„Úgy nézek bele az emberek szemébe, hogy nem várok vissza semmit” – interjú Szilágyi Csengével

Decemberben volt legújabb bemutatója, a Háború és béke, melyet az orosz Alekszandr Bargman rendezett. A premier előtt nem sokkal pedig visszatért a színpadra Dorothyként Óz varázslatos világába. Azonban nem csak színpadon láthatjuk, hanem a képernyőn is, mivel szerepel az egyik legújabb magyar sorozatban, és a hangját is számos színésznőnek kölcsönözte már a szinkronban.

Szilágyi Csengével beszélgettünk arról, milyen élmény volt külföldi rendezővel dolgoznia. Milyen érzés gyerekeknek egy élő állattal a kezében játszani és énekelni? Mennyire nehéz letenni az érzéseket egy-egy igazán drámai előadás végén, és miért nem merülhet el a nézők tekintetében? Valamint arról, milyen élmény volt, amikor a forgatáson kihúzták alóla egy kád lábát.

Ez volt az első alkalom, hogy külföldi rendezővel dolgoztál a Vígszínházban. Milyen élmény volt Alekszandr Bargmannal dolgozni?

Korábban, az egyetem alatt és a Bárka Színházban már volt lehetőségem külföldi rendező előadásában szerepelni, így nem volt teljesen új az élmény. Alekszandr Bargmannal nagyon jó volt együtt dolgozni, mert ő nem csak rendező, hanem színész is, és bár nem ugyanazt a nyelvet beszéljük, végig érezte a rezdüléseinket. Úgy gondolom, hogy miközben pontosan tudta, hogy hol tartunk a szövegben, ő nem az alapján instruált minket, hogy mit értett, hanem hogy mit érzett belőlünk. Semmiféle hiányérzetem nem volt attól, hogy tolmács segítségével kommunikáltunk.

Egy nagyon vallásos lányt alakítasz, aki az apja árnyékában kénytelen élni. Mesélnél a szerepedről, arról hogyan készültél rá?

Marjának hívják, ő Andrej (Wunderlich József – a szerk.) húga, aki vidéken él az édesapjával. Marja számára tulajdonképpen az egyház, a hite jelenti az egyetlen támaszt. Nincsenek barátai, bár van egy társalkodónője, de nem ismerkedik hozzá hasonló korú fiatalokkal, távol van a főváros nyüzsgő, pezsgő hétköznapjaitól.

Az egyik jelenetben érkezik hozzá egy vőlegényjelölt, és Marja már azt is bűnös gondolatnak nevezi, hogy egyáltalán megtetszik neki egy férfi és nem is mer ránézni. Ez a lány a szöges ellentétem, de pont ezért izgalmas. Belehelyezkedhetek egy olyan életbe, egy olyan sorsba, ami számomra eddig ismeretlen volt, és miközben a próbák alatt kerestem a fogáspontokat, az okait annak, amiért elfojtja az érzelmeit, jobban megismertem saját magamat is.

A történet szerint Marja egy csúnya lány. A próbák alatt volt szó arról, hogy kapj esetleg valami maszkot, különleges sminket?

Nem is azt mondanám, hogy csúnya, inkább az apja mondja neki mindig, hogy ő nem szép és folyamatosan elnyomja a lányt. Egy darabig szerettem volna, hogy legyen műorrom, hogy valamit mégiscsak változtassunk az arcomon, de minél többet próbáltunk, annál inkább éreztem, hogy sokkal tragikusabbnak hat Marja sorsa attól, ha nem használunk semmi maszkot, és a maga természetességében mutatjuk meg őt.

A Háború és béke előtt pár héttel került először műsorra az idei évadban az Óz, a csodák csodája. Milyen érzés gyerekeknek játszani?

Egyfelől azért is különleges, mert ellentétben a többi előadással, az Ózt délelőtt és kora délután játsszuk és ilyenkor teljesen más ritmusban kell, hogy felébredjek, ugyanis kell idő az idegeknek és a hangnak is, hogy abba az állapotba kerüljenek, ami az előadás szempontjából a legideálisabb.

Illetve azért is más, mint a többi előadás, mert egy meséről van szó. Nem nehezebb, és nem is könnyebb, fizikailag viszont jobban megterhel a lejtők-emelkedők, a szökdécselések, a táncok és az éneklés miatt. Egy dupla Óz után nem sok energiám marad, a közönség azonban nagyon hálás és fel tud tölteni. A múltkor például, a taps alatt egy kislány felhozott a színpadra nekem egy szivárványszínű rózsát. Annyira aranyos volt, majdnem elolvadtam. Az előadás után pedig megvárnak a művészbejárónál, mint régen a nagyokat és szeretnének találkozni a kis rajongók Dorothyval. De amikor kijövök, akkor már nincs rajtam a jelmez és a smink se, így sokszor nem ismernek meg. (nevet)

Mennyire érezni a színpadról azt, hogy sikerült-e lekötni a gyerekek figyelmét?

Nagyban függ az életkoruktól. Egy négyéves kisgyerek szerintem nem élvezi annyira, mint a két-három évvel idősebbek. Őket viszont teljesen elvarázsolja, beleélik magukat és be is kiabálnak.

Sokat is vagytok a nézőtéren.

Igen, ilyenkor mindig hozzánk szeretnének érni, oda is köszönnek, hogy „Szia, Dorothy!”, nagyon tündériek. Ezekért az élményekért megéri.

Az előadás egyik különlegessége, hogy egy kutya is szerepel benne. Milyen élő állattal együtt játszani a színpadon?

Két kutya alakítja Totót, és az egyikük a próba elejétől kezdve velünk van. Őt egyszer még haza is vittem és egy délután vele aludtam. Ő az, aki az előadás elején nagyon bátran be is fut hozzám a színpadra. A másik kutyus csak később került a próbafolyamatba, nem tudtam vele annyi időt tölteni, mint az elsővel és emiatt picit bátortalanabb is.

Nagyon érdekes élő állattal együtt játszani, főleg a „Szivárvány dal” alatt. Ez az Óz, a csodák csodája fő dala, és ekkor éneklés közben végig kézben tartom Totót. Az egyik kutya azonban egy picit meghízott és mivel ehhez a dalhoz rengeteg levegő kell, így olyan mintha egy karton ásványvizet tartanék a mellkasom előtt (nevet). Ezért amíg szegényt picit fogyókúrára fogta a gazdija, addig nem a kezemben van, hanem pórázon.

A skála egyik végén ott van az Óz, a csodák csodája, a másikon pedig A Pentheszileia Program, egy monodráma, amiben egy megrázó női sorsot mutatsz meg két órában.

Nagyon örülök annak, hogy ilyen sokféle dologban kipróbálhatom magam. Így kimondva viszont tényleg elég szélsőséges, egyik végén Dorothyval, a másikon Pentheszileia-val.

Mennyi idő kell ahhoz, hogy ráhangolódj az egyes szerepekre?

Hála Istennek, A Pentheszileia Program például már egy olyan előadás, ami akkor is bennem van, amikor reggel felébredek és eszembe jut, hogy aznap este játszani fogom. Persze azért még mindig izgulok, de van egy szertartásom a színpadra lépés előtt: elszívok két szál cigarettát, és megvan, hogy pontosan mikor állok neki és mindig ugyanakkor végzem vele.

A nézőket „észreveszed” A Pentheszileia Program közben? A Házi Színpadon nagyon közel vagytok egymáshoz. Látod, hogy milyen érzelem ül ki az arcukra? Vagy úgy játszol, mintha nem tudnád, hogy figyelnek benneteket?

Vannak pillanatok, amikor a nézőknek játszom, bele is nézek a szemükbe, mert sok szövegrészlet szól ki az előadásból, a közönség felé, de nem merülök el tekintetekben. Ezt nem engedhetem meg magamnak, mert kibillentene. Furcsa egy állapot, mert én úgy nézek bele az emberek szemébe, hogy nem várok vissza semmit, én csak közölni szeretnék a szemen keresztül a lelkekbe. Azt szeretném átadni, amit érzek és ez ebből a szempontból egyoldalú dolog.

Mennyire nehéz az előadás után letenni az érzéseket? Közel két órán keresztül, szünet nélkül játszotok. Nem lehet egyszerű utána.

A bemutató után nehéz volt, de most már egy zuhannyal le tudom mosni. Ahogy egyre többször játszom, egyre könnyebb belekerülni és a végén letenni. Még az elején előfordult, hogy el kellett telnie pár órának, hogy teljesen kitisztuljon belőlem, de az arcomon azért még most is látszik. A szemem például borzalmas állapotban van az előadás végére. Másnapra szerencsére elmúlik.

Az idei évadban eddig volt két bemutatód, és emellett vannak a régebbi, ma is futó darabjaid. Közben pedig rengeteget szinkronizálsz. Hogyan érzed magad?

Úgy érzem, hogy egy picit kezdek sajnos belefásulni a szinkronizálásba. Nem tudom meddig tart még ez az állapot. Próbáltam csökkenteni, hátha visszajön a motivációm, a lelkesedésem attól, ha nem lesz futószalagszerű a munka, de nem sikerült. Ahogy kifut egy sorozat, rögtön lesz helyette egy másik és nem tudok rá nemet mondani.

Amikor próbáltuk a Háború és békét, akkor reggel és a két próba között mentem szinkronizálni, este pedig játszottam és azt éreztem, hogy sokkal kevesebb időt tudtam magamra fordítani – akár csak arra hogy elmenjek edzőterembe – mint amennyit szerettem volna. Emiatt van talán, hogy sajnos egyre kevesebb örömömet lelem most a szinkronizálásban.

Mitől alakulhatott ez ki?

Egyfelől most kevés olyan sorozatban vagyok benne, amit én is megnéznék otthon, másfelől kevés olyan színésznőt szinkronizálok, akinek öröm a karakterét hangban megformálni és akitől tudok tanulni munka közben. Ez lehet, hogy furán hangzik, de én az élet minden területén, minden munkában azt keresem, hogy mi az, amitől több lehetek, mi az, ami hozzám ad valamit.

Nyár végén és az ősz elején forgattátok a Korhatáros szerelem című tévésorozatot is. Akkor tényleg nem sok szabadidőd volt.

A Korhatáros szerelmet júliustól szeptember végéig forgattuk és nagy szerencsére meg tudtuk oldani, hogy beleférjen egy tíz napos nyaralás még a felvételek előtt. Most már tudatosan próbálom úgy alakítani a nyarakat, hogy legyen lehetőségem egy nagyobb, összefüggő kiruccanásra.

A sorozat egyik jelenete nagyon megmaradt az emlékeimben; ülsz egy vízzel teli kádban és kitörik alólad a kád lába.

(nevet) Az óriási élmény volt! A kellékesek nagyon sokáig dolgoztak azon, hogy meg tudjuk csinálni. A lakásban viszont nem tudták ezt kipróbálni, ezért a kertben kísérleteztek és az egyik asszisztens ült végig a kádban. Emiatt féltem is az egésztől, szerintem nagyon valóságos lett a reakcióm, mert fogalmam nem volt arról, mi fog történni. Egyszer vehettük csak fel és sosem húzták még ki alólam a kád lábát. (nevet) Dórának, a karakteremnek a kád lehet amúgy valamiféle becsípődése, mert nagyon sok fürdős jelenetet forgattunk.

Mennyire lehettél saját magad a szerepben?

Dóra egy hétköznapi csaj. Nem azt mondom, hogy nem különleges, mert minden ember különleges a maga módján, de nem kellett semmit túljátszanom. Nem sok tapasztalatom van sorozatforgatásról, ezért ugyanúgy álltam hozzá mintha egy színpadi szerep lenne.

Két éve vagy a Vígszínház társulatának tagja. Hogyan látod az elmúlt időszakot?

Azt érzem, hogy sikerült fejlődnöm és nagyon sokat tanultam a színészet szakmai oldaláról. Ez persze művészet, de egyben szakma is. Előfordulhat, hogy valami rossz történik veled, ami teljesen kizökkent, viszont neked ekkor is teljesítened kell, méghozzá azon a színvonalon, amit elvársz magadtól. A nézőknek nem szabad semmit sem megérezniük abból, hogy neked valami gondod van.

Sajnos előfordult már velem is egy ilyen helyzetben, hogy egyszerűen nem tudtam magamat berántani a színpadra. Nagyon szerettem volna, mindent elkövettem, de belülről azt éreztem, hogy küszködöm és ez nagyon rosszul érintett. Az előadás után megkérdeztem az egyik kollégát, hogy érzett-e ebből valamit és azt mondta, hogy semmit. Innen tudtam, hogy a művészi oldala mellett elsajátítottam valamit a színészet szakmai részéből is.

Vajon a közönség érzi, hogy mikor játszol rutinból?

Ha nem emelkedik meg előadás előtt a pulzusod, hanem csak úgy bemész a színpadra és elmondod a szöveget, nincsenek mögötte az érzelmek, akkor a nézők érezni fogják, hogy valami nincs rendben. De szerintem nem szabad haragudni emiatt az emberre, mert előfordul, hogy azért nincsenek meg az érzések, mert nem találták meg a rendezővel közösen és nem tudott a színész beleszeretni, beleőrülni a szerepébe. Ha nem illik hozzád egy karakter, akkor az olyan mintha rossz ruhát kellene hordanod, egyszerűen nem tudod viselni, nem tudsz benne szép lenni.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Szilágyi Csenge (Fotó: Jasinka Ádám)