„Szívesen tartoznék egy társulathoz” – sztárstaféta Kovács Lottival

Annak ellenére, hogy már gyerekként népdalversenyeken indult, sokáig jogásznak készült. Egy nem-várt casting azonban mindent megváltoztatott, és a musical világa magával ragadta. De nem állt meg a zenénél, a prózai vonalát is fejlesztette. Egy másik musicalnek pedig a párját köszönheti, akivel több közös darabban is dolgoztak már együtt. Kovács Lottival beszélgettünk.

Rovatunk előző alanya Szemenyei János volt, aki téged kérdezett: Kovács Lottitól kérdezném, hogy pályája során kitől kapta a legnagyobb impulzust, legyen ez rendező, partner vagy szerző. Sok mindent tudok róla, de azt nem, hogy ha egy valakit kellene kiemelnie, kit választana.

Nem egyet, hanem egyszerre kettőt említenék: Miklós Tibort és Kocsák Tibort. Tizenhét évesen csöppentem a színházi világba. Nyíregyházán jártam gimnáziumba, és a növendéke lettem az ottani musicaltanodának. A budapesti Pinceszínházban pedig akkoriban tervezték a Nana, a – Zola-regény nyomán született –musical ősbemutatóját, amelynek zenéjét Kocsák Tibor szerezte,  a szövegkönyvét pedig Miklós Tibor írta, aki rendezte is az előadást. Lehetőségem nyílt a castingján megmérettetni magam, így kaptam meg a címszerepet, voltaképpen kettejüktől. Bizalmat szavaztak azzal, hogy a „mélyvízbe” dobtak. Az indulásomkor egyengették az utam.

A musicalstúdióba konkrét elképzelésekkel jártál, vagy csak tartalmas kikapcsolódás volt?

Kiskorom óta énekeltem, először népdalokat, később popzenét is, még versenyeket is nyertem. De a musical sokáig ismeretlen volt számomra, nem volt mintám a műfajból. A szüleim nem jártak színházba, engem sem vittek. Az első színházi élményem akkor volt, amikor az általános iskolai osztályommal megnéztük a Valahol Európában nyíregyházi előadását, ami nagyon megragadott. De még nem látszott út, ami színpadra vezetne. Édesanyám úgy képzelte, hogy táncdalénekes leszek. Ami ellen harcoltam, és tinédzserkori dacból abba hagytam – amit most már bánok – a zongorázást is. Úgy terveztem, jogi pályára megyek. Végül nyelvtagozatos gimnáziumba jártam. Az ottani énektanárom, Dr. Bánhidiné Maróti Magdolna volt az említett tanoda vezetője. Először látta meg bennem a tehetséget a színészethez, musical-énekléshez. Otthonosan éreztem magam a színészmesterség órákon, és a vizsgák alkalmával már a színpadon is. De csupán tizenhat éves voltam, nem tudtam még, mit kezdenék az életemmel. Egy évvel később, amikor beválasztottak a Nanába, már nem volt kérdés – beszippantott a színház.

Mekkora változás volt ez az életedben?

Magántanuló lettem, Pestre költöztem. Óriási változás volt az életemben. Egyrészt varázslatos, mert rózsaszín ködben álmodoztam a jövőről, hogy egyszer híres színésznő leszek, mint Törőcsik Mari. De nehéz is volt az elválás, mert a szüleim aggódtak, nehezen engedtek el. Egyik pillanatról a másikra kellett önállósodnom, felnőnöm. A nővéremhez költöztem, aki Pest környékén élt, Miklós Tibi pedig megígérte a szüleimnek, hogy figyel rám, és valóban úgy óvott, mintha apám lenne apám helyett. Eleinte a próbákon nagyon izgultam. Bár tudtam, mekkora a tét, mégsem fogtam fel igazán, mivel is jár ez a pálya. Mennyi munkát kell belefektetni, és mennyi mindent kell feladni érte. Arról végképp nem volt fogalmam, miképp lehet érvényesülni egy teljesen új és más közegben. A csapat viszont jó és összetartó volt, ami rengeteg nehézségen átlendített.

A Színművészetit próbáltad?

Többször is, de nem sikerült.

Hányszor futottál neki?

Ötször vagy hatszor, már nem emlékszem. Csak arra, hogy nagy kudarcként éltem meg. Ahogy mindenki más is, aki nem jut be.

Mi volt a gond? Hiszen ennyi próbálkozás után már volt rálátásod, miben kell rutint szerezni, nem?

Az elsőnél nem vettem volna fel magam én sem. Még valóban nem voltam rá kész. Nincs is recept a jó felkészülésre. De úgy vettem észre, szeretik, ha valaki még könnyen formálható, tizennyolc-tizenkilenc évesen szinte mindenki alakítható. A sokadik próbálkozásomkor már láthatták, hogy vannak elgondolásaim is. Ez afféle „ördögi kör”. Ha nem vesznek fel, mi más lehetőség van, mint elhelyezkedni a szakmában, hogy tanuljon, rutint szerezzen az ember? És ott akaratlanul is formálódik, kialakul a véleménye. Tehát már nem is annyira „képlékeny”.

Érzed a hiányát, hogy ez neked kimaradt?

Igen. Részint hierarchiává rendeződik az a felállás, kinek van diplomája, kinek nincsen. Ráadásul, amiben a legtöbb pluszt adja az egyetem, az az ismeretség, a kapcsolati háló kiépülése. És mindenképp szerettem volna tanulni. Jóllehet már volt „színész II.” képesítésem, jelentkeztem az Új Színház stúdiójába. Az igazgató Márta István „kíváncsi hallgatónak” hívott, aki papír birtokában is akar még tanulni. Ott jó mestereim voltak, mint például Huszár Zsolt és Pokorny Lia, akiktől egyetem nélkül is rengeteget tanulhattam. Sajnos, éppen akkor volt igazgatóváltás, amikor egyre nagyobb szerepekhez jutottam. Ezután mentem Győrbe, ahol prózai feladatokat is kaptam a zenések mellé, de ott is igazgatóváltás jött. Szerencsére, később is folyamatosan dolgoztam Győrben, Szegeden, Kaposváron, Szolnokon, Kecskeméten és Budapesten.

Hol dolgozol most?

Nem titkolom, a Covid és az energiaválság rendesen keresztbe tett. Miután megszülettek a gyerekeim, éppen a járvány előtt kezdtem visszatérni a pályára, ami hihetetlenül nehezen ment szabadúszóként. Volt társulat, ahol tag lettem volna, de a pandémia miatt meghiúsult. Vannak jó oldalai a szabadúszásnak, de már szívesen tartoznék társulathoz. Csakhogy nem vagyok nyomulós, nem olyan a habitusom. A járványt művészileg és anyagilag egyaránt úgy sikerült átvészelnünk, hogy Szirtes Tamás, a Madách Színház direktora felkért minket Jánossal egy kétszereplős darabra, az online színházuk keretében. Ezt  tovább játszottuk volna már „élőben”, a stúdiószínpadon, de most a válság miatt ment füstbe a terv. A Játékszínben az Életrevalókban  vettem át egy szerepet , azt minden hónapban műsorra tűzik. Vannak vacsoraszínházi előadásaim is a Gyilkosság a Vacsorán produkcióval. Az ősszel volt bemutatója a Lizzie-nek, annak a rock-musicalnek, amelyben a címszerepet, egy valós történet valós karakterét, egy brutális kettős gyilkossággal vádolt nőt  játszom. Mind színészként, mind énekesként nagy kihívás. A premier a RAM Colosseumban volt, most folynak a tárgyalások, hol játsszuk tovább, és már egyeztetik egy tavaszi- nyári turné állomásait is.

Ha már János (Szemenyei János színész, énekes, zeneszerző, Lotti férje – A szerk.)  szóba került: hol ismerkedtetek meg?

Először a Vámpírok bálján találkoztunk. Bár hallomásból tudtam róla, láttam is a Sztárcsinálókban. Nagyon tetszett Néróként, de amikor előadás után elsétált mellettem, meg sem ismertem jelmez nélkül. Később ő jött hozzám bemutatkozni. Majd a Pataky Művelődési Házban játszottuk a Vukot, amelynek ő írta a zenéjét, így már közös produkcióba kerültünk, akkor kezdett el udvarolni.

Jól megvagytok?

Gyakran viharos és szenvedélyes a kapcsolatunk, unalmasnak semmiképp sem mondanám. Talán ezért is ragaszkodunk annyira egymáshoz, már tizenöt éve.

Szeretsz vele együtt dolgozni?

Nem könnyű, de a végeredménynek mindig örülök és nem bánom meg. Sokat tanulunk egymástól, úgy érzem. Állítólag mindenki imád vele dolgozni, de mi azért össze-összezördülünk munka közben. Mert erős személyiségek vagyunk mindketten, és még maximalisták is.

A Jövőre veled ugyanitt című darabot otthon csináltátok, gördülékenyen ment?

Az a pandémia alatt készült, nemigen mehettünk sehova, így otthon próbáltunk. A gyerekek miatt akkorra időzítettük, amikor már aludtak. Az előadást a hálószobánkból streamelték, vagyis élőben közvetítették. Azóta lett még egy közös előadásunk, a Rozi az égen, ami a Jurányiban megy.

Egy pillanatig sem bántad meg, hogy nem lettél jogász?

Egyáltalán nem. Azt bántam meg, hogy nem voltam eléggé „biztonsági” játékos. Hogy nem tanultam meg menedzselni magam, jobban érvényre juttatni az elképzeléseimet. A mai világban tömérdek a kérdőjel, az életünket átszövi a bizonytalanság, nem árt, ha az ember több lábon áll.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Kocsák Tibortól szeretném kérdezni, hogy amikor Miklós Tiborral közösen írták a musicaleket, hogyan volt a munkamegosztás? Kinek a fejéből pattant ki az ötlet, és mi volt meg hamarább: a szöveg vagy a zene?

Nyitókép: Kovács Lotti (Fotó: Kristály Színtér)