Súlyos tabutémáról szóló ifjúsági/young adult regény jelent meg a napokban a Magnólia Kiadó gondozásában. Az Amilyen akkor voltam tizenéves hősnőjének a lehető legrosszabb rémálommal kell szembenéznie: saját otthonában válik nemi erőszak áldozatává.

Az éppen csak tizennégy éves Edent a téli szünet egyik estéjén a saját szobájában erőszakolja meg a bátyja legjobb barátja, Kevin. Másnap sem a szülők, sem Caelin nem veszi észre a hirtelen jött változást a lány hangulatában, lelki világában. Eden egészen eddig a pillanatig az átlagos elsőévesek nyugodt, talán kissé túlságosan is szürke életét élte, ám innentől kezdve minden megváltozik. Már nem ura a testének, ami számára csak egy idegen dologgá válik, ahogyan saját identitását is elveszíti. Eden a középiskolai évek alatt igazi önsorsrontó hadjáratba fog – miközben legféltettebb titkát olyan mélyre temeti el magában, amilyen mélyre csak lehetséges.

A New York Times bestseller-szerző Amber Smith Buffalóban nőtt fel, jelenleg Charlotte-ban él a feleségével menhelyről örökbefogadott kutyák és macskák egyre nagyobb társaságában. Festőművész képzésen szerezte a diplomáját, és az írás mellett régóta kiáll a mentális egészségre való odafigyelés és az LMBTQ+ emberek egyenlősége mellett, valamint a nemi alapú erőszak ellen. Könyvei célja, hogy párbeszédet kezdeményezzenek és változást érjenek el e témákban. Túlélőként sajnos ő maga is sokat tud a fizikai és szexuális bántalmazásról, részben ennek hatására vált íróvá. Eddigi legismertebb és legtöbbet hivatkozott regénye, az Amilyen akkor voltam a trauma által ejtett mély sebeket tárja fel, és megmutatja egy fiatal lány erejét, aki megküzd a kamaszkor csalódásaival és elviselhetetlen fájdalmaival, az első szerelemmel és az első szívfájdalommal, a megszakadt és újraélesztett barátságokkal, miközben megtanulja elfogadni a túlélés erejét, amelyről nem is tudta, hogy ott rejtőzik a szívében. Az eredetileg 2016-ban megjelent mű mára kultikussá vált, majdnem 100 milliós TikTok eléréssel rendelkezik, és mindmáig sokszor visszakerül az eladási listákra. Ráadásul tavaly Smith megírta hozzá a várva várt folytatást Amilyen most vagyok címmel.

Tizenéveseknek szóló, az őket ért nemi erőszakot feldolgozó regényekkel viszonylag ritkán találkozunk a magyar könyvpiacon. Nekem kapásból Laurie Halse Anderson Hadd mondjam el… című, mára szintén kultikussá vált műve ugrik be, amely közel 25 évvel ezelőtt merész témájánál fogva alaposan felkavarta az akkori irodalmi életet. Ide sorolhatjuk még Beate Teresa Hanika Soha senkinek című regényét, amely annyiban különbözik Anderson és Smith művétől, hogy a főszereplőjét nem az iskolai/baráti közegből éri támadás, hanem a saját nagyapja molesztálja őt, és nem egyszeri alkalomról van szó, hanem évekig tartó bántalmazásról. És bizonyára akad még magyar nyelven is elérhető kötet, amely erről a mai napig tabunak számító témáról szól, de erről bővebben nem tudok nyilatkozni, lévén, nagyon ritkán akad hasonló kötet a kezembe.

Kép forrása: Agave Könyvek

Amber Smith regénye sokban különbözik a fent említett két könyvtől. Míg Anderson és Hanika főhősei inkább a befelé fordulást, a világtól való teljes elzárkózást választották menekülésként, addig Eden teljes személyiségváltozáson esik át. Az egyetlen közös bennük, hogy mindannyian hallgatnak, részben a megfélemlítésnek köszönhetően, részben pedig azért, mert úgy gondolják, hogy senki nem hinne nekik. Az Amilyen akkor voltam is arra hívja fel a figyelmet, hogy bármennyire is fájdalmas egy ilyen trauma, arról beszélni, beszélni, beszélni kell – és lehetőleg minél hamarabb. Egyfelől azért, hogy az erőszakot elszenvedőnek ne egyedül kelljen megbirkóznia mindazzal a fájdalommal és szenvedéssel, ami őt érte (és mint ahogyan itt is látjuk, ne saját magában keresse a hibát, hogy hol rontotta el), másfelől azért, hogy az erőszaktevőt megakadályozzák, hogy újabb áldozatot szedjen.

Persze, kívülről nézve mindig okosabb az ember, és hiába minden támogatottság vagy együttérzés, ez tipikusan az az eset, amikor kívülállóként nem lehet sem tanácsot adni, sem ítélkezni. Smith regénye gyakorlatilag az első oldalon szembesíti az olvasót a szörnyű tettel, az elborzadást pedig igen hamar a düh váltja fel, amikor látjuk, hogy Eden anyja mennyire nem törődik azzal, hogy meghallgassa a lányát és még az egyértelmű jeleket látva sem kapcsol, hogy esetleg komolyabb is lehet a baj, mint egy egyszerű kamasz hiszti. Ennek fényében nem csoda hát, hogy Eden ön- és a társadalomba vetett bizalma úgy illan el, mintha soha nem létezett volna, amit csak tetéz, hogy az erőszakot a saját otthonában szenvedte el – a házban, amelynek elvileg a legbiztosabb pontnak kellene lennie mindenki életében, ráadásul minden este kénytelen abban az ágyban aludni, ahol akaratán kívül elvesztette a szüzességét.

„Sok mindent nem tudok. Nem tudom, miért nem hallottam az ajtó csukódását. Egyáltalán mi a francért nem zártam be az átkozott ajtót. Miért nem fogtam fel, hogy valami nincs rendjén – rohadtul nincs rendjén –, amikor megéreztem a matrac süppedését a súlya alatt. Miért nem sikítottam, amikor kinyitottam a szemem, és megpillantottam, ahogy bemászik a takaróm alá. Miért nem próbáltam küzdeni ellene, amikor még volt rá esélyem.”

Eden életét innentől kezdve közel három és fél éven keresztül követhetjük nyomon: láthatjuk, hogy miként sodorja magát egyre nagyobb veszélybe önpusztító viselkedésével. A lány már nem becsüli sem saját magát, sem saját testét, így a kezdetben az őt ért hamis pletykák és vádak hamarosan igazzá válnak. Féktelen ivászat, dohányzás, lógás jellemzik a mindennapjait, idővel pedig mind a potenciális pasijelölteket, mind a barátait eltaszítja saját magától. Úgy vélem, hogy a történet ezen a ponton nagyon megosztóvá tud válni, ugyanis hiába ismerjük Edennél a kiváltó okot, egy idő után nagyon nehéz a lánnyal együtt menni, főleg, mert ahogyan ő maga, úgy mi sem értjük, hogy miért teszi ennyire tönkre az életét. Felmerülhet a kérdés, hogy vajon meddig bocsátható meg és írható a trauma számlájára az a fajta ellenséges viselkedés, amivel Eden a világ felé fordul, és hol van az a pont, ahol a barátai, családtagjai jogosan fordulnak el tőle? És ugyanígy: amikor fény derül az igazságra, akkor elvárható-e a feltétel nélküli támogatás azok részéről, akiket a lány az évek során tucatnyi alkalommal megbántott, emberi mivoltukban megalázott vagy az ő sértettségük is jogosnak mondható?

Nehéz kérdések ezek, amelyekre maga Smith sem ad egyértelmű választ. Ahogyan arra sem, hogy Kevint mi vette rá, hogy egy este úgy döntsön, hogy megerőszakolja legjobb barátja húgát, akit egészen kicsi kora óta ismer. Persze, ez bizonyos szempontból nem is lényeges, mert magán a bűncselekményen semmit nem változtat, ha tudjuk az okát, ugyanakkor jó lett volna, ha a szerző nem tartja minden esetben bizonytalanságban az olvasót. Mert hiába az énelbeszélő stílus, magát Edent sem lehet igazán megfejteni, olyan, mintha Smith szándékosan nem akarna közel engedni minket ahhoz a lányhoz, akivel mindvégig együtt kellene éreznünk és szurkolnunk azért, hogy jobb útra és belátásra térjen. Ezzel szemben viszont a feloldás túlságosan gyorsan történik az előzmények ismeretében, így a befejezés kissé sziruposnak is mondható, de talán a folytatás segít azon kérdések megválaszolásában, amelyekre egyelőre nincs felelet.

Amber Smith: Amilyen akkor voltam (The Way I Used to Be), ford.: Kéri Andrea, Magnólia Kiadó, 368 oldal