„Terjed a híre a városon át…” – Kritika a Pinokkió zenés változatáról

Nem olvasta Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvét, egyrészt mert képtelen volt bármit is kibetűzni, másrészt mert az eleve egy másik században íródott meg, harmadrészt pedig úgyis felesleges lett volna nekilátnia, mivel az abban tárgyalt generációs sémákból Frankeinstein teremtménye nem hordozta egyiket sem. Az persze már más kérdés, hogy a halott testekből kreált entitás lelkének tiszta, hófehér lapjára kik és miket irkáltak fel aztán a továbbiakban. A különös lény történetéből Mary Shelley regénye alapján a Budapest Bábszínházban született előadás, mely még most is műsoron van, és beszédes körülmény, hogy alig lehet jegyet szerezni rá. Keresztes Tamás, a rendező imádta Nick Dear színpadi átiratának inkább magára a kreatúrára koncentráló nézőpontját, és úgy általában a cselekményben rejlő teremtéstörténetet, amiben hatalmas teret kap a világ kegyetlenségeivel való szembesülés traumája, és a különbözőség elfogadásának igénye egyaránt. Nem lehet csodálkozni tehát azon, hogy szintén az ő rendezésében látható a november 9-én és 10-én bemutatott Pinokkió a Vígszínházban, hiszen annyira hasonló a két sztori témafelvetése és kiindulása. A kis fabábu ugyanolyan naiv rácsodálkozással tekint a világra, mint Frankenstein saját kreálmánya, és vele egyetemben ő is kénytelen szembesülni előbb-utóbb az innen-onnan rázúduló számos gonoszsággal. Keresztes Tamásnak van a mostani feladatához egy másik kapcsolódása: Pinokkió szerepét ugyanis éppen rá osztották régebben a Katona József Színházban. Az ottani produkciónak és a jelenleginek létezik közös metszete, rokon vonása, ezek közül a legszembetűnőbb a gyermekek bevonása mellett a felnőtt közönség egyértelmű megszólítása.

Mielőtt kitérnénk a vígszínházi verzió megannyi sajátosságára, vessünk egy pillantást a produkció zenei anyagára, amely Presser Gábor és Sztevanovity Dusán közös munkája. Ők A padlás musicalen dolgoztak együtt utoljára, ennélfogva bizonyára mindenki kíváncsi arra, hogy akad-e a Pinokkió előadásban A padlásnak bármiféle lenyomata, utánérzete, áthallása. A hasonló hangszerelésen kívül a legegyértelműbben tetten érhető ilyen utalás, hogy az alkotók amott a szilvásgombócnak, emitt pedig a palacsintának szenteltek külön énekszámot, és mindkettő az elégedettség, valamint az életigenlés kottába foglalt himnusza lett, mint amilyen az Oroszlánkirályban a Hakuna Matata, egyben pedig az adott musicalek leginkább megjegyezhető húzódala, slágerszáma. A Pinokkiónak is megvan a maga gonosz Témüllere és az ő padlásbéli énekes szösszenetére stílusában nagyon emlékeztető dalos megnyilvánulása, a negatív karaktereket mindig megbízható rutinnal alakító Méhes László előadásában. A Fényév, távolsággal rokonítható férfiszóló nem található a mostani produkcióban, hiszen egy olyan nagyívű dalnak ez esetben bizony nem volna gazdája. Szerepkarakterüknél fogva egy hatalmas amplitúdójú szerzemény sem a végtelenül egyszerű és gyermekded fabábúnál (Dino Benjamin), sem pedig az idősnek és kiszolgáltatottnak ábrázolt Dzsepettónál (Borbiczky Ferenc) nem lenne jó helyen, náluk nem működne az, ami Rádiósnál A padlásban jól funkcionált. Waskovics Andrea a Pinokkiót megmentő Kékhajút formálja meg, és nála van az egyik leginkább musical-ízű szólódal, amelyben egyébként kimondja, hogy a világ réges-rég csupa csalás, csupa csel, és hogy a fából faragott fiú nem rossz, csak más. A teljes darab ugyanilyen sallangoktól mentes dalszövegekkel operál, mégis van bennük költőiség, ezáltal elkerülik a túlzott egyszerűség és didaktikusság látszatát. Az énekszámok közül akad, amelyik sanzonszerű és elandalító, van amelyik játékos, de mindegyik az adott szereplő megírt karakteréhez illeszkedik, és annak aktuális lelkiállapotára reflektál, miközben magát a szöveget is árnyalja alkalomadtán. Sokan dicsérték meg például Kanóc (Varga-Járó Sára) énekhangját, szerették a dalát, ami híven tükrözte Presser Gábor sajátos stílusát.

A Katona József Színház 2012-es Pinokkió-feldolgozását, amiről a fentiekben már szó esett, Parti Nagy Lajos állította össze saját elgondolása alapján, illetve Alekszej Tolsztoj és Carlo Collodi motívumaiból. Utóbbi szerző merész írói agyszüleménye pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a darab megkapja a „gyerekbábthriller” műfaji besorolást a színlapon. Collodi 1881-ben folytatásokban jelentette meg egy újság hasábjain a Pinokkiót a gyermekirodalom térhódításának hajnalán, a címszereplő pedig egy nem túl gyerek-kompatibilis dramaturgiai lépésnek köszönhetően akasztásos halállal zárta a sztorijából készült első verziót. Ennek ellenére akkora lett a siker, hogy Collodi a követelések hatására kénytelen volt „újjáéleszteni” a karaktert, így a fabábú új kalandokba bonyolódhatott, ám nem mondható, hogy ezzel a korrekcióval a cselekmény kevésbé lett volna ijesztő vagy komor. A Vígszínházban a napokban bemutatott színdarab Benedek Albert, Keresztes Tamás és Kovács Krisztina tollából szintén erre a Collodi-féle fura mesére támaszkodott, sőt, egy ötletes geget is bevetett azonmód. A frissen kimunkált adaptációba beillesztette az író alakját az alkotógárda, és amilyen szerepkört szánt neki a darabban, azzal egyértelműen utalt arra, hogy miként az a Pinokkió-történet 1800-as évekbeli átszerkesztésekor is megmutatkozott: Collodi szerzőként a figuráinak vonatkozásában élet és halál urának számított.

Keresztes Tamás rendező már a Frankeinstein előadást is egyedien kivitelezett, melankolikusan nyomasztó közegbe ültette, amikor a Bábszínházban bemutatott produkciónak ízlése szerinti légkört adott, a Pinokkió atmoszférája pedig a díszletek arculatának (Keresztes Tamás és Auer Alexandra) és a jelmezek (Giliga Ilka) jellegének is köszönhetően hasonlóan markánsra sikeredett, s a rendező stílusvilágához könnyen lett kapcsolható. Ráerősít minderre, hogy a történet és a cselekményábrázolás nyersebb, mint amit egy Disney-fanatikus gyermek megszokhatott, ezért teljesen jogos, és nem figyelmen kívül hagyható a korhatár besorolás, amely szerint az előadás 10 éves kor feletti nézők számára ajánlható.

Persze nem hiányozhat a Vígszínház előadásából azért a helyenként sötétebbre rajzolt hangulatot ellensúlyozni képes humor, amelyre a gyermekközönség is jól reagált a bemutatón. Az a tény, hogy a színészek tartózkodnak az indokolatlan negédeskedéstől, a produkciónak külön a javára írható. Hegyi Barbara rókát játszik, macskát pedig Kern András Seres Zoltánnal felváltva, és bár negatív hősöknek számítanak, ők képviselik vicces vonalat, de azt is inkább a rájuk jellemző fanyarsággal az előadásban. Majsai-Nyilas Tünde Tücsök figurája is hasonló nyomvonalon jár, nem csupán az igen speciális jelmeze miatt szükséges odafigyelni rá. Az Őszhajú Tündért váltott szereposztásban megszemélyesítő Halász Judit és Igó Éva darabbéli karakterük alapján inkább a visszafogottabb játékmodort alkalmazzák, mégis szinte borítékolható, hogy a jövőben is magukénak fogják tudni jó ízléssel előadott énekszámuk végén az adott este legnagyobb tapsát. A Pinokkió szerepében látható Dino Benjamin és a Dzsepettót megformáló Borbiczki Ferenc alakítása meglepően érzékeny, és bár a felnőttek számára íródott daraboknál teljesen megszokott ez a fajta játékmód, az ennyire megejtő, természetesnek ható beleélés, és az itt-ott előbuggyanó drámaiság olyan ritka, mint a fehér holló a mesejátékok vonalán, és mint annyira sok mindenhez ebben az előadásban, ehhez is kellett egy jó adag bátorság.

Kiemelt kép: Jelenet a Pinokkió című előadásból (Fotó: Kovács Milán)