„Találtam egy nagyon szellemes vígjátékot” – interjú Bardóczy Attilával

Mi a közös Juan Perónban, Javert felügyelőben, a Miss Saigon leányfuttató Professzorában, Ká kígyóban, a Hegedűs a háztetőn rabbijában, vagy az Orfeum mágusának, Somossy Károlynak egyik haragosában? Azon túl, hogy zenés darabok ikonikus figuráiról esik szó a felsorolásban, az összes iménti karaktert Bardóczy Attila játszotta, vagy játssza. A színművész ezúttal arról lebbenti fel a fátylat, hogy megannyi operett- és musicalszereppel a háta mögött mi is a helyzet a prózai színjátszással való viszonyával.

Prózai szakon végzett a Színművészeti Főiskolán, ahonnan azonnal a kizárólag zenés profilú Rock Színházhoz szerződött, majd az Operettszínháznál kapott rendszeresen feladatokat. A közönség ennélfogva óhatatlanul is vegytiszta énekes-színészként azonosítja. Mikor érezte először azt, hogy mindenképpen be kell engednie az életébe a prózistáknak kijáró kihívásokat?

Igen, prózai szakon végeztem, ezért aztán joggal gondolhattam akkoriban, hogy valószínűleg ez a tény fogja meghatározni a pályám, vagy legalábbis annak a fő csapásvonalát. Nem így történt. Miklós Tibor leszerződtetett az akkor frissen alakult Rock Színházhoz, és onnantól sorjáztak a zenés szerepek. Abban az időben annyira elfoglalt voltam, hogy nem is értem rá álmodozni esetleges prózai feladatokról, amik persze elmaradtak, pontosan azért, mert nagyon sok dolgom volt. Ráadásul a musicalek mellé bejött az operett, tanulnom kellett magát a műfajt, nemcsak magyarul, de akár németül is a szerepeket, szóval mindig az aktuális kihívások megoldására figyeltem. Egyébként az operettekkel megjelent az életemben a próza is, hiszen a zenés számok között rendes prózai jelenetek vannak, amiket meg kell oldani. Teltek az évek, és mindig nagy élmény volt találkozni egy-egy igazi legendával a színpadon, például Agárdi Gáborral a Luxemburg grófjában. Nagyon meg tudott ragadni, ahogyan felépítette a szerepét, csodálatos művész volt! Tisztában volt az operettműfaj szabályaival, amit tökéletesen össze tudott dolgozni a prózai színjátszás hitelességével. Az ilyen pillanatok ébreszthették fel bennem újból a vágyat, hogy milyen jó lenne prózai darabokat próbálni, játszani. Mennyi minden marad ki annak a színésznek az életéből, aki a nem-zenés színházzal sosem találkozik!

Akadtak az eddigi pályafutása során azért olyan musicalek, ahol nagyon erősen összeért ez az imént említett két vonulat. Melyek voltak azok a darabok, amiknél kifejezetten jól jött a prózai színészi előképzettség, és egyáltalán nem volt elég a professzionális énektudás?

Az úgynevezett klasszikus musicalek döntő többsége ilyen egyébként. A La Mancha lovagja, a Muzsika hangja, a Vörös Pimpernel, vagy az Orgyilkosok című darab, amit még a Rock Színházban játszottunk.

Feltétlenül szükséges egyáltalán az ilyen típusú előadásokban való megfeleléshez valamiféle tanulmányi rásegítés, vagy a kizárólag zenés területen tevékenykedő pályatársak is zsigerileg magukban hordozzák azt a szemléletmódot, hozzáállást, készséget, amit a prózai színjátszás a lehető legtökéletesebb eredmény elérése érdekében megkíván?

Embere válogatja. Akad, akiben erősebben van meg a képesség, és olyan is, akiben kevésbé, vagy csak gyakorlatlan még. Hogyha adott egy fiatal, tehetséges énekes, és még soha nem játszott darabokban, de most a színház felé fordul, nyilván rengeteg mindent el kell sajátítania. Van egy óriási adu a kezében: jól énekel. E mellé ha nem tud, meg kell tanulnia táncolni, játszani, érthetően beszélni, felépíteni egy szerepet, ábrázolni egy karaktert, megmutatni a kapcsolatokat a színpadon, és egy szerepnek az ívét is végig kell vinnie. Egyébként nagyon jó, hogy a kérdésben, amit feltett, ott van egy kulcsszó: a hozzáállás. Ha ugyanis valakinek jó a hozzáállása, akkor biztos, hogy nagyokat tud lépni előre szakmailag.

Mindig megbúvik a színészi játékában egy csipetnyi fanyarság, a protokolláris viselkedésmódokat igénylő szerepek pedig a kisugárzása és a kiállása kapcsán rendre megtalálják. Amikor ennyire jól meghatározható valakinek a karaktere, és ilyen világosan körülírható a valamilyensége, akkor a nyilvánvaló előnyökön túl nem merülhet fel egyúttal beskatulyázás lehetősége?

Hát igen. Ez egy nagyon lényeges kérdés, és nem is csak az én esetemben, hanem általánosságban is. Az alkat. Emlékszem, amikor először találkoztam a Főiskolán ezzel a fogalommal. „Maga egy ilyen és ilyen alkat.”- hallottam a tanáraimtól, és ma már számomra is rettentő megmosolyogtató módon fel sem fogtam, mit akarnak ezzel mondani. Az akkori 19 évem naiv tudatlanságával pislogtam a világba, és nem értettem ezt az egész alkat-dolgot. Jó, azt tudtam, hogy vannak férfiak, nők, fiatalok, idősek, vékonyak, ducibbak, és ebben a viszonyítási rendszerben annyi világos volt, hogy nőt nem férfi játszik, a nagypapa szerepét pedig nem a legfiatalabb srác fogja kapni, és pont. Ma már tisztában vagyok vele, hogy igenis van egy olyan karakterünk, habitusunk, kisugárzásunk, ránk jellemző, saját reakciókkal, amit nem mindig veszünk észre, mert természetesnek gondoljuk, azonban egy kívülálló számára egyértelmű képet ad rólunk. Az ilyen jellegű sajátosságunk predesztinálhat minket, színészeket bizonyos szerepkörökre, ám ezzel egy időben el is zárhat bennünket más lehetőségektől. Ezt nevezhetjük beskatulyázásnak is, ami sajnos egy létező dolog, el kell fogadni. Olyannyira, hogy már azon a ponton elkezdődik a skatulyába kerülés, hogy valaki zenés színész, vagy prózai színész.

 Nemcsak színművészként, de rendezőként is bemutatkozott a pályája során. Mi volt az oka annak, hogy nem lett az életében rendszer a rendezésből?

Az úgy volt, hogy véletlenül felkértek rendezni egy-két dolgot. A lehetőség engem váratlanul ért, mert sosem volt bennem olyan mindent elsöprő vágy, hogy én majd ezt, vagy azt a darabot megrendezem, és olyan mondat se hagyta el a számat semelyik előadással kapcsolatban sem, miszerint azt én így, meg így rendeztem volna meg. Aztán jöttek azok a bizonyos felkérések, és úgy gondoltam, megpróbálom, miért ne, jó kaland lesz, a színészkollégák jók, a műszak mindenben segíteni fog, csinálunk egy jó hangulatú dolgot. Persze menet közben kiderült, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb, és hamar rá kellett jönnöm, hogy a problémák alaptermészete az, hogy a számuk egyre szaporodik. Mégis élveztem ezt a fajta munkát, és arra törekedtem, hogy a meglehetősen szerény anyagi lehetőségek között is illúziókeltő produkciót hozzunk létre. Örültem, mert a végén nem azt érzékeltem, hogy utálnak, sőt, sikerült elnyerni a közönség szeretetét és elismerését: ezért csináljuk az egészet. De az az igazság, hogy magamtól nem mennék neki. Nagyon nehéz pálya a rendezőké (is), és szükséges hozzá egy belülről fakadó ambíció, vagy képesség. Arra születni kell szerintem. És azt a rengeteg feszültséget, amivel jár, bírni is muszáj idegileg.

Talált viszont magának egy testhezállóbb elfoglaltságot, amelyben a színészeten túl is kiteljesedhet, illetve itt, Magyarországon egyfajta színházi látókörbővítést is véghez vihet.

Igen. Számolnia kell az embernek az idő múlásával. Az előttünk álló évek számával arányosan fogynak a szereplehetőségek. Ez azt jelenti, hogy több lesz a szabadidő, ami valahol remek tud lenni. Pláne, ha van egy olyan kis külön örömöm, hogy létezik  egy idegen nyelv, amit elég jól birtokolok, jelesül a francia. Mindig híresek voltak a francia vígjátékok. Egy kincsesbányának számítanak! Molière-től Scribe-en, és Feydeau-n át hosszasan lehetne sorolni a szerzőket. Ez a könnyed, mégis néha elgondolkodtató franciás vígjátékműfaj ma is él, és virágzik az anyaországában, remek darabok, előadások születnek a párizsi teátrumok parfümfelhői között. Egyszerűen elkezdtem kutatni a darabokat, a kritikákat, a nézői véleményeket, a fellelhető videóanyagokat, és rövid idő alatt a bőség zavarával küszködtem. Úgyhogy azzal kezdtem komolyan dolgozni, amire igény volt. Így született meg az első fordításom, Eric Assous-nak A boldogság című darabja, amit a két szereplő, Rékasi Károly és Pikali Gerda kérésére ültettem át magyarra a József Attila Színház számára. Utána pedig találtam egy nagyon szellemes vígjátékot, két korombeli házaspár váratlan fordulatokkal tűzdelt közös születésnapi bulijának kavargó eseményeiről. Nagyon boldog voltam, amikor Ivancsics Ilona, aki évfolyamtársam volt, felkarolta az előadást, és színpadra vihettük.

Ez a most említett Skót mámor című vígjáték bekerült a Bástya Színház repertoárjába. Az előadást a tavaly elhunyt Jantyik Csaba színművész vitte színre még 2017-ben, milyen rendezőnek látta őt? Mi volt a jellemző az ő  munkamódszerére?

Csaba nagyon jó rendező volt, és nagyon jó színész. Tudta mit akar, felkészülten érkezett, határozott elképzelésekkel. Egyértelmű és jól érthető utasításokat kaptunk tőle, pontosan megérezte, hogy hol akad meg a darab lendülete, vagy hogy hol kell segíteni valamelyik szereplőnek. Bátran nyúlt a szöveghez, ha szükség volt rá, és be kell vallanom, hogy az a néhány húzás, amit kért, máig is remekül szolgálja az előadást.

Jantyik Csaba a négyszereplős darab egyik karakterét is eljátszotta a produkció korábbi szériájában, most Schlanger András segíti az előadást a játékával. Milyen vele és a többi kollégával a közös munka?

Amikor Ozsgyáni Mihály, a Bástya Színház igazgatója a Skót mámort újból műsorra tűzte, hamar kiderült az, hogy Csaba annak idején mennyire pontosan megkomponálta a játékunkat, hiszen az új szereplő, Schlanger András is megtalálta a helyét a produkcióban, jóllehet nem volt könnyű feladata.  Gondolkozott, volt saját véleménye. Nagyon szerettem, hogy nem kerülgette a problémákat, rögtön kérdezett, ha kellett vitatkozott, de mindig tiszteletben tartotta a többiek álláspontjait. Szerintem teljes joggal vetett fel olyan kérdéseket, amik az ő szerepfelfogása szerint felmerültek. Nem azt akarta játszani, amit a Csabi, hiszen ő egy egészen más ember, más a habitusa, mások a dinamikái. Egyébként ha rá gondolok, rögtön mosolygok. Mi ugyanis 17 éves korunk óta ismerjük egymást. A Pinceszínházban kezdtük egy igazi mester, Keleti Pista bácsi kezei alatt még a Főiskola előtt. Szinte gyerekek voltunk akkor. Azóta elmentek az évtizedek jócskán, és szakmailag most találkoztunk először. Nyilván tudtuk egymásról, hogy ki hol tart, de nem dolgoztunk még együtt. Egyébként Andrist még Jantyik Csaba javasolta maga helyett, amikor felmerült, hogy a Bástya Színházban újra játszhatjuk a darabot. Csaba akkor már nagyon beteg volt, írásban tartottuk a kapcsolatot. Én úgy érzem, Csabi emlékét valahogy ezzel is visszük tovább. Ami pedig a többieket illeti, vannak pillanatok a darabban, amikor kifejezetten őket figyelem stikában, mert tudom, hogy jön egy mondat, vagy színpadi játék, amit olyan jól eltaláltak, hogy fegyelmezni kell magam, hogy ne röhögjek hangosan.

Rálát egyébként már arra, hogy ezen kívül milyen feladatok várják a következő évadban?

Játszom továbbra is a Liliom produkció Lánybúcsú, és Hőhullám című előadásaiban, az Operettszínház több darabjában, de van még egy gyönyörű projektünk, amivel járjuk az országot: A francia sanzon óriásai Jordán Adéllal és Wágner Puskás Péterrel. Reményeim szerint pedig jövőre közönség elé kerül egy új darabfordításom, amit nagyon várok. Egy vígjáték, egy monodráma, egy önvallomás.    Egy mosoly, és ami mögötte van… A főszereplőjét mindenki látta már, de hallani még nem hallotta senki, végre megszólal a MONA LISA…

Kiemelt kép: Bardóczy Attila (Fotó: Bardóczy Attila hivatalos oldala)