„Ünnepkor az ég a földdel összeér” – interjú Navratil Andreával

Már iskolásként bejárta Európát, majd felnőtt fejjel a világot, és lett volna lehetősége Angliában élni. De vallja, hogy „az ember nem véletlenül születik oda, ahova, ott van feladata”. Nála nincs is hiány a feladatokból, minden korosztályt tanít, előadásokat, konferenciákat tart és rendületlenül járja az országot. Nem mellesleg kutatóbiológus, és bár imádja a természetet, életét a zene határozza meg. A Liszt Ferenc-díjas népdalénekessel, Navratil Andreával beszélgettünk.

Életünk első időszakában, otthon, az óvodában, alsó tagozatban folyamatosan énekelünk, mondókázunk. Abban a korban még mindenkinek fontosak az énekek, a dalok. Nálad mikor dőlt el, hogy mindez több ennél, hogy ez lesz a hivatásod?

Még ovis koromból is őrzök hangfoszlányokat, emlékeket. Édesanyám sokat énekelt nekünk, édesapám pedig tangóharmonikázott. És igen, apai nagymamám, aki 94 éves, a mai napig gyönyörűen énekel! Úgyhogy a zene szeretetét és az együtt éneklés örömét otthonról hozom, míg a Kodály által gyűjtött archaikus népdalok varázsa az általános iskolában ért utol. Fantasztikus énektanárnőm, Bujtor Ágnes volt, aki kiemelt a kórusból, és hétvégenként külön foglalkozott velem, zongora mellett, kottából tanította a szebbnél-szebb népdalokat. Az még nem az a világ volt, amikor olyan könnyen hozzáférhetőek lettek volna az eredeti gyűjtések hangfelvételei. Táncházmozgalom ide vagy oda, egy egyszerű zuglói általános iskolában a rendszerváltás környékén maradt a Kodály-Vargyas kötet, ha veretes népdalokat szeretett volna tanulni tanár és diák.

Te már akkor ennyire céltudatos voltál? Nem akartál mást csinálni hétvégén? Barátnőzni, játszani, kikapcsolódni?

Érdekes, ezt még eddig senki nem kérdezte. Majd megtudakolom a szüleimtől, hogy is volt ez. Lehet, hogy az élethivatásom teszi, megszépíti az emlékeket, de ha visszagondolok, hálát és örömet érzek, nem céltudatosságot. Nem kötelező program vagy feladat volt a hétvégi énekóra, sokkal inkább kincskeresés, hol a dallam, hol a szöveg kapott meg, és azokat hetekig dudorásztam. De persze jutott idő barátkozni is, bár pici koromtól jól eljátszottam egyedül is, sok barát vett körül és persze ezernyi program volt. Rengeteget voltam kezdetben a családdal, később barátokkal vagy akár egyedül is a természetben, a zene mellett az a másik nagy szerelmem. Talán ezért is lettem éneklő biológus.

Voltak sikerélményeid abban az időszakban a zenében?

Azokat a fővárosi vagy országos versenyeket, amelyeken akkor általános iskolásként részt lehetett venni, mind megnyertem. De ezeket nem éltem meg felhőtlen sikerélményként. Utáltam versenyezni, nem szerettem, hogy ki kell állni és majd jól eldöntik, hogy jobb vagy rosszabb vagy-e a többieknél. Mai napig azt gondolom, hogy bár ezek a megmérettetések fontos motiváló erők tudnak lenni, készülni kell rájuk, összeszedettnek kell lenni, de véletlenül sem szabad azt gondolni, hogy valóságosak. Mert az ének lélekszó. Vagy, ahogy a magyarszováti Csete Árpád furulyás mesterünk fogalmazta, az ének a lélek szerelme. Na, akkor hogy is lehetne két lelket összehasonlítani? Csak önmagához képest mérhető bárkinek, bármilyen teljesítménye. A valódi siker az, ha akár nyert, akár nem, tovább dalol az ember. A régiek se nem versengtek, se nem mérettek, amikor énekeltek. Használták, amire való, önismeretre és lélekszóra, azaz gyógyításra. Persze ezeket gyerekfejjel nem tudtam, csak valami nem stimmelt nekem, és minél több versenyt megnyertem, annál inkább nem.

Ekkor jött képbe a biológia?

Mondhatjuk így is. Bár a természetjárást és természet megfigyelését kicsi koromtól szenvedélyesen szerettem, nyolcadikos voltam, amikor úgy döntöttem, hogy az ének helyett biológia legyen a továbbtanulás első helyén. Soha többet nem akartam versenyezni, minden iskolai ünnepélyen, még a saját ballagásomon is énekelni. Azt gondoltam, a népdaléneklős korszaknak vége.

De mi történt a gimnáziumban? Mert nem biológusként lett ismert a neved.

Az Apáczai Csere János Gimnázium biológia fakultációjára vettek fel, nem mondtam senkinek, hogy korábban énekeltem. De mivel nem tudtam zene nélkül élni, ezért én is jelentkeztem a kórusba, nem is akármilyenbe. Abban az időben ez komoly lehetőség volt, bejártuk egész Európát. Nagyon jó kezekben voltunk, Zakariás Anikó volt a karvezetőnk. Egyik koncertünk előtt lebetegedett az egyik vendégszólista, és én akkor pár perccel a kezdés előtt, jeleztem, hogy szívesen énekelek szólót. Ma is előttem van Anikó néni tekintete, ahogy nem is rám, hanem inkább mélyen belém nézett, és azt mondta: legyen! Ez a pont vízválasztó volt, senki nem kényszerített, magamtól döntöttem úgy, hogy ezt szeretném. Így lettem újra népdalénekes, vagy, ahogy a későbbi csoporttársaim az egyetemen hívtak, éneklő biológus.

Az elmúlt hónapokban több KŐFESZT rendezvényen is hallottalak énekelni. Szinte megfagy körülötted a levegő, nem lehet nem rád figyelni. Hogy csinálod?

Talán azért, mert nem csinálom. Csak megtörténik. A szó legszorosabb értelmében átadom magamat az éneklésnek, és azon keresztül a hallgatósággal való kapcsolódásnak. Amikor elkezdek énekelni, kinyílok és engedem, hogy megtörténjen. Persze az nagyon fontos, hogy mit adsz át. Mi az a szöveg, mi az a dal, amit te éppen akkor közvetítesz. Sok készülés előzi meg ezt az önfeledt pillanatot.

Mennyi munkád van abban, hogy ma itt tartasz?

A tanítványaim szokták kérdezni, hogy építtetem fel a karrieremet? Ilyenkor mindig csak nézek rájuk, szinte nem is értem a kérdést. Régen ez nem így működött, szerelemből minden pénteken táncházat tartottunk gyerekeknek, majd felnőtteknek, és aztán hagytuk, hogy egyik dolog hozza a másikat. Hogy mennyi munkám van benne? Semmi! Mert tényleg nem munkaként élem meg, hanem hivatásként. Hogy mennyi az erre szentelt idő? Rengeteg! Nem is merem megbecsülni. De legalább így az idő nem múlik, hanem telik. És közösségben, barátok közt, ami nem elhanyagolható ebben az elgépiesedő, telefonsimogató világunkban. Melyet Kodály szinte látnokként így fűz tovább gondolatban „mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg.”

A KŐFESZT Folkklub programjain is úgy tűnik, hogy mindenki a barátod, szinte megkönnyebbül a közönség, amikor megérkezel.

Mert e Balaton-felvidéki rendezvénysorozaton alkalomról alkalomra már nem közönség, hanem közösség gyűlik össze. Ismerjük egymást, számítunk egymásra. Már a legelső nyári fesztiválon is énekeltem. Amikor Ákos (Csúri Ákos, a KŐFESZT alapítója, főszervezője – A szerk.) megkeresett, hogy szervezne egy ilyet, egy percig nem gondolkodtam az esemény létjogosultságán. Szerveztünk Dúdolót, ami azóta is minden Folkklub elmaradhatatlan részét képezi, volt Kobzos gyerektáncházunk Demeter Lászlóval és templomi koncertünk Mali Katalin orgonaművésszel, koncerteztünk a Fonó zenekarral és együtt kacagtunk-énekeltünk az ördöngösfüzesi Hideg Anna „Drága” mesterünkkel. A KŐFESZT folytatásaként Folkklub alkalmakon találkozhatunk hónapról-hónapra. Minden ilyen esemény fontos. Mert közösséget formál, miközben színvonalas szórakozást nyújt, és eszméltet. Például arra, miért jó magyarnak lenni. Szívet melengető érzés, amikor sok jó ember összegyűlik, és az egykor volt kerek haza egy-egy adott tájegységét be tudjuk mutatni nekik dalban, táncban, zenében. Vannak, akik az ország legnyugatibb csücskéből jönnek, Ágfalváról, és nem néha, hanem mindig. Ennél jobban mi tudná bizonyítani, hogy mekkora igény van ezekre a programokra?

A Pünkösdi hosszú hétvégén lesz a KŐFESZT – A Szabad Táncház, azaz a táncház mozgalom ünnepe. Ott leszel?

Mindenképp. Mivel azon a szombaton lesz az összetartozás napja, ezért a rendezvény nyitókoncertje „Két jó rokon összeül” címmel a rokondicséretről fog szólni. Berecz András Kossuth-díjas énekessel zengjük majd végeláthatatlanul a szebbnél-szebb csuvas énekeket magyarul, mert rokon a rokon nyáját szívesen őrzi. Utána pedig tánc, tánc, és tánc. 50 éves a táncházmozgalom. Van mit ünnepelni. A hagyományban nevelkedett emberek nagyon tudtak ünnepelni, akár több napig is. Ezt is el kell lesni tőlük. Mert úgy tartják a régiek, hogy ünnepkor az ég a földdel összeér, és ezek a dologtalan, haszontalan napok adnak erőt a dolgos, mívesekhez. Ünnepeljünk együtt! A Káli-medence mindegyik településének lesz lehetősége bemutatkozni. A hangsúly természetesen a táncon lesz, de zene, kézműves foglalkozások és folkmozi is várja majd a közönséget. Igazi családi program, nagyon várjuk mi is. Mivel Tapolcán élek, minden tekintetben közel állnak hozzám ezek a rendezvények.

A megjelenésed mindig olyan, mintha egy álomból vagy mesekönyvből lépnél elő. Mosoly, hosszú, fonott haj, gyönyörű ruhák. Szerintem minden kislány ilyen szeretne lenni. Ezek a fellépésnek szólnak vagy a hétköznapokban is így öltözködsz?

Mindig így öltözködöm, a hétköznapokban is. Úgy is mondhatnám, viselet ez és nem jelmez. Szerintem ezt is az idős mesterektől lestem el tudattalanul, akikkel sok időt töltöttem együtt. Minél több időt vagy a hagyományban élő, hiteles emberekkel, az egész életük, életmódjuk példaként szolgál. Nem másolás ez, inkább öröklés. Az énekeken és a táncon felül bőven van még mit ellesnünk, mert kitetszik az életükből valami egyetemes törvényesség, ami magába foglalja a szépséget és a rendet. Bárhová megyek tanítani mindig megkérdezik a kislányok, honnan vannak a ruháim, hogyan került a színes szalag a hajamba. Legközelebb már ők is hoznak kendőt, én pedig boldogan megtanítom nekik a sodrást. Régi tudás, új fogás.

Mit ad neked a zene?

Levegőt. Ami nélkül nem lehet élni.

A KŐFESZT – A Szabad Táncház rendezvényt a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program támogatja.

Kiemelt kép: Navratil Andrea (fotó: Steindl Gabriella)