Michael Kunze és Lévay Szilveszter a világ musicalirodalmának egyik legszebb és legizgalmasabb darabját jegyzi közösen: a Wittelbachs Erzsébet, vagyis ahogy mi ismerjük, Sisi életét feldolgozó Elisabeth Európa legtöbb színházának közönségét meghódította már 1992-es ősbemutatója óta. December 14-én a Győri Nemzeti Színház színpadán debütált a monumentális előadás, amelynek rendezője Forgács Péter, a teátrum igazgatója.

Ez már önmagában is érdekessé teszi a vállalkozást, hiszen Forgács a ’96-os magyarországi premieren Luigi Lucheni szerepét alakította, a Szegedi Szabadtéri után az Operettszínházba költöző produkcióban több százszor öltötte magára az olasz anarchista szerepét. Az, hogy az így mélyen bevésődött előzmények mennyire hatnak majd ki a 2019-ben megszülető előadásra, tehát nagy kérdés volt, ám ezen feleslegesen izgultunk, egy teljesen új és a mából fogalmazó darabot állított színpadra a győri társulat.

A klasszikus musicalek esetében megszokhattuk már, hogy a bonyodalmak sokaságán keresztül kibontott alapkonfliktus happy enddel oldódik fel végül, ám az Elisabeth ebben is kivétel. A darab egészen gyermekkorától követi végig a nehéz sorsú császárné életét, amelyet súlyos tragédiák kísérnek végig: a kislány Sisi csintalanságának következménye egy súlyos baleset, ahol először éri őt a Halál szele, amely innentől kezdve az utolsó órájáig el sem engedi. Erre a különleges „kapcsolatra” építi fel Kunze és Lévay a történetet, amelyet tovább árnyal Lucheni folytonos jelenléte, mivel ő az, akinek narrálásával előre gördül a cselekmény. Tulajdonképpen folyamatosan ugrálunk a valóság és a fikció között, miközben Elisabeth a két világ határán egyensúlyoz, hiszen Ferenc József képében hol az élet, hol pedig a Halál hívja magához. Mindannyian tudjuk, hogy a küzdelmet a Halál nyeri meg, talán az a pont ad egy kis feloldást egyedül, amikor a megöregedett és megtört asszony végre békét lel a végső csókban.

Csiszár István és Bori Réka az Elisabethben (Fotó: Zsigmond László)

Az Elisabeth-et megformáló két fiatal színésznőnek nincs könnyű dolga: egy egész életutat kell megmutatniuk úgy, hogy mindvégig megőrizzék a történelmi hűséget, hiszen pontosan tudjuk, hogy Sisi életének melyik pillanatában mit érzett, mi motiválta, mivel le van írva a történelemkönyvekbe. Az így kapott kereten belül kell hát mozogniuk, közben azért belefogalmazva önmagukat is a karakterbe. Elmondhatjuk, hogy ez maximálisan sikerült, Bori Réka és Fehér Nóra alakításában számos finomság van: a nehéz dalok korrekt eléneklése mellett jelenlétük intenzitása a legtökéletesebben idomul a történethez, a vibráló kamaszlánytól egészen a megfáradt és megkeseredett asszonyig hitelesen láttatják a császárnőt.

A Halál szerepét játszó két színésznek kell talán leginkább a nézők korábbi emlékeit elhomályosítani, hiszen Szabó P. Szilveszter alakítása szinte felülmúlhatatlannak mondható, hosszú évekre meg is határozta pályáját a műfajban. Szerencsére Csiszár István és Kocsis Dénes is meggyőző a színpadon, mindketten képesek elérni, hogy ne csak Elisabeth szeressen bele fenyegető, ám mégis rendkívül vonzó figurájukba, az előadás végére megérintik a nézőtéren ülő hölgyeket is. Lucheni szerepében Fejszés Attila és Szemenyei János lép színpadra. Ők ketten picit máshonnan fogalmaznak, Fejszés feszesebb, nagyon nagy energiákat mozgat meg minden egyes színrelépésénél, Szemenyei ezzel szemben takarékosabban bánik a mozdulataival, ám lazaságával is hangjával is képes ugyanazokat az érzéseket megjeleníteni, amik árnyalják Sisi sorsát.

A társulat többi tagja is nagyon szépen dolgozik, a mindössze két rövid dalban Rudolfként színre lépő Kurucz Dániel a Halállal közös duettben nyújt kimagasló alakítást, Mózes Anita szigorú Zsófiája és a Molnár Ágnes által megformált mindkét karakter (Ludovika, Frau Wolf), illetve Másik Lehel és Nagy Balázs Ferenc Józsefe is emlékezetes marad.

Szemenyei János és Molnár Ágnes az Elisabethben (Fotó: Zsigmond László)

Azt, hogy ez az előadás mitől monumentális, nem bizonyítja semmi jobban, mint maga a díszlet. A Győri Nemzeti Színház színpada számos lehetőséget ad a tervezőnek, Bátonyi Györgynek, aki él is ezekkel. Egyszerű, ám jól variálható elemekkel dolgozik, amik több jelentést is hordoznak magukban: a teret olyan falakkal határolja körbe, amelyek kapuként is funkcionálnak, a Halál számára elhelyez egy hidat, amelyről a karakter feltűnéseinél a két világ közötti átjáróra lehet azonnal asszociálni. A színpad közepén helyet kapó fehér függöny is több mindent játszik, ám kétségkívül az a legizgalmasabb, amikor vetítővászonként funkcionál, főleg a temető jelenetnél, amikor Elisabeth és a császár fiúk sírja felett áll. Ez talán az egyik legerősebb képe az egész előadásnak. A jelmezek esetében nem történt újítás, mivel a teátrum az Operettszínház korábbi kosztümjeit vásárolta meg, amelyeket persze felújítottak Velich Rita tervei alapján.

Az Elisabeth talán hazánkban érte el legnagyobb sikereit eddig, hiszen minden magyar ember kötődik valamilyen módon főszereplőjéhez, így nem meglepő, hogy a bemutatót nagy várakozás előzte meg a rajongók körében. Ez lehetett volna teher is a társulatnak, ám ők egy percig sem törődtek ezzel, hanem arra törekedtek, hogy közösen, igazi csapatként valami teljesen újat hozzanak létre. Ez a lelkesedés, a friss energiák pedig nagyon is érezhetők a végeredményen, Forgács Péter olyan elegáns, és bárki szívét megérinteni képes előadást álmodott színpadra, aminek minden esélye megvan arra, hogy hosszan a Győri Nemzeti Színház repertoárján maradjon.

Kiemelt kép: Fehér Nóra és Másik Lehel az Elisabethben (Fotó: Zsigmond László)