Ünnepi könyvajánló – a skandináv irodalom szerelmeseinek

Közeledik a karácsony – az élménynél pedig nincs is szebb ajándék. Az egyik legnagyobb élményt pedig mi más is adhatná, mint a könyv, amely a saját képzeletünk segítségével repíthet el egészen más világokba. Új sorozatunkban öt héten át tematikusan kívánunk ötleteket adni olvasóinknak. A gyerek- és ifjúsági könyvek után a skandináv irodalomból válogattunk.

Fredrik Backman: Győztesek (Björnstad 3.)
ford.: Bándi Eszter, Animus Kiadó, 624 oldal

A hazai olvasók legnagyobb örömére magyarul is megjelent a Björnstad-trilógia harmadik része, amellyel nem csak a zord erdők közepén megbúvó városba térhetünk vissza, hanem a svéd Fredrik Backman leghosszabb írását kapjuk meg. A szerző éppen tíz évvel ezelőtt robbant be az irodalmi köztudatba Az ember, akit Ovénak hívnak című regényével, amely hazánkban is nagy népszerűségnek örvend. A regényből három évvel később, 2015-ben a svéd Hannes Holm készített mozifilmet, idén karácsonykor pedig megérkezik az amerikai változat is Marc Foster rendezésében. Backman az elmúlt tíz évben mintegy hét regénnyel, két rövid történettel, valamint egy kis kötettel örvendeztette meg a rajongóit. A Bjönrstad-trilógia első részéből, a Mi vagyunk a medvékből az HBO készített sorozatot, ám jelen állás szerint ez nem fog folytatódni, ugyanis az HBO a nyáron – költségcsökkentésre hivatkozva – több saját gyártású sorozat készítését leállította, köztük a svédekét is.

A Mi vagyunk a medvék és az Egymás ellen folytatásában két és fél év telt el Björnstadban azóta az esemény óta, amit mindenki igyekszik elfelejteni. Csakhogy a bánat és az erőszak beleivódik az emberekbe. Ezúttal egy hatalmas viharral kezdődik minden. Valaki, aki már régóta távol volt, hazatér. Valakit eltemetnek. Valaki szerelmes lesz. Valaki az NHL-ről álmodik, valaki pedig bosszúról. Valaki igyekszik rendbe hozni a házasságát, valaki pedig megpróbálja megmenteni a gyermekeit. Valaki gyűlöl, valaki küzd, valaki fegyvert fog. És nem minden szerettünk éri meg az öregkort. Mit jelent a család? Mit jelent egy hokiklub? Mit jelent egy város? És mit vagyunk készek feláldozni azért, hogy mindezt megóvjuk?

Aki már olvasott Backmantől (gyakorlatilag bármit), az tudhatja, hogy a szerző nemcsak a szavakkal bánik remekül, hanem az olvasó érzelmeivel is meglehetősen ügyesen játszik. Az már az Ovénál is kiderült, hogy kiváló érzékkel tud mélyen emberi történetről nagyon humoros stílusban mesélni, úgy, hogy az egyik pillanatban még a nevetéstől, a másikban a szomorúságtól szökik könny a szemükbe, ezt a képességét pedig az évek alatt tökélyre fejlesztette. A Björnstad–trilógia ennek megfelelően egészen más stílust is képvisel, mint a korábbi művei, talán mondhatjuk, hogy jóval emberibb és drámaibb (ha lehet ezeket fokozni), ez pedig kiváltképp igaz a sorozatzáró kötetre. Példának okáért viszonylag hamar kiderül, hogy valaki meghalt a jól ismert szereplők közül, de a személyére csak jóval később derül fény. A címadó város és a szomszédos Hed közötti rivalizálás a tetőfokára hág, a hangulat pattanásig feszül. Az emberi lélek megmélyebb bugyraiba merülünk alá, ahol igen sötét titkok húzódnak, azonban idővel minden napvilágra kerül, onnantól kezdve pedig nincs megállás. Fájdalom, veszteség, személyes tragédiák húzódnak meg a háttérben, amelynek helyszínéül, mint egy ellenpontozásként a gyönyörű természet szolgál. Egy búcsú minden esetben szomorú, egy ilyen sorozatnál meg végképp, főleg, mivel Backman úgy ábrázolja a szereplőit, hogy nem lehet nem közel kerülni hozzájuk érzelmileg, így az utolsó mondat elolvasásakor tényleg olyan érzésünk lehet majd, mintha egy szerettünket veszítenénk el. Egyedül szerencse, hogy Björnstadba bármikor visszatérhetünk.

Jussi Adler-Olsen: Nátrium-klorid (A Q-ügyosztály esetei 9.)
ford.: Sulyok Viktória, Animus Kiadó, 392 oldal

25 év, 9 a Q-ügyosztály– és egy önálló regény, mindez 40 nyelvre lefordítva, több mint 30 nemzetközi díj – röviden így lehetne számokban összefoglalni Jussi Adler-Olsen írói pályafutását. Az olvasók azonban tudják, hogy a dán szerzőben és műveiben ennél jóval több van. A hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő sorozat legújabb, kilencedik kötete (amely a tervek szerin az utolsó előtti is egyben) az ősszel került a könyvesboltokba, amivel Adler-Olsen több mint kétéves várakozásnak tett eleget. A koppenhágai rendőrség gyilkossági csoportjának vezetője, Marcus Jacobsen évtizedek óta képtelen elfelejteni egy kisfiú tragikus halálát. Amikor a gyerek édesanyja 2020-ban véget vet az életének, Marcus a legjobb nyomozójához, Carl Mørckhöz fordul, és megkéri, hogy csapatával vizsgálja meg újra a rég lezárt esetet. Carl, Rose, Assad és Gordon hamarosan szövevényes bűncselekmények nyomára bukkan. A korábban balesetnek vagy öngyilkosságnak elkönyvelt ügyeknek van egy furcsa, közös vonása, amely a nyomozók feltevése szerint sorozatgyilkosra utal.

Az új kötetben a Q-ügyosztálynak nemcsak az idővel, hanem a világjárvány által rájuk kényszerített korlátozásokkal is fel kell venniük a versenyt, hogy megakadályozzanak egy újabb borzalmas gyilkosságot. A sorozatot afféle skandináv Döglött aktákként lehetne jellemezni, hiszen minden kötetben egy többévtizedes – többnyire megoldatlan – eset kerül újból terítékre, ennek megfelelően most is párhuzamosan fut a múlt és a jelen. A nyomozás alig pár napot ölel fel, szokás szerint az elején lassabban, már-már olyan érzésünk lehetne, hogy mindenki egyhelyben toporog, de amint összeérnek a szálak és megtörténik a nagy áttörés, onnantól kezdve nincs megállás. Természetesen az egész sorozaton átívelő szál is folytatódik (ezért mindenképpen megéri a megjelenés sorrendjében olvasni a köteteket), a szerző ezt is remek érzékkel építi bele a mostani cselekménybe.

A kötetből – jó skandináv krimihez hűen – nem hiányozhat a társadalomkritika sem: Adler-Olsen olyan aktuálpolitikai és társadalmi kérdéseket feszeget, amelyek szerte a világban problémaként ütik fel a fejüket. Kiváltképp igaz ez erre a történetre, amelyben a Covid miatti lezárások és korlátozások is fontos szerepet kapnak – ezt pedig mindannyian átéltük, így valóban tudhatjuk, mit éreznek a szereplők. A jog és az igazságosság feszül egymásnak, ezáltal remek morális és etikai kérdéseket is felvet a regény, amihez a vallásfanatizmus is csatlakozik: a cél (a magasabb jó elérése) valóban szentesti az eszközt? Lehetünk-e Isten önjelölt képviselői, szolgáltathatunk-e igazságot egymagunk egy olyan bűn miatt, amely jóval túlmutat rajtunk? Többek között ezekre is megkapjuk a választ, ahogyan arra is, hogy miért éppen a nátrium-klorid (vagyis a konyhasó) címet viseli a kötet. Persze, a szerző nem bíz a véletlenre semmit, aminek következménye egy iszonyatosan erős függővég: garantált, hogy ezek után mindenki tűkön ülve várja a befejező kötetet.

Johanna Mo: Árnyékliliom (Öland-krimik 2.)
ford.: Annus Ildikó, Animus Kiadó, 400 oldal

Az 1976-os születésű Johanna Mo hazánkban még meglehetősen új névnek számít, holott az elmúlt húsz évben mindvégig az irodalommal foglalkozott: volt szabadúszó szerkesztő, fordító és kritikus is, valamint tíz regény szerzője. 2020-ban indul új sorozatának, az eddigi három kötetből álló Öland-krimiknek főszereplője Hanna Ducker nyomozó, egy gyilkos lánya, aki több mint 15 év után tér vissza a szigetre, ahol éppen az a rendőr lesz a főnöke, aki annak idején letartóztatta az apját. A Dal a sötétben után ismét visszatérhetünk a jól ismert helyszínre és szereplőkhöz, hogy egy újabb különleges bűntényre derüljön fény.

Jenny egy barátnőjénél tölti a hétvégét, és amikor hazatér Öland szigetére, az otthonát üresen találja. Férjének, Thomasnak, és tizennégy hónapos kisfiuknak, Hugónak hűlt helye. Vajon a férfi vitte el a gyereket, vagy valami rettenetes bűntény történt? A kalmari rendőrség nyomozójának, Hanna Dunckernek számos titokról kell lerántania a leplet, ugyanis kiderül, hogy Thomasnak bizony sok rejtegetnivalója volt. Amikor a férfit kisvártatva holtan találják, a rendőrség mellett a sziget lakói is egyesítik erőiket, hogy megtalálják a kisfiút, mielőtt túl késő lenne. Hanna munkáját egy másik ügy is nehezíti: továbbra is ki akarja deríteni az igazságot édesapjáról, akit tizenhat esztendővel ezelőtt elítéltek gyilkosság miatt. Csakhogy egy rejtélyes ismeretlen egyre keményebb eszközökhöz nyúl, hogy ezt megakadályozza.

Öland szigete nem először kap szerepet a skandináv krimikben, Johan Theorin magyarul pont 10 évvel ezelőtt indult sorozatában (A falon túl, A legsötétebb szoba) már megismerhettük, most pedig Johanna Mónak köszönhetően térhetünk vissza ide. Mo regényei, annak ellenére, hogy magukon viselik a műfaj legfontosabb védjegyeit, mégsem tekinthetők a hagyományos értelemben vett skandináv kriminek (bár, hogy mitől is lesz pontosan skandináv egy krimi, arról hosszasan lehetne vitatkozni). A szerzőnő stílusa egyszerre olvasmányos és már-már szépirodalmi, valamint kimondottan nagy hangsúlyt fektet a szereplők jellemére, kidolgozására, a lélektani hatásokra. A nyomozás, valamint a krimiszál ennek eredményeként időnként háttérbe is szorul, ezért ezt a sorozatot kimondattan azoknak ajánljuk, akik nem az akciódús cselekményre, hanem a lassabb folyású, emberi történetekre kíváncsi.

Bjørn Andreas Bull-Hansen: Vínland (Jomsviking 2.)
ford.: Török Ábel, Animus Kiadó, 536 oldal

A különleges hangzású Bjørn Andreas Bull-Hansen nevű szerző A viking című regényével Magyarországon is jött, látott és győzött. A X. század utolsó éveiben, Norvégiában játszódó történetben az ifjú Thorstein tehetetlenül nézi végig, ahogy egy rájuk támadó rablóbanda brutálisan meggyilkolja az apját, majd rabszolga válik belőle. Új gazdája rabságából felszabadulva egy csendes halászfaluban lel otthonra, ám megismerkedik Hallvarddal, a jomsvikinggel. A fájdalmat nem ismerő, jól képzett zsoldossereg csatában még sosem maradt alul, erejük, bajtársiasságuk és csillapíthatatlan harci szenvedélyük lenyűgözi a fiatal fiút, aki számos megpróbáltatás után végül maga is jomsvikinggé válik. A viking történelem legnagyobb tengeri ütközetében, a svolderi tengeri csatában szembetalálkozik apja gyilkosával, Norvégia királyának első emberével. A folytatásban – a ​svolderi ütközet után –Thorstein és családja menekülni kényszerül Tryggvi-fia Ólaf bosszúszomjas csatlósai elől. Főhősünk immár egy csapat törzsfőjeként úgy dönt, az óceán túlsó oldalán elterülő legendás nyugati földek felé veszik az útjukat, ahol hajóépítésből teremtenek majd maguknak mesés vagyont. A rabszolgából lett hírhedt berserker azonban nem számít rá, hogy hamarosan elszakítják a családjától, és az életéért is kegyetlen harcot kell vívnia.

Bjørn Andreas Bull-Hansen a regényfolyam második részében sem okoz csalódást az olvasóknak, bebizonyítva, hogy a viking kor meglehetősen jó ismerője. Egyedülálló képet nyújt Észak-Amerika első viking telepeseinek életéről, és arról, hogyan léptek kapcsolatba az őslakos indián törzsekkel. Mindezt pedig egy hitetlenül feszes tempójú, a feszültséget fokozatosan fenntartó, roppant olvasmányos stílusban teszi. Szépirodalmi igényességgel megírt történelmi kalandregény ez, amely a korszak lenyomatának hű tükrözésén túl, nemcsak a tengervizek, hanem az emberi lélek legmélyére is elvezeti az olvasóját. Érzékletes tájleírásainak köszönhetően valóban ott érezhetjük magunkat a sós vízen, a fagyos téli estéken, vagy éppen a tábortűz melletti mulatozásokon. Remekül keveredik a valóság a korabeli mítoszokkal és legendákkal, ez pedig különösen izgalmassá és érdekfeszítővé teszi a regény.

Thorsteinnek ismételten küzdenie kell: hol a saját életéért, hol a szeretteiért, akit elraboltak tőle. Mindeközben egy kiváló felnövéstörténetet is láthatunk, hiszen az évek múlásának és az őt ért kihívásoknak köszönhetően főhősünknek elég hamar kell férfivá érnie, aki a történet végére arra is ráébred, hogy mi az igazán fontos egy ember életében. A történelmi hitelességet tovább erősíti, hogy olyan valóban élt szereplők is feltűnnek a színen, mint Vörös Eirík és utódai, Leif és Freydís, illetve Norvégia legendás ladejarlja, Hákon-fia Áldozó Eirík. A skandináv mitológia és történelem iránt érdeklődőknek így tehát több szempontból is kötelező olvasmány Bull-Hansen viking-sagája. A jó hír, hogy a sorozatnak eddig négy kötete jelent meg, így ha minden jól megy, a jövőben még mi is visszatérhetünk ebbe a különös korba.

Kiemelt kép: Fredrik Backman: Győztesek (Szerzőportré: Henric Lindsten)