A gyermek- és ifjúsági könyveket gondozó Kolibri Kiadó #POV (Point of View) sorozata azzal a céllal jött létre, hogy a fiatal olvasók különböző szemszögekből ismerhessék meg a világ egy-egy szegletét, eseményét. Az eddig megjelent kötetek között akadt a K-POP világába kalauzoló történet, II. világháborús kisregény, a fiatalokra leselkedő veszélyekről szóló novellafüzér, ifjúsági horror, a modernkori rasszizmust a középpontba helyező mű, egy könyvmoly lány nem mindennapi kalandjait vagy éppen egy szakítás történetét elmesélő regény. Mostani ajánlónkban a három legfrissebb #POV-könyvet vettük górcső alá.

Joya Goffney (Fotó:Joya Goffney oldala)
Joya Goffney: Egy „jó kislány” vallomásai
ford.: Miks-Rédai Viktória, Kolibri Kiadó, 368 oldal
Joya Goffney nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, hiszen első regénye, a Bocs, hadd bőgjem ki magam a Kolibri Kiadó #POV-sorozatának egyik nyitókötete volt. A fiatal szerző második regényében még érzékenyebb, vagy ha úgy jobban tetszik, tabusított témát dolgoz fel, éppen ezért az Egy „jó kislány” vallomásait jóformán kötelezővé kellene tenni minden iskolában.
A történet főhőse a tizenhét éves Monique, akit szülei szigorú erkölcsi elvek mentén nevelnek. Ráadásul az apja a közösség lelkésze, így mindenki elvárja tőle, hogy minden tekintetben jó kislány legyen. Monique már két éve együtt van a barátjával, Dommal, azonban eddig még nem feküdtek le egymással. Persze, nem mintha nem akartak volna, de a lány egyszerűen fizikailag képtelen a szexre. A szigorú neveltetés állította korlátok ellenére rászánja magát, hogy elmegy egy nőgyógyászati kezelésre, ahol összetalálkozik a hitbuzgó, mindenki által szeretett (éppen ezért Monique által eleinte megvetett) Sashával, aki végül felajánlja neki a segítségét. A csapathoz hamarosan csatlakozik Reggie is, a közösség ügyeletes rosszfiúja, akit bár Monique apja mindenben támogat, hogy jobb élete legyen, annak mégsem örül, hogy Reggie a lányával barátkozik.
Bár maga a borító könnyed lányregényt ígér, az Egy „jó kislány” vallomásaiban nem a középiskolai szerelmeké és kavarásoké lesz a főszerep, hanem egy igazán komoly problémáé. A vaginizmusról kevés szó esik akár a regényekben, akár a médiában, holott ez rengeteg lányt és nőt érint. Goffney műve éppen ezért kimondottan hiánypótlónak számít, amely az apróbb hibái ellenére is végtelenül hitelesen és őszintén számol be erről a lelki eredetű „betegségről”.
Mint minden fiatalt, úgy szereplőink többségét is foglalkoztatja a szex kérdése, kiváltképp, ha az első alkalomról van szó. Akadnak, akiknek a szüzesség megőrzése, illetve elvesztése a mai napig nagy dolognak számít, de sajnos egyre többen akadnak olyanok, akik nem kapják meg a megfelelő felvilágosítást az első együttlét előtt. Ennek számtalan oka lehet, ezek közül jelen regény az egyiket mutatja be: Monique szülei vallásos okokból nem beszélnek róla. A lány egész életében úgy nevelkedett, hogy a szüzességét a házasságáig meg kell őrizne, így idővel kialakult benne az a kép, hogy ha ez mégis előbb történik meg, akkor becstelenné válik. Habár barátjával már jó ideje próbálkoznak, mégsem jön össze, ennek pedig az egyik akadályát éppen az jelenti, hogy a lány tudat alatt is retteg attól, hogy napvilágra kerül a „szörnyű tette”, és hogy szülei akár ezért ki is tagadhatják.
A regény rengeteg érzelmet meg tud mozgatni az olvasóban – és írom ezt úgy, hogy harminchárom éves férfiként abszolút nem én vagyok a könyv célközönsége. Goffney annyira jól bele tudott helyezkedni Monique bőrébe, hogy egy idő után szabályosan dühös voltam a szülőkre, amiért ennyire konzervatívak, valamint Domra, aki az utolsó sikertelen próbálkozás után szakít a lánnyal, majd később is igyekszik hazugságokkal megkeseríteni az életét. De nem csak ez volt az egyetlen érzelem, ami átfutott rajtam olvasás közben: amikor Monique lebukás közeli helyzetbe került, úgy izgultam érte, mint a legjobb barátomért, amikor pedig szembe kellett szállnia a szüleivel és ki kellett állnia magáért, végtelenül büszke voltam rá. Rám könyv ilyen hatással ritkán szokott lenni, az pedig, hogy ezt egy olyan ifjúsági regénynek sikerült elérnie, ami tényleg nem nekem szól (bár ez a kötet ugyanolyan fontos olvasmány lehet a tinédzser fiúknak is, mint a lányoknak), mindenképpen nagy érdemnek számít.
A regény üzenete, hogy mindannyiunknak meg kell ismernie a saját testét, el kell fogadni azt, minden esetleg hibájával együtt, ám ami ennél is fontosabb az az, hogy a testünk felett egyedül mi rendelkezhetünk. Ezt a leckét kell megtanulnia Monique-nak is, és bár néha a szerző kissé didaktikus módon, szélsőséges szereplőkkel és a nagykönyv szerinti történetvezetéssel mutatja be az olvasónak, ezek a dolgok egészen eltörpülnek az összességben. Így bár az Egy „jó kislány” vallomásai nem egy hibátlan regény, ugyanakkor merész és egyedülálló témaválasztása miatt mégis egy kiemelkedően fontos olvasmánnyá válik, amely valóban sokat taníthat nekünk – nemtől és kortól függetlenül.

Brianna Bourne (Fotó: Barnaby Aldrick)
Brianna Bourne: 41 nap, 9 óra, 42 perc
ford.: Molnár Edit, Kolibri Kiadó, 416 oldal
Brianna Bourne eredetileg Texasból származik, de Indonéziában és Egyiptomban nevelkedett, jelenleg pedig Angliában él férjével és két lányukkal. Ő a szerzője a nagy sikert aratott You & Me at the End of the World című kötetnek. Amikor nem ír, balett-társulatok színpadmestereként dolgozik szerte a világon.
A regény egyik főhőse a tizenhét éves Flint, aki pontosan tudja, mikor fog meghalni: 41 nap, 9 óra, 42 perc múlva. Élete utolsó heteire hazaköltözik szülővárosában, hogy itt érje utol majd a halál. Egy nap megismerkedik Septemerrel, az öntudatos és ambiciózus fiatal lánnyal, aki a Félélet Intézet gyakornokaként tevékenykedik, hiszen a legnagyobb álma az, hogy tudós lehessen. Flint – mivel úgy véli, soha többet nem fognak találkozni – nem árulja el a lánynak, hogy már csak hetei vannak hátra, de a sors egyre többször összehozza őket, ők pedig egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
Az utóbbi egy évtizedben a hazai könyvpiacot is ellepték azok a könyvek, amelyben az egyik szereplő halálos (és gyógyíthatatlan) betegséggel küzd, ám betoppan az életébe a másik nem képviselője, hogy utolsó napjait megszépítve, megmutassa neki, mit is jelent igazából a szerelem. A megrögzötten romantikus alkatú olvasóknak ezek a regények rendre be is találnak, hiszen azt már a Rómeó és Júlia óta tudjuk, hogy semmi nem lehet romantikusabb annál, amikor két fiatal tiszta szívből szereti egymást, azonban a halál elválasztja őket. Tulajdonképpen Bourne regénye is ebbe a sorba illeszkedik bele, de a szerző csavart egyet a szokásos sémákon, ezáltal egy félig-meddig eredeti történetet ismerhetünk meg.
Az újdonság a többi hasonló műhöz képest, hogy ebben a világban – amely egyébként teljes egészében az általunk ismert világ – a félélet egy mindenki számára megszokott dolog. Ez azt jelenti, hogy amikor egy ember az élete feléhez érkezik, rohamot kap, így onnantól kezdve tudvalevővé válik számára a halála napja. Habár a szerző nem igazán megy bele részletesen ennek a szabályaiba (példának okáért az öngyilkosságot annyival intézi el, hogy ha nem az előre megjósolt napon történik, akkor az alany túléli, de szenvedni fog – bár itt felmerül a kérdés, hogy mi van abban az esetben, ha valaki mondjuk a 37. emeletről ugrik le vagy más, biztos módszerrel akar véget vetni az életének), még így is erősen elgondolkodtatóvá válik a felvetés. Mi vajon akarnánk tudni, hogy mennyi van még hátra? Vajon minden egyes olyan születésnapért, amit nem előzött meg roham, hálásak lennénk? És mi történne, ha tudnánk, hogy már csak egy-két évünk van hátra? Élveznénk az életet vagy ugyanúgy folytatnánk? És hogyan lehet feldolgozni azt, ha a gyermekednél pár év után érkezik el a roham?
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgat a regény, amely ugyan nem lesz világmegváltó, de összességében egy kellemes olvasmányélményt adhat számunkra. Természetesen a történetből nem hiányozhat a tinirománc sem, és a konfliktusok is nagyjából sejthetők lesznek mind (habár az, hogy September miért őrzi annyira a titkát, nem teljesen egyértelmű, hiszen a félélet ebben a világban nem egy betegség vagy egy negatív dolog, hanem teljesen a mindennapok része). A féléletre nincs magyarázat, de ettől függetlenül ez nem jelenti azt, hogy ne is lehetne megpróbálni megtalálni azt. Amikor September régebbi esetek aktáit kezdi tanulmányozni, felfigyel bizonyos anomáliákra, amikor a páciens – még ha csak pár órával is –, de túlélte az előirányzott dátumot. Ez neki és a történetnek is új lendületet ad, és megindul a versenyfutás az idővel, hátha sikerül megmenteni Flintet. Az, hogy ez sikerül-e, legyen meglepetés az olvasók számára, de annyi bizonyos, hogy a POV-könyvek sorozata ismét egy remek regénnyel gazdagodott.

Axie Oh (Fotó: Wade Vandervort)
Axie Oh: XOXO
ford.: Horváth Vivien, Kolibri Kiadó, 356 oldal
Axie Oh elsőgenerációs koreai-amerikaiként New Yorkban született, és New Jersey-ben nőtt fel. A San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen koreai történelem és kreatív írás alapszakon végzett. Imádja a k-popot, az animéket, jelenleg Las Vegasban él. Magyarul eddig a The Girl Who Fell Beneath the Sea – A lány, aki a tenger alá esett (Könyvmolyképző Kiadó) és az XOXO című regénye olvasható, hamarosan pedig a hazai boltokba is bekerül az ASAP, szintén a #POV-sorozat tagjaként.
A tizenhét éves Jenny élete szinte minden percét annak szánja, hogy valóra váltsa az álmát, és világklasszis csellistává váljon. Egyfolytában gyakorol, különórákat vesz, a szórakozásra nem marad ideje. A tanulás mellett egy karaokebárban is dolgozik, itt fut össze egyik este egy titokzatos idegennel, aki a feje tetejére állítja megszokott rutinját. Cseu, a rejtélyes, jóképű és kissé meggyötört fiú pont olyan veszélyforrás, amit Jenny messziről elkerülne, mégis egész éjszaka együtt járják Los Angeles utcáit, mielőtt Cseu hazamenne Dél-Koreába. Nincs értelme azon töprengeni, „mi lett volna, ha”, hiszen egy óceán választja el őket egymástól. Ám Jennynek és anyukájának egy időre Szöulba kell költözniük, hogy gondját viseljék a lány nagymamájának, aki egy igen fontos műtét előtt áll. Jenny beiratkozik egy elit művészeti akadémiára, ahol – mint utóbb kiderül – Cheu osztálytársa lesz. Annak a fiúé, aki az elmúlt fél évben nem válaszolt az üzeneteire, és aki az egyik legnagyobb k-pop-banda tagja, egy idol, akinek tilos randiznia.
Az XOXO egy tipikus romantikus tiniregény, amelynek története egyetlen mondattal összefoglalható: egy átlagos iskolás lány beleszeret egy világsztárba, és bár érzelmei viszonzásra találnak, a szerelem beteljesülése nem éppen gördülékeny. Ahogyan a szerző a regényben is fogalmaz, a koreaiak imádják a tragikus szerelmi történeteket, ennél pedig csak a reménytelen szerelmi történetekért rajonganak jobban. Persze, mivel jelen esetben egy ifjúsági műről van szó, amelynek lényege, hogy inkább aranyos legyen, mint szívtépő, nem kell attól tartanunk, hogy a sztori a főszereplők halálával ér véget, sőt, tulajdonképpen azért sem kell izgulnunk, hogy a befejezésben vajon megkapjuk-e a happy endet. Axie Oh regényének cselekménye roppant mód kiszámítható, mondhatni semmilyen olyan csavar nincs benne, amit ne ismernénk már, de lássuk be, a műfaj rajongói elsősorban nem is a drámai, meghökkentő fordulatokért veszik kézbe ezeket a könyveket.
Azt, amire a regény vállalkozik, maradéktalanul teljesíti, sőt még egy kicsivel többet is. Egy aranyos, cuki történetet kapunk, szerethető főszereplőkkel és részben olyan helyzetekkel, amellyel bármelyik tinédzserlány azonosulni tud. Természetesen a történetet teret enged az álmodozásnak is, hiszen egy olyan szituáción alapszik, amelyre sokan valóban csak vágyakoznak. Ami viszont kiemeli a középszerű történetek közül, az nem más, mint a koreai (pop)kultúra beemelése. Megvallom, nem mozgom otthonosan a k-pop világában, és arról sincsenek releváns információm, hogy mennyi koreai vagy koreai vonatkozású regény jelent meg magyarul (de kapásból tudnám említeni Stephan Lee K-Pop című sorozatát, amelynek eddig két része került kiadásra szintén a #POV-sorozaton belül), de sejtéseim szerint lényegesen kevés lenne ez a szám. A kötet által viszont bepillantást nyerhetünk ebbe a minden értelemben távoli világba, amely bizonyára sokunk számára ismeretlen lehet. És bár a történet némely pontja európaiként akár banálisnak is tűnhet, de elképzelhetőnek tartom, hogy az ottani médiavilágban valóban olyan szigorú szabályok uralkodnak, mint ami a könyvben is megjelenik, és amely miatt az embereknek tényleg fel kell adniuk önmagukat, hogy sztárok lehessenek.
Ezen túl megismerhetjük a koreai szokásokat is, bár ezen a ponton kénytelen vagyok egy kritikai megjegyzéssel élni: célszerű lett volna bizonyos részeket lábjegyzetezni (mint például a megszólításokat), mert a szövegkörnyezetből nem mindig derül ki pontosan, hogy mire is utalnak egyes kifejezések. De ez legyen a legkevesebb, a történet élvezeti értékéből ez nem sokat von le, aki pedig szereti a könnyed romantikus sztorikat, némi extrával megfűszerezve, annak így is tökéletes választás lehet Axie Oh regénye.