Van-e a múltunknak jövője? – Kritika az Attila című operaelőadásról

Amikor Giuseppe Verdi 1850-ben a velencei La Fenice színház igazgatója felé levelet fogalmazott meg, a sorok között egyúttal a saját ars poeticáját is kifejtette, amely szerint legyenek akár szépek vagy csúnyák a hangjegyei, azok sosem a véletlen szülöttei, hiszen zeneszerzői minőségében mindig mondani akar velük valamit. Már csak ezért is nagyon közönségbarátok az operái, amelyek közül a hunok királyát középpontba állító Attila 1972, 2004 és 2022 után már a negyedik szezonban tért vissza idén augusztus 12-én a Margitszigetre, ezúttal Aczél András rendezésében, a tavalyi előadás apróbb dramaturgiai, és jelentősebb szereposztásbéli változtatásaival megtűzdelve. Külön érdekesség, hogy 1993 -ban éppen ugyanezen a helyszínen mutatták be az Attila, Isten kardja című rockoperát is más szemszöget képviselve, de ugyanezzel a történelmi témafelvetéssel.

Attila – Giuseppe Verdi művének cselekménye szerint – elfoglalja Aquilea városát, amelynek az uralkodója a harcok közepette veszíti életét. Árván maradt leánya, Odabella pedig, aki a hunok fogságába kerül, innentől kezdve csakis azon munkálkodik, hogy Attila bizalmába férkőzve személyesen álljon bosszút édesapja haláláért, miközben elrablóját megérinti a szerelem. Természetesen akadnak Isten ostorának bőséggel férfiúi ellenségei is: ilyen Foresto, Odabella régi jegyese, illetve Ezio generális, aki hasztalan kéri Attilát, hogy Itáliát hagyja békén, az maradjon az itáliai császáré. Négyük viszonyrendszere kiváló táptalaja az opera tartalmi és muzikális kibontakozásának, így igazán meg lehet érteni, hogy majdnem 20 évvel ezelőtt Alföldi Róbert miért tekintett a darabra kamaraoperaként, és intézte annak megfelelően a rendezést. Felismerte ugyanis, hogy a nagyszabású kórusképek jelenléte mellett a felcsendülő duettek és tercettek szolgáltatják az előadás lényegi elemeit, annak gerincét.

A műben fellelhető sok kis zárt jelenet horderejét ugyan a produkció mostani alkotógárdája is elismeri, ám mindannyian idejében ráébredtek arra is, hogy elvesztek volna a margitszigeti színpad jelentős méretű terében a szereplők, ha Bán Teodóra művészeti vezető, Dobó Kata kreatív tanácsadó, Feledi János koreográfus, Madarász János „Madár” világítás- és látványtervező, illetve Kentaur a jelmezeivel nem szolgáltatott volna megfelelő vizuális kitöltést, támasztékot nekik.

A négyszáz négyzetméteresre taksált LED-panelek munkába állítása, és a megjelenő animációk hatásmechanizmusa mindenkor egyfajta filmes attitűdöt von a darab köré, ezért nem ritkán modernizált operaként definiálták Giuseppe Verdi művének legfrissebb hazai adaptációját annak idején a 2022-es széria megtekintői. Igazából azonban egyszerre van jelen Aczél András munkájában a frissesség és a műfajra jellemző őshagyomány is, mivel a jelmezek korhűek maradtak, és nem történt más korokba való áthelyezés, hagyták a cselekményeket a történelmileg valid időszakban kibontakozni.

Ellenkező előjellel készült el a Teatro alla Scala 2018-19-es Attila-variációja, ami mindent felborított, mert bár náluk is volt vetített háttér, ám az ő olvasatukban 20. századira aktualizált sztori a második világháborúban elpusztult városok egyikében játszódott, a hunok pedig megjelenésükben a közönséget náci katonákra emlékeztették. A vizsgált koncepció nemcsak Verdi azon elképzelését robbantotta véglegesen szét, amely szerint a főhős nem egy barbár öldöklő, hanem emberséges, érző férfi, de a magyar szív is kétségtelenül meghasadt belé.

Ideje hát visszatérni a Margitszigetre Aczél Andráshoz, aki annak érdekében, hogy feldúsítsa a színpadképet, koreográfusi közbenjárással a teret táncosokkal népesítette be az adott dramaturgiai pontokon, ők lettek Attila lelki vívódásainak megtestesítői, méghozzá fura, lényszerű kivitelben. Hogyha pedig a hunok királya már ennyiszer megjelent az említés szintjén, foglalkozzunk kicsit részletesebben az őt megszemélyesítő John Relyea-val is! Annak dacára, hogy általános kisugárzása nem erre predesztinálja, gyakorta játszik gazembereket, és a legmélyebb férfihangként jellemzett basszus hangfekvése ugyancsak illik a Verdi-operában megformált karakteréhez. Jó nagy bónusz, hogy ebbéli adottsága pályája során számos hasonló projekthez hozzásegíti, és az sem hátrány, hogy zsigerileg képes átlényegülni. Nem hazánk volt egyébként az egyetlen hely, ahol övé lett Attila szerepe, mint ahogy az Odabellát megformáló Rálik Szilvia is megkapta mostani feladatát pályája elején a már emlegetett Alföldi-féle értelmezésben. Aquileia urának leánya szintén hordoz magában karakánságra utaló jegyeket, ezért az operaénekesnő drámai szopránként komfortosan vetette bele magát a jelenetekbe, nem kevés színészi képességet felmutatva, mindent hihetően kivitelezve.

Tavaly a hunok királyát Bretz Gábor alakította, akinek még egy „egyszerű” daljátékban, a Kacsóh Pongrác-féle János vitézben is annyira átütő volt Bagóként a jelenléte, hogy a nézők kis túlzással élve Iluska párválasztását semmiképp sem tartották annyira evidensnek, mint amennyire azt sugalmazta maga a történet. Ennek kapcsán asszociálhatunk, és át is térhetünk az Odabella és a János vitéz francia királylánya közötti párhuzamra, mindkettőben akad ugyanis némi amazonjelleg, úgy, hogy közben a nőiességük csorbát nem szenved. Az ehhez szükséges kritériumokat pedig Rálik Szilvia magabiztosan abszolválta az Attila szívét meghódító leány jelmezében, jól áll neki az erős nők megformálása, és nem is szükségesek ehhez a számára különféle kellékek, vagy egyéb rásegítések. Nem olyan egyszerű azért a képlet. Miközben a videomegosztó portálokon kutakodunk, belefuthatunk egy-egy ellenpéldába: az előzőek fényében nagyon érdekes mondjuk a 2007-ben elhunyt Beverly Sills több évtizeddel ezelőtti, lírai szoprán hangfekvésű Odabella-alakítása, amely automatikusan lágyabb tónusokat kölcsönzött a karakternek.

Haja Zsolt (Ezio) és László Boldizsár (Foresto), Gábor Géza (I. Leó pápa), illetve Bartos Barna (Uldino) a Margitszigeti Színház augusztus 12-i előadásán szerepformálásával arra adott bizonyítékot, hogy a magyarországi operajátszás stabil lábakon áll, egyszerre hangsúlyos benne a színpadi játék, a drámaisággal átitatott kifejezésmód, és a hangtechnikai vonatkozásban üzembiztosnak tekinthető interpretáció, melyek miatt méltán kerül egy-egy ilyen műfajú darab a nyári színházi szezon kínálatába, ahol azért általában véve jóval több akad musicalekből és vígjátékokból.

Kiemelt kép: Jelenetkép az Attila című operából (Fotó: Éder Vera)