Tényleg ilyenek lennénk? – Kritika a Fat Pigről

Két év után furcsa volt visszatérni a Karinthy Színházba, de valahol már vártam is ezt a pillanatot. Az izgalmam pedig nem volt alaptalan, hiszen már az olvasópróbától kezdve érdeklődéssel követtem nyomon, hogy a teátrum a Budapest Playhouse független produkciós műhellyel közösen dolgozik egy olyan nagy sikerű darab színpadra állításán, mint amilyen a FAT PIG (Kövér disznó). A darabot Iványi Árpád rendezte, a főszereplőt Balázs Andrea kelti életre. Neil LaBute szatirikus komédiája a mai társadalmat veszi górcső alá, és többek között azt a kérdést feszegeti, hogy milyen hatással vannak ránk a társadalmi elvárások, szembesítve minket azzal, hogy talán nem is ismerjük igazán a világot, amelyben a mindennapjainkat éljük.

A színdarab története egy nagyvárosi gyorsbüfé zsúfolt teraszán veszi kezdetét, amelynek asztalai között, tálcával a kezében megjelenik Helen (Balázs Andrea), az ebédje elfogyasztásához keresve szabad helyet, ennek híján azonban Tom (Pásztor Tibor) mellett köt ki. A férfi eleinte kissé visszafogottan kezdi a társalgást, de látva Helen felszabadult, kacér humorát, hamar megnyílik. Helen végig ugratja, próbálgatja a férfi határait, végül egy egészen furcsa szituációban találják magukat. Mikor Tom elkéri a nő számát, majd kollégái előtt titkolva, munkaügyre hivatkozva újra találkozik vele, még nem sejti, mekkora visszhangja lesz annak, hogy egy olyan nőt szeret, aki kicsit sem illik bele a társadalmi szépségideálba.

Ami a szereplőket illeti, jómagam a Balázs Andrea által életre keltett Helennel tudtam leginkább azonosulni. Bár főhősünk tényleg nem az a tipikus nádszál, akiért férfiak százai rajonganak, de a helyén van a szíve és mindazt, ami nincs meg benne kívül, az belül duplán megtalálható, akár a humorában, akár abban, amilyen empatikusan tudja kezelni az őt körülvevő közeget. De ennél is fontosabb az az önazonosság. Ahogyan Balázs Andi ehhez a karakterhez nyúlt, és – ha csak fiktív történeten keresztül is, de – valami olyanról mesélt, ami sokak számára ismerős lehet: a kirekesztettség gyötrő érzéséről, majd az azt követő felszabadulásról, amikor eljutunk arra a pontra, ahol már senki véleménye nem ér annyit, mint a saját lelki békénk. Talán ezért is érezzük, hogy jó vele létezni, jó őt hallgatni, mert ahogyan mesél, az olyan, mintha a valóság egy apró darabkáját tükrözné vissza Helenen keresztül. Ez a szerep olyan átütő erejű színészi játékról tanúskodott, amellyel régen találkoztam. Pásztor Tibor Tomja vele ellentétben a társadalmi elvárásoknak élő ember. Az a fajta gyáva, átlagos srác, aki ugyan jól néz ki, de nincs igazán átütő személyisége, mégis hajlamos az extrém túlzásokra, szemben az őszinteséggel. A kockahas és a kisportolt külső azonban múlandóbb, mint a humorérzék és a jó kisugárzás, így már az első találkozás alkalmával is érezhetővé válik, hogy inkább számára lenne előnyös ez a kapcsolat és nem Helene az, akinek hálásnak kellene lennie a férfiért.

Az előadásban ugyan a kettőjük között kialakuló románc kerül a középpontba, hiszen a valódi kérdés mégis csak az, hogy kettőjüknek van-e együtt esélye, de a négyszereplős darab másik két hőse is legalább ugyanilyen fontos szerepet játszik a történet alakulásában. Tom két munkatársa, Carter (Réti Barna) és Jeannie (Tóth Szilvia Lilla) képviselik a Tomot körülvevő közeget, amely egy merev, érzéketlen, steril és kifelé élő társadalom képét jelenti meg. Erre Csutor Bánk (hangkeverés) a különböző hangeffektekkel csak még jobban rásegít. Ebben a légkörben tényleg nincs semmiféle érzelem, csak merev szerethetetlenség és a megfelelés, amely Helenen kívül mindenkit áthat.

Különösen tetszett, hogy a Katona Bálint által tervezett jelmezbe bújtatott színészek hol kortárs táncra, hol balettra emlékeztető mozdulattokkal rendezik át a teret, igaz, ezek a zenés jelenetek kicsit blokkosítják az előadást, de mindez egyáltalán nem zavaró módon történik.

És ha már a két kulcsszereplőről ennyi szó esett, nem hagyhatom ki a Réti Barnabás által alakított Cartert sem, aki első blikkre Tom legjobb barátja. Az igazság azonban az, hogy a férfi egy igazi bajkeverő, aki sokszor nagyon bántó és idegesítő tud lenni. Számára az egyetlen élvezetet az adja, ha mások életét megzavarhatja – és ennyi az összes motivációja. Az ő karaktere rémesen idegesített, de egyben el is gondolkodtatott: vajon hány ilyen embert tűrünk meg magunk mellett nap mint nap csupán azért, hogy ne legyünk magányosak? Réti Barnabáson azonban látszik, hogy imádja ezt a szerepet, amiben kicsit odaszólhat a kollégáinak, nem kell jó fiúnak lennie.

A darab negyedik szereplője Jeannie, aki bár joggal dühös és féltékeny Tomra, hiszen a férfi nem volt képes nyíltan szakítani vele, mégis túlmegy egy határon. Tóth Szilvia Lilla által egy igazi fúria elevenedik meg a színpadon, aki mindeközben erősen kiszolgáltatott a saját megfelelési kényszerének. Az ő életének tragikumán érezhetjük át és láthatjuk, hogy a szépség és a tökéletes alkat sem elég a boldog élethez. Karakteréhez hasonlóan Tóth nemcsak jól néz ki, hanem remekül hozza a hisztirohamokban kitörő, álnok, kibírhatatlan nőt, akit egyszerűen képtelenség túl sokáig elviselni.

A FAT PIG-et elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretik, ha egy színdarab nem csak szórakoztat, hanem tanít is valamit, amit tovább vihetünk, ami teret ad ahhoz , hogy innentől kezdve mi is másképp lássuk a környező világot. Szerintem ez a darab ebben nagyon erős, de a sikere mégsem ennek, hanem a négy színész kimagasló játékának köszönhető, akik szívük-lelkük beleadták abba, hogy a közönség egy olyan színvonalas előadást kaphasson, melyre maga Karinthy Márton is méltán büszke lehet odafentről. 

Kiemelt kép: Réti Barnabás, Balázs Andrea, Pásztor Tibor és Tóth Szilvia Lilla (Fotó: Budapest Playhouse)