Ha szóba kerül a modern horrorirodalom, Joe Hill neve mára megkerülhetetlenné vált. Noha ezzel együtt sokáig „Stephen King fiaként” hivatkoztak rá, de mostanra többszörösen is bebizonyította, hogy saját jogán is jelentős alkotóként gondolhatunk rá. Regényei – mint a Szarvak, a Spóra, A szív alakú doboz vagy a kultikussá vált NOS4A2 – mind a klasszikus horrorelemeit vegyítik sötét fantáziával, sajátos humorral és mélyen emberi történetekkel. Emellett Hill a képregény műfajában is otthonosan mozog: legismertebb sorozata, a Locke & Key – Kulcs a zárját a kortárs dark fantasy egyik legnagyobb hatású alkotása lett, amelyből a Netflix készített 3 évados sorozatot. A nemrég megjelent Lidérc című képregény is ezt a világot gazdagítja, de még sötétebb tónusban, a gonosz eredetének szívós, nyugtalanító feltérképezésével.

A Lidérc a NOS4A2 című regénye előzménye, amelynek középpontjában Charlie Manx, a rémisztő, karácsonyi tematikájú halottas kocsit vezető sorozatgyilkos áll, akinek karakterét Hill már a regényben is a borzongás esszenciájaként rajzolta meg. Itt azonban még mélyebbre merülünk a múltjába: látjuk, hogyan lett az egyszerű, sebzett gyerekből az a lény, aki saját „birodalmában”, Karácsonyországban tartja fogva a gyerekeket. A történet hidegrázó módon mutatja be, hogy a szörnyek nem a semmiből születnek, hanem valós fájdalmakból, torz vágyakból és elcsúszott valóságérzékelésből.

Charlie Manx figurája egyszerre groteszk és tragikus: nem egyszerű gonosztevő, hanem olyan alak, akinek őrülete mögött logika, fájdalom és sajátos „megváltási” kísérlet rejlik. Manx nem egyszerűen öl, hanem meg akarja menteni a gyerekeket a szerinte romlott világtól, Karácsonyország édes borzalmába szállítva őket, ahol nincsenek könnyek, csak örök, dermedt ünnep. Ez a torz messianizmus az, amit a Lidérc igazán hatásosan kibont, megmutatva, hogyan alakul át egy emberi elme rémálommá.

Charlie „Talent” Wilson III rajzai tökéletesen illeszkednek a történethez. A vonásai karcosak, torzítottak, mintha a lapokon minden egy kicsit túl éles és mégis elmosódott lenne – pont úgy, mint egy rossz álomban. A színek ridegsége, az arcok groteszk grimaszai és az atmoszférikus háttér mind azt a világot idézik meg, ahol a gyermeki ártatlanság és a pszichotikus erőszak kéz a kézben jár. Wilson stílusa nem próbálja megszépíteni az erőszakot vagy a borzalmat: épp ellenkezőleg, minden panel mintha karcolna egyet az olvasó bőrén.

A narratíva sem követi teljesen a hagyományos képregényes formát. Hill gyakran vált perspektívát, játékosan bontja meg az idővonalat, és az epilógus szinte irodalmi esszéként működik: nem képekben, hanem hosszú szöveges zárásban kapunk betekintést Manx fejébe. Ez a formai kísérletezés nem csupán hangulatot teremt, hanem azt is erősíti, hogy a Lidérc nem egy klasszikus „horror-képregény”, hanem egy pszichológiai rémtörténet, ami sokkal mélyebbre hatol, mint amit a műfaj megszokott.

A Lidérc elsősorban azoknak szól, akik kedvelik a sötét, elborult világokat, és nem riadnak vissza az erős képektől. Ugyanakkor meglepő módon azok számára is működőképes belépő lehet, akik még nem olvasták a NOS4A2-t, hiszen a történet önállóan is kerek egészet alkot, és úgy mutatja be Charlie Manx eredetét, hogy közben megágyaz a regény atmoszférájának.

Joe Hill: Lidérc (Wraith), ford.: Uram Tamás, GABO Kiadó, 200 oldal
Kiemelt kép: Joe Hill: Lidérc (Szerzőportré: Lawrie Photography)