Tavaly ősszel újabb krimivel bővült a magyar kortárs irodalom: Patkó Ágnes Halálos rozé című könyve az úgy nevezett cosy crime műfajt erősíti.
A harmincas évei elején járó, fordítóként dolgozó Karai Renáta a nyüzsgő Budapestről egy nyugodtabb élet reményében Szekszárdra költözik. Egy szokatlanul meleg, októberi napon veszi birtokba a buja kertben megbúvó új házát, és lelkesen veti bele magát a lakberendezésbe, a kertészkedésbe, illetve a várossal meg a lakóival való ismerkedésbe. A Márton-napi Rozémustrán összebarátkozik a legjobb rozénak járó díjat elnyerő borásszal, Wieszlauer Józseffel is, ám amikor másnap reggel pincelátogatásra érkezik hozzá, holtan találja a férfit. A rendőrség szerint egyértelműen baleset történt: a borász óvatlan volt, ezért mustgázmérgezést kapott. Renáta azonban biztos benne, hogy a férfi gyilkosság áldozata lett, de mivel a rendőrség nem hisz neki, ezért maga áll neki kinyomozni, ki lehetett a tettes.
Patkó Ágnes Szekszárdon született, a Garay János Gimnáziumban természettudományos osztályban érettségizett, majd magyar-újgörög szakon szerzett diplomát az ELTE bölcsészkarán. Újságírói és szerkesztői pályáját a Nők Lapja Cafénál kezdte, majd női és életmódmagazinoknál dolgozott. 2009 óta szabadúszó újságíróként lakberendezésről, kertészetről, egészségről, emberi történetekről ír, illetve görög nyelvet tanít. A történetek, a szülővárosa és a bor iránti szeretete, valamint a gyerekként a nagyszülei szőlőjében és pincéjében töltött rengeteg idő ihlette első krimijét, a Halálos rozét.
A cozy crime, vagyis a könnyed krimi – ahogyan a neve is jelzi – jóval lightosabb, mint amit a műfajban általában megszoktunk: ezekben a regényekben nem is annyira a nyomozáson, a csavaros bűntényen van a hangsúly, inkább a hangulatteremtés kerül a fókuszba, éppen ezért azoknak ajánlott elsősorban, akik szeretnének kikapcsolódni, de nem kívánnak vérben tocsogó, válogatott kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokról olvasni. Patkó Ágnes debütáló regénye ennek a kritériumnak minden szempontból eleget tesz, hiszen egyfelől nem is sorozatgyilkossal van dolgunk (vagyis nem fogunk harminc oldalanként egy-egy újabb hullába botlani), másrészt a történetben tényleg mintha csak másodlagos lenne a tettes személyének leleplezése.

Németh János pincészet – Szekszárd (Fotó forrása: szekszardibor.com)
A Halálos rozét olvasni olyan, mint amikor az ember áthívja a barátait, hogy kirakjanak egy 500 darabos puzzlet, de igazából egész este beszélgetek, iszogatnak és időnként a helyére tesznek pár kirakóst, hogy a buli végére azért mégis csak megkapják a teljes képet. És ezzel a hasonlattal nem is kanyarodunk annyira távol a regénytől, hiszen annak központi helyszíne Szekszárd – vagyis a borászat, a borok kiemelt szerepet kapnak benne. Persze, ezt nem úgy kell érteni, hogy a szerző tudományos részletességgel vezet be minket a borkészítés rejtelmében, hanem, hogy a szereplők soha nem mondanak nemet egy jó borra az esti találkozásokkor. Renáta szinte a megérkezésekor szoros barátságot köt Ildivel, a helyi butik tulajdonosával, a baráti viszonyt pedig nemcsak a gyilkos utáni nyomozás (egészen pontosan: agyalás a tettes személyét illetően) mélyíti el, hanem a napközbeni sütizés és kávézás, valamint az esti borozások. Habár Patkó egy beszélgetés során kifejtette, hogy a regény megírásakor kiemelten fontosnak tartotta a hangulatteremtést, ami abszolút is sikerült is neki, még annak ellenére is, hogy ebből a mézédes cukiságból az olvasó talán kicsivel többet is kap, mint kellene. Ilyen értelemben a Halálos rozé sokkal inkább tekinthető feel good regénynek, semmint kriminek.
Mert bár a nyomozás szép fokozatosan, ám meglehetősen lassú tempóban halad, mégis végig úgy érezzük, hogy ez az egész csak másodlagos. Természetesen krimiről lévén szó, tudjuk, hogy tényleg nem baleset, hanem gyilkosság történt, és viszonylag hamar meg is kapjuk a négy gyanúsítottat: Andrást, a Rozémustra örök második helyezettjét, aki évek óta féltékeny József sikereire, Tamást, a balhés és titkokkal teli fiútestvért, Margitot, a szinte a semmiből felbukkanó ex-feleséget, valamint egy, a lakók között csak Újvárosiaknak nevezett uzsorás bandát. Mindannyijuknak jó oka volt holtan látni a sikeres borászt, és természetesen a sztori előre haladtával, mindegyük egyre gyanúsabb is lesz. Renáta talán túl sok mindenbe lát bele sokkal többet, mint amennyit kellene, ennek megfelelően folyamatosan változik a véleménye a tettes kilétét illetően. A történet végén éppen ezért kissé logikátlan is, amikor mindenféle rossz előérzet nélkül beszáll a gyilkos mellé a kocsiba – és még nyugodt szívvel pálinkázni is kezd vele.
A Halálos rozé nem tökéletes regény, gyakorlott krimiolvasóknak meglehetősen lassúnak is hat, de a könnyedebb történetekre vágyóknak mégis kiváló választás lehet, mert olvasás közben – és talán még utána is – többször megfordulhat a fejükben, hogy le kellene költözni Szekszárdra.
Patkó Ágnes: Halálos rozé, General Press Kiadó, 296 oldal
Kiemelt kép: Patkó Ágnes: Halálos rozé (Szerzőportré: Köő Adrienn)