Április közepén tartotta idei évada utolsó bemutatójának a premierjét a tatabányai Jászai Mari Színház: a szezont Woody Allen örök klasszikusa, a Játszd újra, Sam! zárta. A darab főhősét, a filmkritikus Allan Felixet elhagyja a felesége, amelytől a fiatal férfi lelkileg teljesen összeomlik és maga alá kerül. Mély depressziójából barátai, valamint Humphrey Bogart tudja kirántani – igaz, utóbbival csak képzeletbeli diskurzusokat folytat. Az egykori színészlegendát Király Attila kelti életre a színpadon, vele beszélgettünk a történet aktualitásáról, színészóriásokról, korábbi szerepekről és a vidéki színjátszás helyzetéről.   

Az évad végéhez közeledünk, túl vagytok az utolsó bemutatón is. Hogy vagy most? Mivel telnek a napjaid?

Kifejezetten jól érzem magam a bőrömben, remek évadom volt, de való igaz, hogy jó a végén lenni, élvezem, hogy éppen nem próbálok. Esténként játszom, sokat vagyok a családommal és továbbra is ott van az életemben a szinkron. Rólam tudvalevő, hogy sokat szinkronizálok, szeretem is, és nem akarok nagyképűnek tűnni, de eljutottam arra a szintre, hogy ritkán csinálok már rossz filmet vagy szólaltatok meg rossz színészt. Általában olyanra hívnak, aminek szakmailag van értelme.

Nemrég mutattátok be a Játszd újra, Sam! című előadást Tatabányán. Ebben egy egészen különleges szereped van: Humphrey Bogartot alakítod. Ez egy viszonylag kisebb szerep – van, amikor ez is tud hálás lenni?

Egy ilyen évad végén, mint a mostani, én kifejezetten hálás vagyok a sorsnak és Rodrigónak (Crespo Rodrigo, a tatabányai Jászai Mari Színház igazgatója és az előadás rendezője – A szerk.), hogy ezt a szerepet rótta rám. Azt nem mondom, hogy elfáradtam az évadban, mert nem lenne igaz, de két olyan bemutatóm is volt, ahol ki kellett csavarnom a lelkemet. Az élve boncolás a színpadon egy színésznek jó és hálás feladat, de pont azt éreztem, hogy egy újabb önboncolásra már nem lenne erőm. Most jött ez a Bogart, ahol tulajdonképpen egy svádára, egy erős hangra van szükség.

Figeczky Bence és Király Attila a Játszd újra, Sam! című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)

Igen, az feltűnt, hogy az előadásban szinte nem is látni az arcodat, noha többször megjelensz a színpadon. Ez az illuzió miatt volt fontos?

Nem gondolnám, hiszen a néző úgy is tudja, hogy én vagyok az, és nem Humphrey Bogart, azt nem is lehetett volna semmilyen módszerrel megoldani. És való igaz, a darabban végig takar a kabát és a kalap, de én folyamatosan azért küzdöttem, hogy még jobban el legyek rejtve. Viszont annak is örülök, hogy szemben a vígszínházi előadással, ahol Bogart csak hang-bejátszás, nálunk feltűnik teljes alakjában. Ezzel jól ki tudjuk hangsúlyozni, hogy ő egy képzeletbeli barát, vagy, ahogyan az egyik lányom fogalmazott, egy lelki vezető. Apukám, aki egy hatalmas színész – bár 80 éves kora óta már nem játszik –, az ilyen szerepekre mondta, hogy kicsi, de fontos szerepek.

Azt mondod, hogy képzeletbeli barát. Nekem inkább az jutott eszembe, hogy Bogart egy apafigura Allan számára.

Igen, végül is annak is mondható. Nyilván ez a korkülönbségből is adódik, meg abból, hogy többször játszottam már Bence apját, lehet, nekem már ezért sem tűnt fel. (nevet)

Figeczky Bence és Király Attila a Játszd újra, Sam! című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)

Humphrey Bogart korának egyik legendás színésze volt, akinek a neve még ma is sokaknak egyenlő minőségi színészettel. Mit gondolsz, manapság is találunk ekkora formátumú színészeket?

Azért nehéz erre válaszolnom, mert nemhogy világ-, de hazai szinten sem látok rá a teljes szakmára. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy akadnak most is nagy formátumú színészek, mint 20, 50 vagy 100 évvel ezelőtt. Persze, az is tény, hogy megváltozott körülöttük a világ. Az én korosztályomnak például Sinkovits, Agárdy vagy Somogyvári „a nagyok”, ők a maguk korában egyeduralkodók voltak a médiában. Ma már jóval szélesebb a választék, nagyobb a rálátásunk a világ művészetére, de biztos vagyok benne, hogy ma is találunk olyan amerikai világsztárt, akik annyira meghatározóak sokak számára, mint Humphrey Bogart volt az 1940-es években.

A Játszd újra, Sam! hazánkban igazi színháztörténeti kuriózum, hiszen 40 évvel ezelőtt mutatták be a Vígszínházba, ahol – pontosabban 2009 óta a Pesti Színházban – azóta is folyamatosan repertoáron van, ráadásul Kern András alakítja a főhőst a kezdetektől. Mi lehet a siker titka?

Az Orlainál együtt játszom Epres Attilával, aki most állt vissza a Víges előadásba, és ő mondta, hogy beugrott a hetvenéves Kern mellé, és rájött, hogy ez a darab még most is, így is működik. Valószínűleg azért, mert univerzális dolgokról szól. Közhelynek hangzik, de az emberi viszonyok nem nagyon változtak az elmúlt párszáz évben. Ugyanúgy vágyunk a szerelemre és rettegünk az egyedülléttől. Legalábbis én biztosan, megkockáztatom, hogy pontosan olyan lennék, mint Allan Felix a darabban. Esendő embereket látunk, akikben a néző magára tud ismerni. Fanyar, de szerethető a humora az előadásnak, ráadásul Woody Allan borzasztóan önironikus, így az általa megírt figurák is nagyon önreflexívek, ez pedig borzasztó vonzó kívülről nézve.

Rodrigo nem először rendez téged. Milyen vele a közös munka?

Rodrigo nagyon jól vizsgázik nálam, amikor rendez. Majd’ 15 éve igazgatja ezt a színházat, így akárhogy is nézzük, nekem ő a főnököm. Amikor viszont rendez, semmilyen formában nem él vissza, sőt, egyáltalán nem is él ezzel a pozíciójával. Egy nagyon profi színész is, akinek remek külső szeme van, és mindvégig játszótársakként kezel minket: ha hozok egy ötletet, azt megvitatjuk.

Bartos Ági, Figeczky Bence és Király Attila a Játszd újra, Sam! című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)

Számomra az évad egyik legemlékezetesebb előadás a Hóhérok volt. Mennyire áll közel hozzád a Martin McDonagh-féle világ és fekete humor?

Jaj, nagyon! Egy színész pályáján ilyen szerzőtől, ilyen társulatban, ilyen rendezővel egy ilyen szerepre nagyon ritkán adódik lehetőség. Nekem az első McDonagh-darabom a Leenane szépe volt, még a Vígszínházban láttam Pap Verával és Tábori Nórával a főszerepben. Már akkor rácsodálkoztam az egyedi világára, amely azóta is elvarázsol, akár a színdarabjait, akár a filmjeit nézem.

Ebben a darabban egy hóhért alakítasz, akinek a halálbüntetés eltörlése után fel kellett hagynia a munkájával, amiben jó volt és szerette is. Te gondoltál már arra, hogy mi lenne, ha innentől kezdve nem lehetnél színész?

Ez egy nagyon húsbavágó kérdés ebben a pillanatban, mert amilyen irányba megy jelenleg az ország, a kultúra, az rémisztő. Az embernek ilyenkor óhatatlanul eszébe jut, hogy mi van akkor, ha nem azért hagyom abba a munkát, mert már nem szeretném folytatni, hanem azért, mert kell. Hogy mit csinálnék ebben az esetben? Nagyon érdekel az üvegfúvás vagy a faesztergálás. Bár nem vagyok ügyes kezű, de biztosan valami kézműves szakmát tanulnék ki. Kimondottan B tervem nincs, de lehet, nem ártana, ha lenne. Nekem ez azért is nehéz, mert a családom tele van színésszel, én ebbe nőttem bele, ezt láttam magam előtt példaként. Bár apám egyszerre a rossz és a csodálatos példa is: rossz, mert ő sosem tolakodott, kért, könyörgött szerepért, egyet sem adott vissza, és csodálatos, mert mindig a legnagyobb alázattal, irtó magas színvonalon tette a dolgát, miközben megteremtette számunkra a biztonságot.

A Hóhérok című előadást beválogatták a Városmajori Szabadtéri Színpad Szemle Plusz versenyprogramjába, ahol évek óta szerepeltek – nem is kicsi sikerrel. Számotokra már evidenssé vált, hogy minden évben mentek erre a szemlére?

Hadd legyek picit nagyképű: az ma már nem lep meg minket, hogy beválogatnak a Szemle Pluszra, az viszont igen, hogy miért nincs körülöttünk nagyobb hype. Noha nem sok színházi előadásra jutok el, így nem tudom, hogy milyen a kínálat, de azt gondolom, hogy a Jászai szakmailag nagyon erős színház, a vidékiek között pedig az élen járunk a Miskolci Nemzeti Színházzal egyetemben. Én hét éve vagyok társulati tag Tatabányán, ez alatt minden évadban csináltunk legalább egy, de inkább kettő olyan előadást, amiről biztosan tudom, hogy ha valamelyik budapesti frekventált színházban mutattuk volna be, a mai napig nagy sikerrel játszanánk. Tatabányán viszont kijátszod a bérletet – ez 9-11 előadást jelent, a kamaraszínpadon mondjuk 30-at –, és vége. Ettől pedig az ember bizony könnyen elszomorodik, mert ugyanannyi munkát fektetünk az alkotófolyamatba, mint amennyit az Örkény, a Radnóti, a József Attila vagy a Vígszínház. Én már most tudom, hogy amikor levesszük majd a Hóhérokat, meg fogok pusztulni. Szóval a Szemle Plusz nem is kimondottan az adott előadás miatt fontos, hanem hogy picit ránk irányítja a figyelmet.

Danis Lídia, Király Attila, Dévai Balázs, Bartos Ági a Hóhérokban (Fotó: Sipos Zoltán)

Ez a figyelem az utóbbi időkben megint picit a vidéki színházakra terelődött, amikor Csikós Sándort választották meg a Nemzet Színészévé. Ennek kapcsán érkeztek olyan hozzászólások, hogy a Nemzet Színészévé nem egy vidéki színészt, hanem egy országosan ismertet kellen választani. Többször szóba került a beszélgetés alatt az édesapád, Király Levente, aki vidéki színészként eddig egyedüliként viselte ezt a címet.

Ezzel vissza is kanyarodhatunk oda, amit a beszélgetés elején kérdeztél, hogy vannak-e ma, olyan színészegyéniségek, mint régen. Igen, vannak, és tegyük hozzá, hogy vidéken is vannak. Én hét éve vagyok a Jászai Mari Színház tagja, de előtte húsz éven át szabadúszóként dolgoztam, és kis túlzással az ország összes vidéki színházában megfordultam színészként, koreográfusként vagy rendezőként. És minden színházban találkoztam pár olyan színésszel, akitől lehasalnál, olyan tehetségesek, viszont csak azok tudnak róluk, akik abba a színházba járnak. Egyetlen példát mondok: először dolgoztam Székesfehérváron, Valló Péter volt a darab rendezje, én meg a koreográfus, és az akkori igazgató, Szurdi Miklós odament hozzá és azt mondta: „Péter, fogsz látni egy csodálatos, szőke színésznőt, de kérlek, ne vidd el, mert nagy szükségem van rá”. Ez a színésznő pedig nem más volt, mint Bakonyi Csilla, akivel jelenleg is társulati tagok vagyunk Tatabányán. És akkor ott, Székesfehérváron tényleg álltunk, és leesett állal csodáltuk a tehetségét. Én azóta is nagy rajongója vagyok Csillának, csodálatos színésznő. Szóval, jó, hogy most egy vidéki színész lett a Nemzet Színésze, mert ők is a magyar kultúra részei, letéteményesei, és így egy kicsit jobban rájuk irányul a figyelem.

Kiemelt kép: Király Attila (Fotó: Sipos Zoltán)