A január 22-i magyar kultúra napja immáron több mint 30 éve szolgál arra, hogy az ekkorra szervezett színes programokon keresztül megemlékezzünk évezredes hagyományainkról, felelevenítsük azokat a szellemi értékeket, amelyek nemzeti identitásunk részéül szolgálnak. Ezért döntöttünk úgy a szerkesztőségben, hogy a mai napot mi is a magyar daraboknak szenteljük, melyek közül eddig Molnár Ferenc, Szerb Antal és Székely Csaba egy-egy műve kapott ajánlót. Én a három nagy drámánk egyikét választottam, a Bánk bánt, melyet legutóbb Tarnóczi Jakab rendezésében láttam a Katona József Színházban.
A friss diplomás rendező a tavalyi évben már „belakta” a Sufnit, a Leláncolt Prométheusz című előadása az évad egyik legizgalmasabb produkciója lett. Tarnóczi idén még nagyobb bizalmat kapott, ugyanis a teátrum névadójának színművét a Kamrában mutatták be decemberben. Nem árulok el vele titkot, hogy középiskolai emlékeim nem éppen kellemesek a Bánk bán kapcsán, ezért erős fenntartásokkal ültem be a főpróbára. Az aggodalmaim azonban alaptalannak bizonyultak, az előadás első, hangsúlyos képi világgal operáló jelenetei azonnal behúztak, a színészek pontos és precíz játéka – és itt egyszerre gondolok mind a 11 művészre, akik színpadra lépnek, egyszerűen senkit nem lehet külön kiemelni, annyira együtt és egymás jeleneteinek emeléséért dolgoznak -, a könnyed szövegmondás pedig végig képes volt fenntartani a figyelmemet.
Tarnóczi Jakab számos alkalommal bebizonyította már, hogy fajsúlyos, esetleg némiképp előítéletesen kezelt darabokon is lehet fogást találni, ha az alkotók eltalálják a megfelelő színházi nyelvezetet. A Katona Bánk bánja esetében pedig ez ismét tökéletesen sikerült.
Pálos Hanna a Bánk Bánban (Fotó: Juhász Éva)
Kiemelt kép: Jelenet a Bánk bánból (Fotó: Juhász Éva)
