Tiszta, egyenes és korhű – kritika a Mária főhadnagyról

Egy jelenlegi vonatkozásában igazán meghatározó közös pont fedezhető fel Jókai Mór, és a nála éppen ötven esztendővel később megszülető Huszka Jenő életében. Ezt a pontot Lebstück Mária, egy valós történelmi személy jelenti, akinek egyedülálló katonai karrierjéről az írófejedelem esszét, a nagy hírű zeneszerző pedig Szilágyi Lászlóval közösen egy operettet kanyarított. A magyar szabadságharcosok közé beálló, magát férfinak kiadó, de a szerelem érzését természetesen női minőségében megélő fiatal lány történetét elbeszélő Mária főhadnagyot hazánkban az idők során jó néhány teátrum bemutatta. A Budapesti Operettszínház azonban a mű első, eredeti, és azóta abban a formában sosem játszott változatát tűzte műsorára a napokban a magyar operett évének, az 1848-as forradalom 175. évfordulójának, illetve a szintén mostani esedékességű Petőfi-emlékévnek tiszteletére, egészen pontosan azt az ősverziót, amely még Kossuth Lajos darabbéli szövegeit is tartalmazza.

Homonnay Zsoltról kevesen tudják, hogy nem azoknak a színészeknek a táborát erősíti, kik puszta kedvtelésből próbálják ki magukat a rendezésben, hanem azon kevesek közé tartozik, akik nem elégedtek meg a már meglévő képesítésükkel, és színházrendezői szakon tanulva egyetemi diplomát szereztek. Legelső munkája a Gutenberg! A musical! című előadás volt ebben a merőben új alkotói minőségében, de több gálaműsor koordinálása is fűződik azóta a nevéhez. Az egyik ilyen éppen egy Huszka emlékest, amely egyfajta előszobája is a mostani vállalásának, a fentebb már megemlített teljes játékidejű operett színrevitelének.

A hangszínének, de még inkább a műfaj stiláris követelményeit ösztönből produkáló énekmodorának ismeretében már a színművészetis időszakában mindenki sejtette Homonnay Zsoltról nagyjában-egészében, hogy annak „fiúnak” irtó sok köze és kikerülhetetlen dolga lesz a jövőben az operettel. Így aztán nem okozott túl nagy meglepetést, hogy a most bemutatott Mária főhadnagynak is jó gazdája lett, ráadásul tisztán látszik, hogy nemcsak az imént tárgyalt előzetes készségek viszik sikerre nála ezt a projektet. Amiben ugyanis ő különösen erős, az nem más, mint az atmoszférateremtés képessége, amely minden egyes előadásnál jól jön ugyan, ám jelen esetben egyenesen elengedhetetlen, hiszen az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történelmi emlékezete szinte beleivódott a magyar néplélekbe, ezért muszáj, hogy a néző ne csupán a cselekmény kibontásának szintjén kaphasson impressziókat a korszakot illetően.

Ugyanebben segít, hogy Huszka Jenő ezt a darabot a klasszikus bécsi operettre jellemző formulák mellett csupa magyaros ihletésű zenei elemekkel és dalbetétekkel hintette tele, továbbá arról is gondoskodott, hogy kikristályosodjon belőle az a fajta virtus, ami annyira meghatározó a nemzetünkre nézve. A mostani rendezés a vidám pillanatokat sem elleplezve a történet drámai vonulatát helyezte előtérbe, fokozta a dalok többségéből kiáradó szenvedélyt és lendületességet. Elmondható, hogy musicaleknél láthatunk efféle jelenséget, ahol az operettekkel szemben gyakoribbak az ennyire erőteljes intenzitású megoldások, panelek.

Túri Erzsébet a díszletben ugyan elrejtett néhány utalást, amely aztán szimbolikus értelmet nyert, elgondolásai nyomán például egy magyarzászlót ábrázoló színpadelemre a Nemzeti dal sorait és a magyar címert, egy másikra pedig Máriát és a kisdedet, illetve a Csatadal című Petőfi-költemény kéziratát festették fel, illetve Berzsenyi Krisztina jelmeztervező is élt a képzettársítás lehetőségével, viszont a néző a rendezőnek igazán hálás lehet, és hálás is valóban az eddigi visszajelzések alapján kikövetkeztetve. A mai színházi trendek ismeretében ugyanis tényleg megsüvegelendő, hogy Homonnay Zsolt nem aktualizálta, nem modernizálta, nem butította le, s nem is relativizálta a történetet.  Egy árva pillanatig sem kell gondolkodni mindenféle esetleges belemagyarázáson, ahogyan azon sem szükséges merengeni a nézőtéren, hogy ami a színpadon történik, az vajon mire utal, mit jelenthet. Ez a fajta tiszta, egyenes és korhű formanyelv a gyakorta meseszerű köntösbe bújtatott, sokszor eltúlzott gesztusrendszereket használó operettek esetében egy üdítő kivétel, s mivel itt valós történelmi szituációk, helyszínek és személyek is megjelennek, bűn lenne felruházni a produkciót mindenféle lilaködös metaforával, és zavaros kifejezőeszközökkel. Bőven elég, ha egy előadás egyszerűen csak mélyre ható és hiteles – ezt a kitételt pedig Homonnay Zsolt kiválóan felismerte.

Egy másik dolog, amit jól ítélt meg, az az, hogy a Lebstück Máriára a történet szerint komoly érzelmi hatást gyakorló Jancsó Bálint hadnagy karakterének megformálásával a meglepően jó hangi adottságokkal rendelkező, és sallangmentesen humoros Laki Péter, valamint az operett műfajának berkeiben otthonosan mozgó György-Rózsa Sándor mellett az egyik szereposztásban Sándor Pétert bízta meg. Tette mindezt annak ellenére, hogy jól tudta: a trióból ő az egyetlen, aki pályája során most találkozott először feladatként operettel. A színészről tudni lehet, hogy tehetséges, felkészült, folyamatosan izzik, és tele van gondolatokkal, önálló elképzelésekkel. Arról is kaphatunk egyfajta képet, hogy miként fekszik neki a műfajra jellemző speciális énekstílus, hogyha láttuk már őt a hasonló hangi kvalitásokat igénylő János vitéz daljáték címszerepépen. Amire pedig még ezen túl is szükség van a Mária főhadnagy című előadásba való beemeléséhez, azt ő benne hordozza egészen a zsigereiben. Van valami klasszikusba hajló a kiállásában, és a régi magyar színművészek stílusát idézi, ahogyan bizonyos esetekben a színpadon létezik, vagy énekel; a békebeliséget, a tisztaságot sugározza, és a tét nélküli őszinteséget. Megint máskor viszont végtelenül 21. századivá válik, és magától értetődően lesz korszerű, velejéig csibészes és modern. Az pedig nagyon ritka, hogy egy színész a személyiségében rejlő kétféle pólus között egy-egy szerep kedvéért – és egyébként is – ekkora természetességgel, mindenfajta erőlködés nélkül közlekedjen, megteremtve hozzá egy igen erős, szuggesztív színpadi jelenlétet. Az élők sorából már 16 esztendeje eltávozott Kaszás Attila volt még éppen ilyen, és nemcsak azért merült fel a neve, mert a vele elhíresült Fényév, távolság című dalbetétet a Padlásból Péter egy tévéműsorban hihetetlen beleéléssel ugyancsak elénekelte, hiszen azt megtették mások is, ugyanolyan alázattal és szeretettel.

Ha pedig szóba került a szereplőválasztás ügye a Mária főhadnagy esetében, akkor meg kell említeni, mennyire bölcs döntés, és üdvözlendő gesztus volt Balogh-Bodor Attilára, a hajdani Rock Színház egyik oszlopos tagjára végre egy dramaturgiailag fontos és érdekes szerepet rábízni: a Lebstück Mária valódi nemére vonatkozó titkot különféle előnyökért cserében megőrző, és azt ki tudja, meddig tartogató orvosét, amelyet egyébként majdnem 20 évvel ezelőtt eljátszott már a színművész ugyanezen a helyszínen az operett 2004-es feldolgozásában is. Ha visszaemlékszünk, milyen alakítást nyújtott például a Webber-féle Evitában Peronként, rá kell jönnünk, hogy érdemes a szakmai tapasztalatait napjainkban is hasznosítani, a nézők Rock Színházat érintő nosztalgiájából pedig ilyen formán erényt kovácsolni.

A jelenlegi darab eljövendő sikerének további záloga lehet, hogy az egészen apró szerepekben is igazán rutinos, és a legcsekélyebb színpadi jelenléttel járó teljesíteni valókhoz egyaránt maximális alázattal viszonyuló színészek bukkannak fel. Köztük az Abigél musicalben Kőnig tanár urat, az István, a király rockoperában pedig Asztrikot megformáló Magócs Ottó, aki azt vallja, hogy bár módfelett szereti a nagy formátumú feladatokat, egy ilyen szinte fel sem tűnő, mikronnyi figurát, mint amilyen az előadásban a kocsmáros karaktere, ugyancsak tisztességesen el kell játszania.

Ideje annak is, hogy a Mária főhadnagy címszereplőiről essen szó. Arról a nagyon nehéz vállalásról, amit egy ilyen nadrágszerep jelent, hogy valaki akár egyetlen jeleneten belül többször hangszínt, hangerőt, beszédmodort váltson, mindeközben pedig a cselekményben foglaltakat betartva sose lobogjon az erre való koncentráció közben sem takaréklángon. Igazodva ráadásul a rendezői koncepcióhoz, mindhárom Mária (Széles Flóra, Kiss Diána, Lévai Enikő) arra törekszik, hogy ne eljátssza a férfit, hanem azt mutassa meg a játékidő közben, hogy egy nő milyen lenne férfiként Lebstück Mária élethelyzetébe belekerülve úgy, hogy bizonyos dramaturgiai pontokon vár még rá egy-két nőies lágyságot és tiszta, szépen csengő hangot igénylő énekelni való. Mivel mindhárman átadják magukat a feladatnak, és minden potenciális nehézség ellenére a saját vérmérsékletük és szerepértelmezésük függvényében teljesítenek valamennyi instrukciót, ezért ízlés dolga lesz, hogy a nézők közül kinek melyikük tetszik majd jobban színészileg: bármelyikükkel teljessé válik ez a magyar virtussal és jól ismert operettslágerekkel egyaránt átitatott, beszédes képi világú ízelítő történelmünknek a mai kor embere számára egyik legjobban átérezhető korszakából.

Kiemelt kép: Jelenet a Mária főhadnagy című előadásból (Fotó: Veres Ildikó, Juhász Éva)