Március 13-án és 14-én, két egymást követő estén mutatta be az Örkény Színház a stúdiószínpadon a legismertebb brit drámaíró, Shakespeare egyik sokat emlegetett tragédiáját, a Macbeth-et. A Magyarországon is előszeretettel játszott darabból Gáspár Ildikó rendezett előadást, és egészen különleges keretet álmodott meg ennek a régi történetnek. Összesen négy színész alakítja a Macbeth megannyi figuráját, ráadásul nem is a tipikus módon mutatják be a hatalmi harcokat. Fodor Tamás több szerepet is magára ölt: láthatjuk például múzeumi alkalmazottként, fiatal srácként és Macbeth riválisaként is. A színművésszel beszélgettünk erről a különleges adaptációról, arról hogy kellett-e aktualizálni a történetet, valamint a Macbeth egyik filmváltozata kapcsán felidéztük azt az időszakot, amikor szinkronrendezőként dolgozott.

Pillanatkép a Macbeth próbájáról (fotó: Horváth Judit)

Jól látom, hogy ez már a jelmez? Ezek szerint nem a klasszikus, kosztümös Macbeth-et láthatja majd a közönség.

A magyar korona másolatát őrző múzeum dolgozói idézik fel egy elképzelt tárlatvezetés keretében az angol korona hányattatott történetét. A biztonsági őr (Borsi-Balogh Máté), a tárlatvezető (Takács Nóra Diána), a teremőr (Pogány Judit) a karbantartó (jómagam), azaz a múzeumi alkalmazottak próbálnak belehelyezkedni a 11. századi nagyurak hatalmi küzdelmeibe a játék során, egyre otthonosabban mozogni Macbeth történetében, hiszen a hatalom, ahogy Banquo, az egyik szereplő mondja „képmutató és aljas” megszerzése és görcsös megtartása nemcsak a régmúlt történelméből ismerős számukra.

Akkor ezért volt az ön kezében az egyik próbafotón egy csavarbehajtó gép.

Nagyon izgalmas nekünk is, és szerintem az lesz a nézőknek is, a metamorfózis, az, ahogy a tárgyak, helyszínek és az karakterek a szemünk láttára alakulnak, illetve átalakulnak. Reményeim szerint a néző maga is részesévé válik a felidézésnek és a színházi teremtésnek, hiszen a képzeletükben kel életre minden. A múzeumi karbantartó, mint valami „szentivánéji” mesterember játssza el Macbeth barátját, Banquo-t, akit az elsők között takarít el az útból a hatalom korlátlan ura. Ha körbenézünk mai világunkban könnyen tanúi leszünk annak a napi politikai gyakorlatnak, ahogy a hatalom bitorlói igyekeznek megszabadulni riválisaiktól, ahogy maguk alá gyűrik a hűbéreseiket, hisz aki nem paríroz, az repül.

Fodor Tamás és Pogány Judit a Macbethben (fotó: Horváth Judit)

Aktualizálva lesz a történet?

A Macbeth olyan hatalmi módszerekről szól, amelyek ma is érvényesek, mindenki úgyis azokat az eseményeket ismeri majd fel ebben a régi történetben, amelyek most körülveszik, nem kell tehát aktualizálni. Shakespeare azért nyúlhatott, jóval a saját ideje előtt játszódó véres küzdelmekhez, mert ezek kellő távlatot adtak arra, hogy az ember a saját korát megismerje. Az pedig, hogy Gáspár Ildikó rendezővel mi mai környezetben idézzük fel a történetet, arra ad lehetőséget, hogy lehántsuk a jelmezes drámákhoz tapadó romantikus pátoszt, és lemeztelenítve mutathassuk meg, mit jelent valójában a hatalomért vívott harc.

Leginkább egy sakkjáték végső fázisához tudnám hasonlítani ezt a játékmódot, ahhoz az izgalmas időponthoz, amikor már csak a király, a királynő, a futó és a huszár van a táblán, és minden lépésre egyre kevesebb és kétségbeesett válaszlépés van. Az Örkény Színház baráti köréből érkezett tesztközönség néhány jelenetet már látott az előadásból, és az volt a visszajelzés, hogy értik a történetet, mert nincs ködösítés, nincs cukormáz, és a lényegre koncentrálunk.

Pillanatkép a Macbeth próbájáról (fotó: Horváth Judit)

A szöveget három különböző fordításból állították össze. Erre miért volt szükség?

Shakespeare rendszeresen eljátszott azzal a dramaturgiai megoldással, ami már a görög tragédiáknak is sajátja volt, hogy az emberek sorsát az istenek, a párkák szövik, akik előre figyelmeztetnek az elkerülhetetlenre, hogy hőseink ezen jóslatok ismeretében hozzák meg döntéseinket. Az ember megpróbál ugyan a figyelmeztetéseknek ellene menni, de ezzel a kétségbeesett erőfeszítéssel éppen beteljesíti a jövendölést. Ezek a másvilági jós-lények viszont a kortól függetlenek, nem Shakespeare idejében éltek, nem is Macbeth korában, de nem is a miénkben, a régi, Szász Károly-féle fordítás ihletével különítette el Ari-Nagy Barbara dramaturg őket a többiektől. A régies nyelvezet miatt koncentrálnia kell majd a nézőknek, és a szereplőknek is arra, hogy mit is mondanak ezek a lények, ettől is lesz szavuk rejtélyes, és nem hagynak bennünket a könnyen megfejthető rejtvények unalmában. Azt tartom minden színházi előadásban a legizgalmasabbnak, amikor a látottak arra ösztönöznek, hogy kérdezzünk rá az életben is minden nekünk feltálalt „igazságra”, hogy merjünk kételkedni és továbbkérdezni.

Korunk párkái a politológusok, a médiaguruk, a politikai tanácsadók, az ál-közvéleménykutatók, akik előre jelzik a várható eredményeket. A hatalom gépezete az ő ajánlataiknak megfelelően működik, dönt emberek sorsairól. Ők találják ki, hogy milyen kampányt kell folytatni, milyen plakátot kell kihelyezni. A Macbeth bár tragédia, de mégis rengeteg komédiai elemet tartalmaz, hiszen ha rálát valaki a történésekre, akkor egyszerre tud rajta majd sírni és nevetni.

Fodor Tamás és Pogány Judit a Macbeth próbáján (fotó: Horváth Judit)

Az interjúra készülve találtam egy érdekességet, mégpedig hogy a Macbeth egyik filmváltozatának ön volt a szinkronrendezője.

A BBC annak idején sok Shakespeare műből készített filmváltozatot, többet is rendeztem ezek közül, köztük a Macbeth-et. Sinkovits Imre volt a főszereplő magyar hangja, de be kell, hogy valljam, részletekre sajnos már nem emlékszem, ugyanis elég sok filmszinkront rendeztem.

Sokáig nem is tudtam önről, hogy hosszú éveken át volt szinkronrendező.

1967-ben kerültem a Pannónia Stúdióba, az akkori fő szinkronműhelybe. Két éven át voltam a társulatban szinkronszínész, és mivel messze laktam a stúdiótól, ezért reggeltől éjszakáig bent voltam. Mivel nem akartam unatkozni, egy csomó mindent megtanultam magamtól csak azáltal, hogy figyeltem a kollégákat, az előkészítést, a gyártásszervezést, a vágást, az asszisztensek munkáját… Két évvel később mint dramaturg kezdtem el dolgozni a Pannóniában, egy lengyel rövidfilm szövegét írtam, persze nyersfordítás alapján, majd megrendeztem a szinkronváltozatát. Ez volt a kezdet és ezután 12 éven keresztül ott voltam a Pannóniában.

Fodor Tamás a Macbeth próbáján (fotó: Horváth Judit)

Miért ért véget ez az időszak?

Még a legnagyobb szerelmét is megunja az ember, ha nem szolgál már újdonsággal. De nem csak ez volt az oka, hanem egyre többet dolgoztam a Stúdió K alkotóközösségben, és akkoriban lettem rendező, később főrendező a szolnoki színházban, és úgy éreztem, hogy minden erőmmel a színházra kell fókuszálnom. A szinkronban megszerzett tudásomat azonban a mai napig használom.

A színpadon?

A 12 év alatt nem csak rendeztem, hanem gyártásvezetőként is dolgoztam és az ott tanultakat adaptáltam később a színházba. Van a szinkronban egy úgynevezett krumplilista, egy táblázat, ami alapján a gyártás átlátja, hogy a színészeknek hány tekercse, mennyi munkája van egy filmben. Ehhez hasonlót készítettem én is a színházban, amikor rendeztem, pontosan beosztottam a színészek idejét, hogy ne legyen üresjárat. Brecht nyomán címekkel is elláttam a kis jeleneteket, mert így, gyakorlatilag sűrítve tudjuk átadni az információt a színésznek, meghatározni a törekvéseket, a szereplő helyzetét egy jelenetben.

Amikor megalapítottuk a Stúdió K-t, a színészeinknek kötelező volt szinkronizálni. Először mindenki zörejezett, megcsinálták a jelenetek hangulatát, utána tömegeztek, kis jeleneteket improvizáltak, majd epizód és később főszerepeket kaptak. Amíg az ember ezeken végigmegy, elsajátíthat alapvető színészi technikákat, ráérez arra, hogyan lehet például ritmusra dolgozni, de a szinkron megtanít arra is, hogy ráhangolódj a másik emberre.

Kiemelt kép: Fodor Tamás a Macbeth próbáján (fotó: Horváth Judit)