TÁRSulatok, ha találkoznak – kritika A windsori víg nők című előadásról

2008-ban volt az István, a király rockopera bemutatásának 25. évfordulója, amelynek alkalmából a közszolgálati televízió műsorára tűzött egy több hónapon át tartó szereposztó show-t, hogy annak résztvevői közül legyenek a szereplők kiválogatva a Szörényi-Bródy szerzőpáros sikerdarabjának jubileumi verziójához. Az előadás leendő rendezője, Szikora János nemcsak a tehetség mértékét vette figyelembe akkor, hanem aszerint választott, hogy kikhez passzolnak a legjobban a produkcióban fellelhető szerepfeladatok. Végül aztán – ahogyan arról a majdani nézői fogadtatás is árulkodott -, létre tudta hozni a körülmények által nyújtott legtökéletesebb szereposztást a darabhoz. Bizonyára megnehezítette az a tény a dolgát, hogy egymáséitól eltérő közegből érkező, és különböző színpadi gyakorlattal rendelkező személyekkel dolgozott, ám ösztönösen jól kezelte a helyzetet, így egységbe tudott terelni mindent és mindenkit: a közreműködőket éppen úgy, mint az előadás során megfogalmazott eszmeiséget, gondolatot. Azért esik ennyi év távlatából minderről szó, mert Szikora Jánost immár a Vörösmarty Színház igazgatójaként, de szintén rendezői minőségében utolérte napjainkra egy nagyon hasonló szituáció, ugyanis a szóban forgó teátrum és a Komáromi Jókai Színház együttműködésében került bemutatásra november 9-én a Fejér vármegyei játszóhelyen William Shakespeare-nek A windsori víg nők című darabja, amelynek keretében két különböző társulat művészei álltak össze a feladathoz. Egy másik színháztörténeti érdekesség nyomán azt lehet hinni, hogy maga az alapanyag egyenesen vonzza az ilyen jellegű koncepciót, hiszen a Kisvárdai Várszínház 1994-es feldolgozásában is többféle játszóhelyről, nevezetesen Marosvásárhelyről, Szatmárnémetiből, Kolozsvárról, Nagyváradról és Temesvárról érkező színművészek adták elő annak idején a vígjátékot.

Térjünk azonban vissza Szikora János pozitív értelemben vett rendezői bátorságához, amely már az egyik előző munkájában, A kőszívű ember fiainak színrevitelében megmutatkozott. Selmeczi Bea dramaturggal közösen alkották meg a közelmúltban azt az átiratot, és nem csupán a fő szálát ábrázolták a cselekményben, ahogyan az általában szokásos, hanem a korabeli Magyarország megosztottságának jelensége is fókuszba került, ezért aztán a darab székesfehérvári adaptációjában az eredeti regény néhány nem sok oldalszámot megélt mellékszereplője is igazán nagy jelentőséget kapott. Azáltal pedig, hogy kissé módosultak a hangsúlyok, a Jókai-féle történet szintén új köntösbe bújt, így az is találhatott benne magának elgondolnivalót, aki egészen addig kizárólag az olvasmányélményei alapján alakította ki a saját, egyéni viszonyát a regényfolyamhoz. A windsori víg nők esetében ismét létrejött a Selmeczi Beával való együttműködés, és ezúttal is tartalmaz csavarokat a történetmesélés, ugyanis Shakespeare komédiája Falstaffal, a korhelykedésre hajlamos, öregedő, pocakos lovaggal a középpontban, illetve a drámaíró másik műve, a IV. Henrik, amelyben az imént említett karakter egyaránt szerephez jut, néhány dramaturgiai ponton logikusan egybeolvad.

A Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház Tóték előadásának indulása előtt úgy foglalhatták el a közönség tagjai a helyeiket, hogy mindeközben azzal szembesültek: a játéktér nem volt függönnyel a darabkezdésig eltakarva, és hogy a Tótnét alakító Szűcs Nelli már akkor bejátszotta a színpadot. A falusias jellegű díszletkonyhában húsokat sütögetett, melyeknek illata a sok közül a legelső olyan inger lehetett, ami az előttük álló este folyamán a nézőket érhette.  Az említetthez hasonló koncepció valósul meg A windsori víg nők mostani, átdolgozott változatában is, amelynek egyik fontos erénye az alkotók szándékának megfelelő erős atmoszféra megteremtése, ami kellőképpen megágyaz a kibontakozó cselekménynek. A díszletelemek és a jelmezek (Kovács Yvette Alida munkái) egy vérbő reneszánsz komédia ígéretét hordozzák magukban, és a kreatív tervezőszakemberre bízott vizualitás tekintetében végül nagyon egyértelműen teljesítik azt be.

Az illúziókeltő, realista stílusú környezetben a felbukkanó karakterek sajátosságai mellett maga a sztori is világosabban bontakozik ki, mint egy elvontabb, szimbolikusabb térben, és a történések komplexitása miatt szükség is van erre a követhetőségre. A jelenlegi rendezésben Falstaff maga meséli el egyes Windsorban élő asszonyok anyagi megfontolásból történő elcsábításának mulatságosan kudarcos epizódjait oly módon, hogy mindehhez játszótársul hívja a helyszínül szolgáló fogadóépületben megforduló személyeket, amitől a néző csakhamar egyfajta „színház a színházban” szituációba keveredik bele. Ebben a vonatkozásban ez a verzió leginkább Leigh és Wassermann darabjára, a Don Quijote kalandjait musicalformában prezentáló La mancha lovagjára hasonlít, ahol szintén felbukkan a játékon belül eljátszott színielőadás motívuma. Ott a Szent Inkvizíció börtönébe érkező Miguel de Cervantest addig, amíg az kihallgatásra vár, cellatársai saját rögtönítélő bíróságuk elé állítják. Hogy meggyőzze őket ártatlanságáról, előad egy történetet, amelybe a börtönlakókat is belevonja. Ehhez a musicalhez egy megejtő, tragédiát sejttető vég tartozik, és bár A windsori víg nőknek a IV. Henrik királydrámával összefésült változata azzal ugyan nemigen szolgálhat, ám azért néhány szívszorító momentumra itt is lehet számítani például annál a jelenetnél, amikor Falstaff, és a vele a léha életvitele és derűs természete kapcsán sokáig szimpatizáló Henrik herceg (Riki) barátságában változás áll be. Kettejük kapcsolata egyébként a nézők előtt bontakozik ki a játékidő alatt a tetteik és párbeszédeik formájában, ezért tud a közönség később érzelmileg is bevonódni a viszonyrendszerük módosulásának pillanatába.

Amiatt különösen érdekes a Vörösmarty Színház és a Komáromi Jókai Színház koprodukciója, mert úgy van összeállítva, hogy a cselekmény pajzán vonulata és vásári komédiákra hajazó részletei jól megférnek az itt-ott megbúvó komolyabb mondanivalóval. Ahhoz hogy ez a hatásbéli egység létrejöjjön, a dramaturg és a rendező világos elképzeléseihez való igazodás mellett nagyon markáns színészi alakításokra is szükség van, ráadásul a „játék a játékban” szabályai szerint rögtön kettős fronton megvalósulóan. A Falstaff jelmezébe bújó Gál Tamás Jászai Mari-díjas színművész, egyéb minőségében a komáromi teátrum igazgatója a kicsapongásra hajlamos lovagnak nem csupán a szélhámos oldalát mutatja. Elég nagy kihívás esendőséget megjeleníteni a színpadon, mert ez a tulajdonság nehezen megfogható. Nagyjából abban különbözik a vegytiszta balfácánságtól, hogy az emberi oldala is kidomborodik a megszemélyesített figurának, nemcsak a viselkedésmódja. Gál Tamás egyszerre karizmatikusan harsány, és érzékenységet sugárzó játékmodorával teljesíteni tudja ezt a feladatot, ugyanakkor azt is láttatni képes az általa megformált férfiemberről, hogy az egy veszett nagy álmodozó. A herceg szerepét magáénak tudó Balla Barnabásnak szintén többrétű előadásbéli karaktere van: ő az arisztokratikus kiállást ötvözi sikerrel az általa játszott karakternek lazaságával.

A két komáromi színész megemlítését követően az egyensúlyra való törekvés jegyében ugyanennyi székesfehérvári közreműködő alakítása is kerüljön fókuszba! Annának, valamint megint máskor Terkának, a pincértanoncnak szerepében Fehér Diána Aida olyan színészi eszközöket használ, amelyek nyomán az általa életre hívott női figura egyedivé válik, és a lehető legtöbb hangsúlyt megkapja, Egyed Attila pedig az egyik olyan színművésze a Vörösmarty Színház társulatának, aki nemcsak a mostanihoz hasonló vígjátékokban működtethető jól, hanem amennyiben drámai erőre van szükség más produkcióknál, akkor a közönség felé azt is veleszületetten sugározni tudja. „Egyedül nem lehet játszani!” Erről beszél egy helyütt Falstaff A windsori víg nők könnyebben emészthető nyelvezettel megtámogatott előadásában, és a valóságban is nagyon nagy szükség van a kétféle művészközeg együttes összefogására.

Amíg az érintett társulatoknak jót tett ez az átmeneti kooperáció, a darabnak az vált a javára, hogy a rendezés a korhűséget tűzte ki a zászlajára. Jól esik ugyanis a közönségnek a maitól teljesen eltérő atmoszférában elmerülnie, és létezik egy olyan fajta színházi szemlélet, amely szerint kizárólag a nézők fejében ildomos a jelenkorra való asszociációknak megszületnie, ez pedig mindenképpen szárba szökken, hogyha az adott előadás a saját jogán is gondolatokat ébreszt. A mostani darab a helyenkénti pajzánsága és vérbő humora mellett hozza ezeket a követelményeket, hiszen fajsúlyosabb kérdéseket is feszeget: olyanokat például, hogy egy jelentősnek gondolt barátságot az új életkörülmények, valamint a többi ember ez irányú elvárásai felülírhatják-e, és ha igen, akkor a megtagadott fél vajon mit tud kezdeni az ilyen módon magára hagyatott önmagával és a kialakuló helyzettel.

Kiemelt kép: Jelenet A windsori víg nők című előadásból (Fotó: Dömötör Ede)