Van-e visszaút a szeretetlenségből? – Kritika az Apa lánya című előadásról

A Budapest Bábszínház december 18-án ismét egy elsősorban felnőtteknek szóló darab premierjét tartotta, az Apa lánya című monodrámát Pallai Mara játssza Hoffer Károly rendezésében, a szöveget Háy János jegyzi, zenéjét pedig Presser Gábor szerezte. A 75 perces előadás Irena Sendler életének történetét dolgozza fel, aki a második világháború alatt több, mint 2500 zsidó gyermeket mentett meg saját életének a kockáztatásával. A megrázó történet ránk is nagy hatással volt.

Irena Sendler 1910-ben, Varsóban látta meg a napvilágot egy katolikus család egyetlen gyermekeként. Szüleivel az otwocki zsidó közösségben éltek, ahol az orvosként praktizáló édesapa nem ritkán ingyen gyógyította az ott élőket. Irena mindössze 7 éves volt, amikor a családfő tífuszban meghalt, így édesanyjával ketten maradtak, a közösség nehéz helyzetüket látva, azonnal felajánlotta a segítségét, így nem meglepő, hogy a kislányt már ekkor szoros szálak fűzték a zsidókhoz.

1939-ben a Varsói Szociális Ügyosztályon kezdett el dolgozni, így amikor a németek betörtek Lengyelországba, a Zegota tagjaként azonnal részt vett a zsidósegítő tevékenységekben. 1942-ig hamis iratok beszerzését végezte, majd kinevezték a gyermekekkel foglalkozó részleg vezetőjének. Szociális munkásként szabadon mozoghatott a tífusz sújtotta gettóban, így nyílt lehetősége több ezer gyermek megmentésére, akiket halottnak álcázva szállított ki a gettóból, majd később kolostorokban, zárdákban és árvaházakban helyezte őket biztonságba. Minden kicsempészett gyermekről feljegyzést készített, hogy megőrizze adataikat.

1943-ban a Gestapo letartóztatta, hosszú heteken keresztül kínozták, majd halálra ítélték, ám a kivégzés előtti éjszakán a Zegota megvesztegette fogvatartóit, így megmenekült. A háború végéig rejtőzködve élt, de továbbra is segítette a mozgalom munkáját, majd jegyzetei segítségével megpróbálta visszajuttatni a kimentett gyermekeket szüleikhez. 2007-ben, 98 évesen hunyt el. Számos kitűntetést kapott önfeláldozó tevékenységéért, 2007-ben Nobel-békedíjra is jelölték, II. János Pál pápa pedig személyes levélben köszönte meg neki a megmentett gyermekek életét.

Hoffer Károly és Pallai Mara két évvel ezelőtt találta ezt a szívbemarkoló történetet, ami szerintük a bábműfaj eszközeiért kiáltott, és mélyen egyet kell velük értenem. Hosszas kutatómunkát követően úgy döntöttek, hogy az előadás ott kapcsolódjon be Irena életébe, amikor 1943-ban börtönbe kerül, így tulajdonképpen a kihallgatások során tudjuk meg a legtöbb részletet a gyermekek mentéséről és a gettóban uralkodó körülményekről.

A díszlet egy szűk börtöncella belseje, itt ül Irena egy széken, mindössze egy mosdótál és egy hamutartó kaptak még helyet a helyiségben, vajon hol lehetnek a bábok? Pallai Mara eleinte tárgyilagosan, sokszor iróniával mesél Lengyelország megszállásáról, a gettó kialakításáról, majd arról, ahogyan a németek kezelték a zsidókat. Egyre keményebb mondatok jönnek, a törékeny színésznő szájából olyan kifejezések hangzanak el, mint „leuralni a világot”, „természetes kiválasztódás”, „idegenek”, „fertőzés”… ahogy egyre mélyebbre megyünk, úgy lesz egyre hangosabb és hevesebb, közben pedig egyre jobban húz magával minket is, fokozatosan eluralkodik minden nézőn a feszültség. Ezt egy remek rendezői húzás oldja, az első bábok Pallai Mara lábához vannak erősítve, a fehér szellemként ható arcok után a cella falában kialakított fiókokból is sorra kerülnek elő a megmentésre váró gyerekek.

Közben már zajlik a kihallgatás, a kínzás, ám nem a fizikai hatások okozzák Irenának a legnagyobb megpróbáltatást, hanem az, hogy a kérdések özöne felidézi benne azokat a borzalmakat, amiket a gettóban élt át, azt a félelmet, ami minden egyes mentésnél átjárta. Láthatóan egyre nehezebben képes ellenállni a záporozó vádaknak és a kegyetlen faggatózásnak, ám egy percre sem adja fel, a kis koporsóknak ható fiókokból kiemelt apró életeket egyesével akasztja a leengedett kötélre, aggódó, óvatos mozdulatai őrült kontrasztban vannak a szöveggel, amit közben mond.

Pallai Mara megszámlálhatatlan sok karaktert játszik el, Irena mellett az egyik pillanatban önmaga vallatója, a következőben pedig az egyik gyermek édesanyja, aki hezitál, hogy a szociális munkásra bízza-e a legféltettebb kincse életét. Ez rendkívüli idegrendszeri munkát igényel, de a színésznő láthatóan könnyedén vált a különböző karakterek között, a történet előrehaladtával egyre több színt mutat játéka. Az a szimbolikus pillanat, amikor a kivégzésére várva megérti, hogy mégis megmenekül, és kilép a díszletből, ezzel is mutatva, hogy immáron szabad, egészen megrendítőre sikerült, és ezt még fokozni is tudja…

Az előadás nagyon sok kérdést vet fel, de ami talán a legfontosabb ezek közül, az az, hogy azok után, hogy valaki megéli a világháborút, a zsidóüldözést, a bebörtönzést, vajon képes-e még a szeretetre? Irena meg is fogalmazza legnagyobb félelmét: „Ha lesznek saját gyerekeim, nem érzek majd irántuk semmit”. Igazából nem kapunk konkrét választ, de azt mindannyian megértjük, hogy a megoldás maga a szeretet, az az egyetlen erő, amely képes begyógyítani a legmélyebb sebeket is. Ezt persze tudjuk magunktól is, de néha szükség van arra a megerősítésre, amit az Apa lányától kaptunk.

Kiemelt kép: Pallai Mara (Fotó: Éder Vera)