Van még új a régi nap alatt – Kritika a Luxemburg grófja előadásról

Amikor az operetthez a rendezők, mint valami tűzzel-vassal megreformálandó, avíttnak hitt műfajhoz nyúlnak, szinte látatlanban kiváltanak a közönségből mindenféle ellenérzéseket és gyanakvásokat. Manapság a köztudatban az operett és musical között ugyanis már csak énektechnikai szempontból is eléggé éles a határvonal, és az előbbit mondják réginek, az utóbbit pedig újnak. Holott a huszadik század első felében a Broadwayt is az európai operett uralta, az számított akkoriban modernnek, sőt, a musicalek térhódításának kezdeti időszakában összeértek a szálak, nem vált azonnal köddé az előző irányzat zenei hatása. Olyannyira nem, hogy még Kálmán Imrének is létezett a Muzsika hangja egyik szerzőjével, Oscar Hammersteinnel közös fúziója.

Ami az operettek korszerűsítésének valóban reális veszélye, hogy a jelenre írás gyakorlata következetlennek tűnhet a közönség számára. A modernizálás szándéka ilyenkor félig kigondoltnak, indokolatlannak hathat, mivel nincsen mögötte egy jól kontúrozott koncepció, ami a felvezetett ötletek létjogosultságát érvényesíti, elfogadtatja, legalizálja. A nézők legfőbb féleleme azonban többnyire mégsem ebbe az irányba mutat. Ők inkább attól tartanak, hogy a grandiózus megújítási törekvések közepette írmagja sem marad az eredeti műfaji sajátosságoknak, és hogy a jegyvásárlást követően majd egy sarkaiból kifordított színpadi művet látnak. Nincsen kecmec, az ideális végeredmény eléréséhez az alkotóknak meg kell találni hát azokat a pontokat, amelyek mentén haladva egy megreformált előadás úgy válik maivá, hogy megtart bizonyos tradíciókat. Maga a történetvezetés és a cselekményben rejlő kulcshelyzetek ugyanis muszáj, hogy megmaradjanak egy bármekkora mérvű átdolgozás égisze alatt, hiszen aki mondjuk az arcán végeztet el plasztikai beavatkozásokat, akkor győzi meg azok szükségességéről a leghatékonyabban az ismerősöket és rokonokat, ha biztosítja őket arról, hogy továbbra is felismerhető lesz, és a fizimiskájának alapkaraktere az operációt követően azért változatlan marad.

Hasonlóan gondolkodott minderről Szente Vajk rendező és Galambos Attila műfordító, amikor a Luxemburg grófjának eredeti szövegkönyvét képletesen szólva leporolta, majd az észszerűség és emészthetőség keretein belül aktualizálta. Ezt úgy érték el, hogy a jól működő régi poénokat okosan vegyítették a mai kor nézőivel való összekacsintásra alkalmas, naprakész megszólalásokkal, na meg a további humorforrásként szolgáló kereskedelmi televíziós, irodalmi, illetve filmbéli utalásokkal.

A történet szerinti jómódú Sir Basil nem nősülhet rangon alul, ezért kiszemeltje, a különféle nemesi címeknek híján lévő Angèle Didier színésznő ideiglenesen Luxemburg grófjával, azaz René-vel, az arisztokrata festővel lép érdekházasságra, anélkül, hogy a sebtében összeadott pár egymást valaha is látta volna. Az előzetes elgondolások szerint a hősnő a válás után már nemcsak a szépsége okán felel meg majd az elvárt kritériumoknak, és siethet is a gazdag, ámde jóval idősebb udvarlója karjaiba. Az élet azonban ezt az elképzelést jócskán felülírja, hiszen a valódi szerelem, ha fellobban, igencsak össze tudja kuszálni a szálakat.

A Bács-Kiskun vármegyei teátrumnak június 8-án a Margitszigeti Szabadtéri Színpad deszkáira is eljuttatott előadásában a primadonna kezére pályázó kormányzót Szerednyey Béla váltótársaként Járai Máté alakítja, és kiváló arányérzékével Sir Basil szerepében is pontosan tudja, mikor kell szemérmetlen harsánysággal bejátszania a színpadot, és mikortól szükséges a színészkollégái javára kissé a háttérbe vonulnia. A színész itt azt a veleszületett adottságát egyaránt bőséggel kamatoztathatja, hogy a civil és művészi énjét tekintve is egyszerre van birtokában a békebeliségnek, és a 21. századi embertípusra jellemző kisugárzásnak, éppen úgy, ahogyan sajátja mindez a kettősség Lehár Ferenc művének is ebben az új feldolgozásában. Az operettekre jellemző klasszikus szerepkörök megmaradtak azért a mostani változatban, ahol Járai Máténak ennélfogva a komikusi képességei vannak elsősorban kihasználva, pedig tud ő megejtően drámai is lenni, mint a Steinbeck-féle Egerek és emberekben, vagy a Kripliben, Martin McDonagh színdarabjában. A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház egyik nyílt napján a Jászai-díjas színművész a közönséget a Kripli-show című exkluzív műsorában azzal a nagy truvájjal várta, hogy a velük való hosszas csevegés és viccelődés után másodpercek alatt helyezte bele magát a halmozottan sérült fiú, Billy figurájába egy jól irányzott, hatalmas váltással. A speciális beszédtechnikát és mozgáskultúrát, egyszersmind nagyfokú koncentrációt igénylő szerep ilyetén felvillantása közben az addig feléje érkező mosolyok helyett Járai Máté az általa megjelenített karakternek szóló részvét és meghatottság könnyeit csalta a nézők arcára. Ebbéli teljesítménye máig is dokumentálva maradt a legnagyobb videomegosztó oldalon a teátrum youtube-csatornájának kínálatában. A Luxemburg grófja előadáshoz visszatérve Szerednyey Bélának Sir Basilként Járai Mátéétól jelentősen eltér a játékmodora, de ha jobban megvizsgáljuk, találunk kettejük színészi eszköztárának tekintetében közös fókuszpontokat. Annak a komplexitásnak ugyanis Szerednyey Béla sincsen hiányában, ami alapján a drámai erő és a komikusi véna akár egyazon jeleneten belül is megmutatkozhat. A Doctor Herz Oliver nevű segédszínészének jelmezében mindannyiszor színpadra állva az előírt poénokat mindig tűpontosan prezentálta, majd rögtön utána elénekelte a Káprázat elszáll című betétdalt, amelynek érzékeny előadásmódja egycsapásra jelentős lelki mélységet kölcsönzött az általa életre keltett figurának. Bori Réka, mint Angèle Didier a Szente Vajk-féle Luxemburg grófjában maibb, vagányabb, cinikusabb hősnőt hoz, mint a klasszikus operettprimadonnák általában: színpadi karakterének ebben a formában történik meg a forradalmasítása. Koltai-Nagy Balázs a musicales hangzásvilágot a legmarkánsabb módon csempészi bele ugyanebbe az előadásba, így sokat tesz azért, hogy a közönség a darabnak ezt a verzióját végtelenül pezsgőnek, korszerűnek lássa. Nem a véletlenen alapszik egyébként Bori Rékával való kettősük szembetűnő harmóniája, sokszor játszottak már együtt, például Sissi és a Halál szerepében Lévay Szilveszter és Michael Kunze sikerprodukciójában.

Ahhoz azonban, hogy maximálisan érthetővé váljon, mit jelent a gyakorlatban az a bizonyos zenei megújulás, amitől olyannyira frissnek tűnik a Luxemburg grófja a kecskemétiek tolmácsolásában, álljon itt az erre vonatkozó egyik legmarkánsabb példa. A Hej, liri-liri-lári egy olyan énekszám a darabban, amelyről az eredeti verzió ismeretében joggal képzelhetjük, hogy ízig-vérig operettes hangvétele és lüktetése van. Ehhez képest az új megszövegezésnek („Csak nonstop dínom-dánom, míg élek, meg nem bánom”), a népszerű musicaltrendeket követő hangszerelésnek, előadói stílusnak és koreográfiának hála ez a betétdal összhatását tekintve szinte a Gérard Presgurvic-féle Rómeó és Júliából ismert Lehetsz király testvérének hat.

A jelmezek szintén formabontóak, és azok is ismerősek lehetnek sokaknak, hiszen a 20. század eleji párizsi művészvilágban játszódó történetben a Kovács Yvette Alida tervei alapján elkészített öltözeteket impresszionista festők néhány alkotása inspirálta, pont úgy, mint Rákay Tamás munkáját, azaz magát a díszletet, amelynek egyes elemei szintén ugyanilyen ihletésű képi utalásokat tartalmaznak.

Annak pedig, hogy nem pattan le az előadás egészéről ez a több oldalról is nekidobott modernitás-labda, az az oka, hogy a produkció az operettes vonásoktól nem lett teljesen megfosztva, hanem okosan fésülték azokat össze az alkotók az általuk bevezetett újításokkal, így aztán semelyik stíluselem sem tűnik a többihez képest idegennek, a sorból kilógónak, a másik kárára válónak, és még a közönség sem feszeng miattuk a 165 perces játékidő alatt.

Kiemelt kép: Jelenet az előadásból (Fotó: Gálos Mihály Samu)