Színtiszta eszképizmus – Kritika A padlásról (Szegedi Nemzeti Színház)

Mitől annyira különleges A padlás? Miben rejlik szerethetősége? Most ezekre a kérdésekre megtalálhatja a választ a szegedi közönség is, amennyiben jegyet váltott Méhes László rendezésére.

Presser Gábor és Sztevanovity Dusán közös mesemusicaljét (avagy, ahogyan a hivatalos besorolás „hangzik”: félig mese, félig musical) 1988. január 27-én mutatták be először a Vígszínházban. Azóta 999-szer adták elő a darabot itt, ami – akárhogy is nézzük, tekintélyes számnak hat. (A 999.-et a sors úgy hozta, hogy a Covid miatt a világhálón tekintette meg a közönség). Jól mutatja mindez azt, hogy a közönség szereti, keblére öleli ezt a történetet és ezeket az előadásokat, valamint erősen kötődik ahhoz az üzenethez, amelyet képviselni látszik. Hogy miért, azt nem nehéz megfejteni – legalábbis, elnézve a darabot, legalább annyira egyértelműnek tűnik, mint az, hogy Mamóka szilvás gombócától mindenki el van ájulva. Ezúttal a Szegedi Nemzeti Színházban leshettük meg a klasszikust.

Presser és Sztevanovity egy olyan, az örökérvényűség azonnali és megkérdőjelezhetetlen ígéretével kecsegtető darabot írt meg és álmodott színpadra, amely a mesébe illő csodák és a valóság között lavírozik irigylésre méltó gyermeki elánnal és képzelőerővel. A helyszín elejétől végéig egy padlás, amely önmagában nem is lehetne hétköznapibb (hiszen minden házban előfordul), viszont a padlás ígérete, az abban rejlő rejtélyesség és potenciális varázs az, amely dominanciával bír. A padlás úgy, ahogyan egy gyermek láthatja – még akkor is, ha történetesen ebben a darabban egyetlen gyerek sincs (és mégis, mindenki az). Ide menekül a négy szellem: Herceg, Kölyök, Lámpás és Meglökő. Itt találkozik velük először Rádiós (az eredeti szereposztás szerint Kaszás Attila, itt Károlyi Krisztián), valamint Mamóka (Vajda Júlia) és Süni (Sziládi Hajna) is. És itt kerül sor minden bonyodalomra, amely az e- és túlvilági létet is érinti. Ide téved be egy rablóbandita, Barrabás (Bánvölgyi Tamás), hogy aztán később szörnyethaljon az aszfaltnak csapódva a rendőrök elől menekülve, és ide tér vissza a bandita bőrébe bújva a Révész, akinek az lenne az elsődleges feladata, hogy tovább vigye a négy kísértetet a helyre, ahol örökké szépek lehetnek, és ahol békességre lelhetnek végre. Mindeközben pedig a zsémbes háziúr zsémbeskedik, az idős nyomozó kutatja az igazságot, Mamóka pedig néha felbukkan valami finomsággal a kisunokája számára.

A darab mese jellegét a Rózsa István által tervezett díszletek erősítik, amelyek első ránézésre egyszerűnek hatnak, mégis magukban hordoznak egyfajta mágikusságot (és nem csak azért, mert néha megmozgattak egy-két dolgot). A hatalmas ablakon bekukucskáló holdfény és csillagok, a felfüggesztett bicikli, valamint a fehérre mázolt, barokkos díszben, sápadtan pompázó szellemek (Horváth Kata tehetségét dicséri) mind-mind adnak egy nagy adag pluszt és időtlen esztétikumot a látképnek. A darabra jellemző egyfajta lágy stilizáltság, amely nagyon sokszor igencsak dominánsan a dalbetétek előadásában érhető tetten. Akárhányszor dalra fakadnak a szereplők, a színpad gyönyörű kék színbe burkolózik, Méhes László rendező mintha ezzel is kiemelné azt a kettősséget, ami a tárgyalt musical sajátja: képzelt és valós világ különül el és olvad egybe itt, ezen a színtéren, kirántva a nézőt a szürke hétköznapok zugából.

A dalok pedig szépen idomulnak mindehhez a szereposztás tolmácsolásában: Károlyi Krisztián Rádiós szerepében a bennünk élő különcöt (vagy hogy trendibben mondjam: geeket) szólítja meg, Sziládi Hajna Süniként pedig vad, szeretnivalóan fésületlen természetével, jóindulatával és szerelmes tekintetével vívja ki szimpátiánkat. Előadásmódjuk adekvát módon hol játékos, vagy finoman melankolikus, hol pedig dinamikus – legyen szó akár a Varázskönyvről, az Örökre szépek-ről, a Szilvásgombócról, vagy éppen a Fényév távolságról. A mellékszereplők is alázattal adták elő az énekjeleneteket, valamint a prózai részekbe is sikerült belecsempészni azt a finom, helyzetkomikumból és verbalitásból adódó humort, ami várható volt.

És hogy miért is olyan szerethető ez a darab? Mert pont ugyanolyan lelkesedéssel és szeretettel szólítja meg mind az ifjabb, mind pedig az idősebb közönséget. „Minket csak az lát, akinek a szíve olyan romlatlan és tiszta, mint egy gyermeké.” – mondja a cselekmény egy pontján az egyik szellem. És mintha pontosan ezt tenné A padlás is: megcélozza a felnőttben lévő gyermeket, azt a tisztaságot, ami valaha sajátja volt (már ha osztjuk ezt a filozófiát). Színtiszta eszképizmus ez. De a legszebb benne az, hogy mindeközben azért megpendít húrokat, amelyek komolyabb szólamokban szólnak, és olyan témák kerülnek terítékre, mint élet, halál, szerelem. És persze a csodák. Ami, mint tudjuk: maga az élet.

Mindent összevetve egy igazán szórakoztató, alázatos, sziporkázó, sokszor kreatív és elegánsan kivitelezett látványelemekkel megtoldott előadást láthattam. Az eredeti darab célkitűzésének eleget téve tényleg azt érzem, minden korosztálynak képes megfelelni és egyszerűen jó volt nézni, jó volt hallgatni a dalokat. Jó volt érezni azt, hogy törődnek emberek azzal, hogy színpadra állítsanak egy ennyire cinizmustól mentes, jó szívű és jó humorú darabot. Látni kell.  

Kiemelt kép: Jelenet A padlás című előadásból (Fotó: Szabó Luca/Szegedi Nemzeti Színház)