Utazás a zordon fjordok partjaira – Kritika A szomjas troll című előadásról

A nyár legutolsó napján, augusztus 31-én premierrel indította a 2024/25-ös évadot a Budapest Bábszínház. Az Ország Lili Stúdióban látható A szomjas troll című meseelőadás bő egy órára a messzi, hűvös északra repíti a nézőket, ami ebben a rekkenő hőségben meglehetősen jól esett – a jókedvről nem is beszélve.

A Budapest Bábszínház nem először dolgozik Varró Dániel-szöveggel színpadon. 2005-ben a Túl a Maszat-hegyent mutatták be Kovács Géza rendezésében, 2009-ben pedig Mácsai Pál rendezésében a Líra és epikát. Varró A szomjas troll című kötete 2018-ban jelent meg először a Jelenkor Kiadó gondozásában, azóta pedig több újrakiadást is megélt.

A Budapest Bábszínház legfrissebb bemutatója az ebben a kötetben található meséket veszi alapul – pontosabban az abban szereplő négy közül hármat. Az első történetben megismerkedünk Kalléval, a troll-lal, aki lakkaszörpre szomjazva kerekedik fel, hogy vándorútja során különböző kalandokban legyen része. Ezt követi Eino, az óratörpe meséje, aki gyermeki kíváncsiságának köszönhetően keveredik igen nagy bajba, és félve a büntetéstől egyre nagyobb hazugsághálóban találja magát. Ám végül neki, a „jó szóra juszt se hajlónak” is meg kell tanulnia az élet rendjét. A legutolsó kaland a tenger mélyére vezet el bennünket: itt él a kishablegény, aki tényleg kicsi, olyannyira, hogy még beszélni sem tud, nemhogy énekelni, pedig legnagyobb vágya, hogy ő is nővéreivel, a hat sellővel tartson, hogy hangjával a halálba csábítsa a halandó embereket.

Varró Dániel meséiben a skandináv mitológia ismert és kevésbé ismert alakjaival találkozhatunk, akikről sokszor kiderül, hogy egészen más lelkületű lények, mint amennyire elsőre gondolnánk. Trollok, orkok, törpék, goblinok – felnőttként hajlamosak vagyunk ezeknek a „szörnyeknek” minden rosszat tulajdonítani, miközben – legalábbis az előadás szerint – ők is ugyanolyan egyszerű teremtmények, mint az emberek. Kalandvágyuk, kíváncsiságuk, szeretetéhségük, a nagyokhoz való tartozás iránti vágyuk pont akkora, mint egy gyermeké – ami nem véletlen, hiszen Varró Dániel bevallottan is saját fiairól mintázta a főhősöket.

Aki ismeri a költő munkásságát, az tudhatja, hogy Varró a nyelvi leleményesség és játékosság egyik legnagyobb hazai képviselője (ember legyen a talpán, aki megpróbálkozna idegen nyelvre átültetni őket). Szövegei legnagyobb erénye, hogy nemcsak a gyerekeket, hanem a felnőtteket is képesek lenyűgözni a szójátékaival, versei dallamosságával és ritmikusságával. És persze nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy bizonyos mondatok mögött áthallásokat, kétértelműséget is felfedezhetünk: gyermek és felnőtt egyszerre nevet az elhangzottakon – csak éppen más-más okból.

Ehhez az önmagában is zseniális alapanyaghoz nyúlt hozzá a Budapest Bábszínház nem kevésbé zseniális és rutinos alkotógárdája. A tavalyi évad elején a Színikritikusok Céhe által a legígéretesebb pályakezdőnek titulált Cseri Hanna – aki azóta még több díj büszke tulajdonosa – munkájával a teátrum nézői már találkozhattak Az utolsó bárány kapcsán. Az az előadás is bebizonyította, hogy Cseri remekül ért a gyerekek nyelvén, és sajátos, szintén csak rá jellemző humorával a szülőket is el tudja kápráztatni. A rendezés mellett a színpadi adaptáció elkészítését, valamint a zeneszerzést is magára vállalta (előbbiben Gimesi Dóra dramaturg, utóbbiban Teszárek Csaba volt a partnere). A meséket keretbe is foglalta, ugyanis a történet szerint mi, nézők a „faipari alapismeretek 1.” tanórán veszünk részt, azonban a fákról vajmi keveset tudunk meg, hiszen a mesék unos-untalan utat törnek maguknak. Már önmagában ez az alapszituáció is képes mosolyt csalni az arcunkra, és ez még csak a jéghegy csúcsa, ugyanis az előadás minden perce tele van ötlettel és játékossággal.

A Hoffer Károly által megálmodott színpadkép egyszerre modern és képes kitölteni az Ország Lili Stúdió színpadát. Ebben a darabban is szó szerint bármiből lehet (és lesz is!) báb, de nem csak az, hiszen a kredenc egy szempillantás alatt válik trollok és orkok látogatta kocsmává, vagy éppen az egész szoba tengeri világgá. Ehhez pedig nem kell más, csak a mi képzelőerőnk, no meg a remekül eltalált bábfigurák.

Az előadás lépcsőzetesen építkezik, ahogy haladunk előre a mesékben, úgy válik egyre kidolgozottabbá a bábvilág. Az első mesében példának okáért a törpök egyszerű, tölcsérrel ellátott farönkök, maga a címszereplő pedig egy zöldesbarna hátizsák. Ez remekül vezet be bennünket a tárgyszínház világába, amely elképzelhetetlenül sok lehetőséget rejt magába – és ezt az előadás be be is bizonyítja. A második mesében Eino egy „fordított” kesztyűsbáb: bár a feje egy kidolgozott bábfej, amelyet a csuklóra lehet pattintani, a teste és végtagok a mozgató keze és ujjai. A harmadik mesében viszont már a bábok teljes valójukban jelennek meg – így jutunk el egy egészen másfajta bábtechnikához, a bunrakuhoz.

Amit Teszárek Csaba ebben az előadásban egyedül csinál a színpadon, az elképesztő. A közönség ámulattal nézte, hogy úgy mondja hibátlanul Varró Dániel cseppet sem könnyű, nem egyszer nyelvtörőkkel megspékelt szövegeit, hogy közben egyszerre zenél, kelt életre a kezével és lábával bábokat, és olykor még énekel is. Akárcsak a Péntek úr csodálatos barátainál Tatai Zsoltnak, úgy Teszáreknek is van egy olyan kisugárzása, amely azonnal szimpatikussá teszi őt a gyerekek számára, látszik, hogy jól ért a nyelvükön, megfelelő partnerként kezelve őket. Az előadásban több tucatnyi karaktert kelt életre – néhol akár másodperces váltásokkal, ezzel is bizonyítva, hogy nem csak remek színész, hanem érti és érzi Varró mesehőseinek karakterét. Habár a játékidő alig szűk egy óra, Teszárek olyan hőfokon ég és annyi energiát tesz az előadásba, amelytől sejtéseim szerint jobban elfárad, mint egy dupla ilyen hosszú produkciónál.

Nem túlzás azt mondani, hogy a Budapest Bábszínház úgy tette igen magasra a lécet az idei évadban, hogy az még szinte el sem kezdődött.