a felkérést Pierre Anthon szerepére, tudván, hogy egy ikonikus előadás újragondolt verziójára mondasz igent.

Inkább kételyeim voltak, semmint ijedtség. Nem tudtam, mennyire passzol hozzám a szerep, és amiatt is voltak aggályaim, hogy képes leszek-e jól megcsinálni. A regényt már korábban olvastam és az eredeti bábszínházi változatot is láttam, így tudtam, hogy nekem is meg kell találnom azokat a színeket, amelyekkel izgalmassá tudom tenni a karaktert. Most még zajlik a próbafolyamat, de úgy érzem, sikerült előrelépéseket tennem, jól megfognom a figurát.

Tulajdonképpen Pierre Anthon az, aki az egész eseménysorozat lavináját elindítja – még ha akaratán kívül is. Te milyennek látod őt?

Kicsit nehéz megfogni, úgy érzem, főleg a rendező és a színész fantáziájára van bízva, mit lát bele. A megszólalásai sokszor kétdimenziósak, inkább nevezném azokat kinyilatkoztatásnak. E mögött próbáltuk megtalálni a motivációkat. Szerintem őt biztosan érte egy kiábrándító eseménysor, vagy olyan történéseket, traumákat kellett elszenvednie, amelyek belehajtották ebbe a nihilizmusba. Valószínűleg nem túl jó sorsú gyerek, akire nem igazán figyelnek otthon, ezért is zárkózik be a saját gondolataiba, okfejtéseibe. Feltehetőleg sok olyan anyagot is olvasott, amelyek visszaigazolják az elképzeléseit arról, hogy semminek semmi értelme.

Benne és benned van közös pont?

Sajnos vagy nem sajnos, de abszolút van. Ez a szerepformálás szempontjából szerencsés, magánéletet tekintve nem mindig az. Nekem is volt olyan időszakom, amikor nagyon tudtam azonosulni azokkal a gondolatokkal, amelyeket Pierre Anthon megfogalmaz. Pont ez a faramuci ebben, hogy nehéz belekötni abba, amit mond, mert minden állításának van igazságtartalma. Főleg, ha az ember depressziós – akkor sokkal hihetőbbek ezek a dolgok. De szerencsére mostanra már sokkal árnyaltabban látom a helyzetet, és hiszem, hogy van értelme a dolgoknak, és ezt az értelmet az ember ki tudja színezni magának, még akkor is, ha sokszor monotonnak, értelmetlennek vagy fura mátrixnak tűnik az élet.

A szerző 25 évvel ezelőtt alkotta meg ezt a karaktert. Szerinted a mai fiatalok is tudnak azonosulni vele?

Igen, tudnak. Sőt, félek, hogy ma már picit jobban is, mint 25 évvel ezelőtt. Több kutatás is született arról, hogy az okostelefonok elterjedésével egyre jobban kiüresedik a kamaszok élete. Szerintem ezért is tudnak jobban azonosulni vele, mert a depresszió aránya is nagyobb. Így az élet értelmének a keresése a mai fiataloknál nagyon is aktuális.

Teller szerint mindannyiunkban él egy Pierre Anthon, aki mindig velünk marad. Ezzel mennyire értesz egyet?

Igen, ahogy korábban említettem, nálam is vannak olyan pillanatok vagy élethelyzetek, amikor felcsavarodik bennem a Pierre Anthon-potméter. Olyankor sokkal cinikusabb vagyok, szürkébben, sötétebben látom a világot. Ha visszatekintek az eddigi életemre, olyan, mintha folyamatosan küzdenék Pierre Anthonnal, vagy legalábbis próbálom megtalálni az egészséges balanszt, hogyan lehet vele együtt élni.

Tehát most már tudatosan megpróbálod lejjebb csavarni ezt a potmétert, ha úgy érzed, túl magasan van?

Igen, mert azt érzem, hogy egyáltalán nincs jó hatással az életemre, ha túl sok teret engedek neki. Persze, van, hogy az alkotásban ez segít, meg tudja tölteni a műveimet dühvel, gondolatokkal, de aztán muszáj, hogy kijöjjek ebből.

Az előadásban nem csak színészként működsz közre, hanem zeneszerzőként is. Erre a felkérésre is könnyen mondtál igen?

Nekem nagy segítség volt, pontosabban biztonságot adott, hogy a feleségemmel, Cseri Hannával dolgoztam együtt, mert neki több tapasztalata van már az alkalmazott zeneszerzésben. Én eddig leginkább csak a saját dalaimhoz írtam zenét, de azt tudtam, hogy itt többre lesz szükség. Ez izgalmas kihívást is jelentett, főleg, hogy más zenei stílusokba is bele kellett nyúlni, és egészen másfajta szöveget is kellett írni, mint amit magamnak írnék.

Hoffer Károlynak, az előadás rendezőjének volt bármilyen megkötése a zenét illetően vagy teljesen szabad kezet kaptatok?

Többnyire szabad kezet kaptunk, olyan megkötései, pontosabban konkrétabb elképzelései voltak csak, amelyek segítettek minket, kapaszkodókat adtak. Felvázolt bizonyos hangulatokat, illetve utalt arra, hogy pörgős vagy melankolikus dalt szeretne – mi ezeket próbáltuk tovább gondolni.

Hogyan osztottátok meg egymás között a feladatokat Hannával?

Volt, amit közösen szereztünk, de voltak dalok, amelyet csak ő vagy csak én írtunk, de ezeknél a munkáknál is mindig kikértük egymás véleményét. Szóval, olyan nem volt, hogy egy dal úgy érkezett be volna a rendezőhöz, hogy a másikunk ne hallotta volna. Persze, legjobban azokat a munkákat szerettem, amikor a nulláról indulva dobáltuk egymásnak az ötleteket. Szerencsére ez jól működik nálunk, ez már az előző munkák kapcsán is kiderült.

Mindig kikéritek a másik véleményét?

Igen. Azzal a különbséggel, hogy Hanna már a nulladik verziós demót is megmutatja, én pedig a negyedik körös végleges masterrel szoktam előállni.

Visszakanyarodva az előadás fő kérdéséhez: te rájöttél már, mi az élet értelme?

Azt gondolom, hogy az apró dolgokban rejlik. Akármilyen közhelyesen is hangzik, de az élet értelme a jelenben van: amikor nem rágódunk a múltunk vagy sóvárgunk a jövőn. Minden ember életében vannak olyan pillanatok, amikor önfeledten tud örülni valaminek, vagy csak úgy flow-élményben telnek a mindennapjai – ilyenkor nem is vetődik fel benne, hogy mi az élet értelme. Az hiszem, a boldogság valahol ott van, amikor ennek a kérdésnek a feltevése is értelmetlenné válik.