Barbra Streisand dalaiból állított össze nemrégiben színházi estet Nádasi Veronika, amelyben a világhírű énekes-színésznő munkásságához való kötődéséről beszél, miközben a szólószámok mellett Magócs Ottóval és Serbán Attilával néhány duettet is előad. Barbra a pályafutását annak idején apró jazzklubokban kezdte, ezért aztán nem túl stílusidegen, ahogyan pár éve Kozma Orsi a saját Streisand-projektjében a jazz irányából közelítette meg az elénekelt slágerdalokat. A Hello, Dolly!, amelynek női főszerepét egykor Barbra Streisand alakította, a hazai teátrumok repertoárján is megjelent, a világhírű amerikai színésznő nevéhez fűződő másik filmmusical, a Yentl színpadi változatát viszont, amiben az általa életre keltett ortodox zsidó lány fiúnak adja ki magát, hogy férfiaknak kijáró tanulmányokban részesülhessen, Nagy Anikó, a hajdani Rock Színház egyik húzóneve egymaga tárja közönség elé mind a mai napig is az RS9 nevű játszóhelyen.

A streisand-i életműnek azonban nemcsak a zenés darabjai köszönnek vissza színpadi környezetben, A bagoly és a cicababa például egy prózai előadás, és mivel a moziverziója nem tartozik a gyakorta sugárzott filmek közé, nem szükséges az előadásra kíváncsi nézőknek azt feltétlenül ismernie, vagy ahhoz bármilyen vonatkozásban kötődnie. Sőt, léteznek olyan feldolgozások is belőle, amelyek szereplőválasztás tekintetében szó szerinti értelemben véve arra játszanak, hogy a forgatások idején 28 esztendős Barbra Streisandnak, valamint filmbéli partnerének, az akkoriban a harmincas évei közepén járó George Segalnak személye semmilyen körülmények között ne jusson a közönség eszébe a 90 perces színházi játékidő alatt. Jó példa erre a spanyol Mascarada Teatre darabváltozata, ahol ötvenes-hatvanas színészekre van szabva a történet, ami egyébként ilyen feltételek mellett kap egy eléggé szívszorító színezetet, hiszen arról is szó esik benne, mennyire frusztráló várni, hogy az ember karrierálmai beteljesüljenek. Bill Manhoff vígjátéka alapvetően arra keresi a választ a humor nyelvén elbeszélve, hogy mi sülhet ki abból, ha egy magának való, feltörekvő író, és egy szélvész-mentalitású, kevésbé intellektuális beállítottságú, harsány nő bizonyos körülmények folytán össze lesz zárva egy garzonlakásban, illetve arra is rámutat, hogy ennek nyomán mivé fajulhat két külön világ és habitus sorsszerű, ám mindkét felet nagyon gyakran őrületbe kergető találkozása. Akad a a sztorinak ugyanakkor egy további, reménykeltő szála, ami arra van kihegyezve, hogy a szereplők talán nemcsak a másik félről tehetnek felfedezéseket, de önmagukról is el tudják fogadni végül az igazságot, amit addig takargatni próbáltak ilyen-olyan megküzdési stratégiákkal.

Jelenetkép A bagoly és a cicababa című előadásból (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A bagoly és a cicababa 2014-ben Bagoly és Cica címvariánssal került Magyarországon bemutatásra. Érdekes, de nem szándékos átfedés, hogy az előzőekben már megemlített Streisand-koncerten Kozma Orsi énekesnőnek Szabó Kimmel Tamás volt a duettpartnere, a most szóba kerülő kétszemélyes színdarab férfihősét pedig a Barbra Streisand filmbéli karakterét színházi körülmények között megformáló Jordán Adél társaságában szintén ő alakította. Bill Manhoff komédiája 2025 májusának közepén a közönség elé és a 6SZÍN teátrum repertoárjára már Peller Annával és Peller Károllyal érkezett, méghozzá annak a Propeller Teamnek a gondozásában, amely az abszolút gügyögésmentes, és felnőtteket is színvonalas módon megszólító Misi mókus musical forgalmazásáért is felel. A jelenlegi produkció egyik fő reklámértékét pedig az szolgáltatja, hogy a két fent említett színművész rendkívül összeszokott színpadi párosnak számít, és a nézők mindig nagyon szeretik, hogyha ők ketten valamilyen közös feladatot látnak el. Utoljára Csengeri Attiláról és Csengeri Ottiliáról kelt szárnyra még a kilencvenes években az egyforma vezetéknevük, illetve a hasonlóan csengő keresztnevük okán az a téves feltételezés, hogy testvérek volnának, később meg Peller Annáék jártak hasonló cipőben, szerencsére mostanság már nem ezekkel a találgatásokkal foglalkozik a közönség, hanem az alakításaikkal.

A Manhoff-darab férfihőse a dramaturgia szerint kissé introvertált, szorongó alkat, ezért aztán első blikkre érthetetlen volt, hogy őt a 2014-es verzióban miért a nagyon magabiztos kisugárzású Szabó Kimmel Tamás alakította, viszont a színész sikeresen eloszlatta a kétségeket, mert elő tudta hívni magából a megjeleníteni szükséges gátlásokat és félelmeket. Peller Károly, aki a mostani férfiszereplőjét adja A bagoly és a cicababának, akkor nézett szembe hasonlóan aggályosnak tetsző kihívással, amikor Győrei Zsolt monodrámáját, A Latabárné fiát próbálta, ugyanis azzal a ténnyel kellett ott és akkor kezdenie valamit, hogy a saját külső jegyei egyáltalán nem emlékeztetik a nézőt a megformálni kívánt Latabár Kálmánra. A színész az eljátszandó figura lelkiségét ragadta meg, és ezzel nemcsak, hogy felülírta a problémát, de bebizonyította, hogy a sokszor nem túl megbecsült zenés színházi szféra, ahonnan érkezett, igenis kitermelhet magából erős drámaiságú színművészeket. Hogyha már itt tartunk, Peller Annáról sem köztudott, hogy nem csupán A bagoly és a cicababában is kamatoztatható komikai vénája jelentős, tragikaként szintén megvan a maga létjogosultsága, ahogyan azt róla annak idején az egykori színművészetis osztályfőnöke, Kerényi Imre is megállapította. Ugyanakkora mértékben képes hozni a tőle már megszokott pezsgő, vibráló attitűdöt, a pozitív előjellel értendő nyughatatlanságot a színészi játéka során, mint ahogy szükség esetén magára tud ölteni egy kissé arisztokratikus aurát, vagy drámaiságot közvetítő színpadi magatartást. A kaukázusi krétakör Gruséja, a Koldusopera Kocsma Jenny-je, a La Mancha lovagjának Aldonzája, de még az Aranyoskám musical Julie-ja is mutat ilyen vonásokat, sőt, tovább gondolva a dolgot: az alapvetően vígjátéki elemekkel átszőtt mostani előadás, A bagoly és a cicababa bizonyos momentumainál megint csak jól jön, ha valaki mindkét irányban megtalálja művészileg önmagát.

Jelenetkép A bagoly és a cicababa című előadásból (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Lenchés Márton rendező már dolgozott kétszereplős színházi produkción, A lepkegyűjtő című pszichothriller esetében úgy instruálta a női főhőst fogva tartó beteg lelkű férfit alakító Szelle Dávidot, hogy az a végletes kiszámíthatatlanság érzékeltetésével generáljon feszültséget, és ne látsszon az általa megjelenített figura gesztusain minden egyes másodpercben, hogy baj van az elméjével, és hogy potenciális gyilkos. Érdekes módon a 6SZÍN-ben megtekinthető Manhoff-darab kapcsán hasonló végeredményre jutott, abból a szempontból legalábbis, hogy bár vígjátékról beszélünk, nem merül ki ennyiben a dolog. Keletkeznek benne olyan időpillanatok, amik túlmutatnak ezen a műfajon. A színészi játék persze rengeteget hozzátesz ehhez a rendezői elgondoláshoz. Peller Anna és Károly olyasféle színművészek, akik fejlett, és szívesen hadrendbe állított öniróniával rendelkeznek, ez pedig a legnagyobb aduász, hogyha színvonalas szórakoztatásról van szó.

A humoros darabok vonatkozásában számos felnagyító törekvés megengedett, például az, hogy a cselekményben felbukkanó helyzet-, szó-, és jellemkomikum ábrázolása picit túlhúzott legyen. A helyes arányokat nem könnyű megtalálni, és ha csak két nevet szabad említeni: Nagy Sándor vagy Szabó P. Szilveszter egyaránt a mestere annak, hogy egy ilyen jellegű előadásnál elmenjen a falig, de mindig vissza tudjon fordulni onnan, ledobva ugyan a „soksági” atombombát egy-egy komédiában, azonban sosem billentve át a játékot holmi ízléstelen ripacskodásba. Ez a kitétel a két Pellerre is igaz, de A bagoly és a cicababában való közreműködésük folyamán bebizonyítják, hogy egy olyan műfajban való helytállás során, amely amúgy legalizálja a nézők fejében a túlzásokat, a legnagyobb mókázások közepette is nem egyszer képesek zsigerből előidézni kifejezetten természetesnek ható megnyilvánulásokat. A néző legkésőbb a második ilyen tapasztalásnál felismeri, hogy mindenféle pátosz nélkül is kialakulhat valami nemesebb annál, mint amit önmagában ígérhet az egyébként még ebben a formában is nagyon szórakoztató darab, így azt sem az emelkedett ünnepélyesség, inkább a tárgyilagosság hangján szükséges kijelenteni, hogy az utóbbi esztendőknek mondjuk a három legjobb vígjátéka között A bagoly és a cicababa 6SZÍN-ben látható verziója mindenképpen benne van.