Újabb klasszikusokkal folytatódott a Krimikönyvtár sorozat

A General Press Kiadó két évvel ezelőtt indította útjára Krimikönyvtár sorozatát, amely cím alatt jól ismert és hazánkban eddig méltatlanul mellőzött szerzők mára klasszikussá vált bűnügyi regényeit egyaránt olvashatjuk. A sorozat első két kötetében Edgar Allan Poe novelláival, valamint Francis Duncan hősével, Mordecai Tremaine-nel ismerkedhettünk meg. Ezt a sort folytatva először Josephine Tey mutatkozott be a minden idők legjobb krimijének titulált regényével, majd Sherlock Holmes is tiszteletét tette egy kötet erejéig.

Josephine Tey: Az idő gyermeke
ford.: Kaul Éva, General Press Kiadó, 304 oldal

Josephine Tey neve hazánkban korábban teljesen ismeretlen volt, holott az eredetileg Elizabeth MacKintosh néven, 1896. július 25-én született skót szerző 1951-ben írt Az idő gyermeke című regényét a Krimiírók Szövetsége 1990-ben minden idők legjobb krimijének választotta, a New York Times szerint pedig minden idők száz legjobb bűnügyi történetének egyike. Tey írói karrierje 1925-ben kezdődött: ekkor jelentek meg első írásai a The Westminster Gazette-ben, Gordon Daviot álnéven. Szintén ezen a néven írta meg első színdarabját is, a Richard of Bordeaux-t. Írói pályafutása alatt több novelláját és versét közölte a The Westminster Review, a The Glasgow Herald és a Literary Review. Népszerűségét azonban mégsem ezeknek, hanem az Alan Grant felügyelő kalandjait elmesélő krimi-sorozatnak köszönheti: a Scotland Yard nyomozója összesen hat regényben tűnik fel (ebből egyben, a The Franchise Affair címűben csak mellékszereplőként.) Az idő gyermeke ennek a sorozatnak az ötödik kötete, egyben ez volt az utolsó regény, amelynek megjelenését a szerző megérhette. A hatodik részt (The Singing Sands) már posztumusz adták ki, erre a papírjai között találtak rá.

Attól, hogy Az idő gyermeke a sorozat utolsó előtti kötete, nem kell megijedni, ugyanis a történet teljesen megállja a helyét önmagában is, a cselekmény megértéséhez abszolút nem szükséges az előzmény ismerete. Ez részben annak is köszönhető, hogy Alan Grant felügyelő éppen egy kórházi ágyon lábadozik, és azért, hogy elűzze az unalmat, tanulmányozni kezdi III. Richárd korabeli portréját. A közel félévezreddel korábban uralkodott királyról az a hír járja, hogy különös kegyetlenséggel oltotta ki a testvére Towerben (ami akkoriban még nem börtönként funkcionált) élő két gyermekének az életét, hogy biztosítsa a trónját. De vajon valóban a világ egyik legszörnyűbb gonosztevője volt? Vagy a történelem egyik legalattomosabb cselszövésének az áldozata lett? Grant felügyelő nekilát, hogy a kevés rendelkezésére álló eszközzel kinyomozza és megoldja a több évszázados rejtélyt.

Josephine Tey krimije azzal együtt is végtelenül izgalmas (még ma, hetven évvel a megírása után is), hogy gyakorlatilag semmi más nem történik benne, minthogy az ágyhoz kötött felügyelő történelemkönyvek segítségével próbál fényt deríteni egy 500 éves titokra. Persze, a nyomozásban akadnak társai is: Marta, a színésznő, valamint Brent, a British Múzeumban dolgozó amerikai kutató, azonban a helyszín mindvégig a kórházi szoba marad, azt sosem hagyjuk el. Persze, a krimiirodalomban nem ismeretlen fordulat – de nem is túl gyakori –, hogy a nyomozó bizonyos oknál fogva ideiglenes nem képes mozogni, így csak az elhangzottak/olvasottak alapján tud fényt deríteni a rejtélyre, de ebben a formában, még biztosan nem találkozhattunk ezzel az ötlettel.

Az idő gyermeke remekül ötvözi a bűnügyi történet és a történelmi regény műfaját, így az izgalmas nyomozás mellett sok újdonságot is megtudhatunk III. Richárdról (akit, mi, magyarok főként Shakespeare királydrámájából ismerhetünk), a Plantagenet-ház utolsó, valamint a Tudor-ház első éveiről, valamint nagy általánosságban a középkori Angliáról. A kötetben rengeteg történelmi személy tűnik fel, akik többsége számunkra ismeretlen, de az eligazodást egyrészt nagyban megkönnyíti a kötet végén található családfa, másrészt Tey maga is igyekszik a lehető legérthetőbb és legélvezetesebb módon elnavigálni az olvasót a rengeteg összefüggés között.

A különleges nyomozás és a történelmi kalandozáson túl azonban van még egy fontos eleme a regénynek: Tey bár nem kíván dönteni, inkább biztosítja az olvasónak, hogy maga tegyen igazságot, ugyanakkor Grant alakján keresztül mesél a történészek felelősségéről, valamint az egyes forrásanyagok megfelelő kontextusba helyezéséről. Mert, ahogyan az még ma is előfordul, úgy egy korabeli krónikás is sokszor az adott uralkodó igényei alapján őriz meg egy-egy fontos (és kevésbé fontos) eseményt, vagy ábrázol egy-egy előző királyt. És az is bizonyosságot nyer, hogy a valódi történelmet sokkal inkább megismerhetjük a hétköznapi emberek életén keresztül, akiknek nem áll érdekükben meghamísítani az igazságot.

Az idő gyermek tehát hetven év távlatából is vetekszik a legjobb kortárs krimik izgalmával, éppen ezért bízunk benne, hogy még lesz alkalmunk együtt nyomozni Alan Grant felügyelővel.

Arthur Conan Doyle: A félelem völgye
ford.: Nikowitz Oszkár, General Press Kiadó, 224 oldal

Edgar Allan Poe után ismét egy méltán népszerű, ismert szerzőt köszönhetünk a Krimikönyvtár sorozatban – viszont a szóban forgó könyv már kevésbé ismert. A félelem völgye (The Valley of Fear) eredetileg 1915-ben jelent meg, azonban szemben a másik három Sherlock Holmes-regénnyel, ez jóval kevesebb kiadást ért meg magyarul. 1927-ben A rettegés völgye címmel látott napvilágot Evva Margit fordításában, majd több mint hatvan évvel később, 1990-ben más novellákkal kiegészülve jelentette meg az Origo Kiadó. Azóta csak a Szukits által gondozott, kétkötetes Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története című kiadásban olvashatták a rajongók, már Nikowitz Oszkár magyar szövegével.

Arthur Conan Doyle (és a krimiirodalom egyik) leghíresebb detektívje, Sherlock Holmes először az 1887-es A bíborvörös dolgozószoba (más fordításokban: A brixtoni rejtély/Tanulmány vérvörösben/Tanulmány vörösben) című regényben tűnt fel először. Az elkövetkezendő negyven évben Holmes és Watson további három regényben és 56 novellában bukkantak fel, hogy előbbi elkápráztassa az olvasót leleményességével és páratlan megfigyelőképességével. A félelem völgye a negyedik a regények sorában, 1915-ös megjelenését követően pedig két évvel a szerző már szeretett volna búcsút venni hősétől – ami meg is történt, de rajongói nyomásra még néhány novella erejéig visszatért.

Ebben a történetben Holmes egy nap kézhez kap egy kódolt üzenetet, amelyben közlik vele, hogy Jack Douglas, a birlstone-i majorság ura nagy veszélyben van. Ám még mielőtt detektívünk bármit is tehetne, már újabb hír érkezik hozzájuk: az uraságot az éjjel saját otthonában meggyilkolták. Holmes Watsonnal és MacDonald felügyelővel együtt a birtokra utazik, hogy fényt derítsen a látszólag egyszerűnek tűnő, ám részleteiben mégis zavaros bűncselekményre. Holmes nyomozása pedig nem is lesz hiábavaló, a gyilkossági ügy szálai viszont 20 évvel ezelőttre nyúlnak vissza. A Vadnyugat gazdag bányavidéke maga volt a félelem völgye, ahol egy rablóbanda tagjai tartották rettegésben a lakók életét.

A kötet első fele hozza a detektívregények jól megszokott hangulatát, Holmes hol elkápráztatja a mindenre kiterjedő figyelmével az olvasót, hol pedig mosolyt csal annak arcára, ahogy hű krónikása és barátja, Watson meglátásain élcelődik és gúnyolódik. Conan Doyle nem nélkülözi a humort ugyan regényében, de az sajnos – az események előrehaladtával – egyre kevesebbszer jelenik meg a történetben. A sztori meglehetősen csavaros, főleg annak fényében, hogy mennyire egyszerűnek tűnik az elején, és már éppen minden kirakós a helyére kerülne, amikor megjelenik – eleinte csak említés szintjén – a félelem völgye kifejezés. A második részben visszautazunk térben és időben, és ennek a történetnek a cselekményét már Watson is csak kívülállóként hallgatja, ám igyekszik rögtön az elején megnyugtatni minket, hogy a két szál végül össze fog érni. Ez mai szemmel természetesen sejthető, és az olvasónak kicsit hamarabb is sikerül összerakni a teljes képet, mint ahogyan a szerző azt szeretné – de ez természetesen nem sokat von le egy ilyen klasszikus értékéből.

A történet önmagában is élvezetes olvasmány, nem szükséges hozzá semmilyen előzetes ismeret (bár kételkedünk abban, hogy létezik olyan, aki ne hallott volna eddig Holmesról), viszont a régi motorosoknak jó hír, hogy ebben a kötetben is felbukkan (igaz nem fizikai valójában) a főhős legnagyobb ellensége, Moriarty professzor is. Sőt, az utolsó fejezet mintha csak előkészítené a következő novelláskötetet, amelynek címe: Az utolsó meghajlás.

Kiemelt kép: A General Press Kiadó Krimikönyvek sorozatában megjelent kötetek