„Színházigazgatóként nem ismerem az ECO-üzemmódot” – Interjú Szikora Jánossal

Életének egy szakasza rövidesen lezárul, de gőzerővel menne még tovább: Szikora János, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatójának mandátuma hamarosan lejár, azután „csak” alkotóként, rendezőként szeretne már tevékenykedni. Természetesen pályája nem csupán az igazgatásból áll, sőt, az elmúlt több mint 40 év alatt a magyar színjátszás közel minden szegletét bejárta, megannyi meghatározó művésszel dolgozott, ezekből a találkozásokból pedig megannyi történet született. Februártól a Vörösmarty Színház nagyszínpadán ezeket meséli el egy ötalkalmas beszélgető-show keretében, amelyek mindegyikén a szakma legkiemelkedőbb alakjai, barátai, pályatársai lesznek beszélgetőpartnerei. Többek között erről a sorozatról és a kezdeti sikerekről is beszélgettünk Szikora Jánossal.

13 év után köszön le a Vörösmarty Színház igazgatói posztjáról. Miért döntött úgy, hogy nem pályázik újra?

Elfáradtam. Úgy érzem, mindaz, ami a színházteremtéssel kapcsolatban szerettem volna megvalósítani, sikerült. Létrehoztam egy nagyon fontos és értékes színházi műhelyt, így ezt a színházteremtő munkát ilyen értelemben befejezettnek tekintem. Azt az időt, ami még nekem adatik, már elsősorban alkotóként, rendezőként szeretném tölteni.

Mennyire nehéz az utolsó év? Vagy már érzi a hamarosan eljövő felszabadultságot?

Nem, éppen ellenkezőleg: úgy érzem, nagyon sok teendőm van még, hogy abban a szép állapotában adjam tovább ezt az intézményt, amennyit 13 év munkájával értem el. Emiatt nemhogy könnyebb, inkább napról napra nehezebb a munka. Persze, ez összefügg azzal is, hogy mint minden elválás, ez is nehéz, még, ez nem is jelent teljes elválást. Az utolsó évadban rengeteg praktikus teendő zsúfolódott össze, ilyen például a Vándorállat a libikókán beszélgetés-sorozat, ami egy nagy, közönség előtti összegzése a pályám jelentős emberi találkozásainak. Aztán ott lesz még Térey János drámatrilógiájának, a Nibelung lakóparknak a színpadra állítása, pontosabban ennek az előkészülete. Szeretem a padlógázzal való közlekedést, ilyenkor érzem magam igazán elememben, színházigazgatóként sem ismerem az ECO-üzemmódot.

Művészeti tanácsadóként maradna továbbra is a színházban, amennyiben Lőrincz Zsuzsa, a teátrum ügyvezetője adja be a pályázatát. Ez azt jelentené, hogy a színházban a művészeti munka ugyanúgy folyna tovább, tehát minőségben és műsorpolitikában nem lenne jelentős változás?

Egyáltalán nem. Sőt, nem is szívesen maradnék úgy, hogy semmilyen változás nem történik. Én magam is tele vagyok új ötletekkel, javaslatokkal, ugyanakkor azt is gondolom, hogy az egyáltalán nem jó, ha történik egy igazgatóváltás, de minden ugyanúgy megy tovább. Ennek a színháznak szüksége van egy igazi, nagy megújulásra: mind tartalmilag, mind a  társulat és mind a műsorstruktúra szempontjából.  Ez nagy feladat, de egy új ciklusnál mindennek meg kell újulni. Én nem az átörökítésben, hanem ebben a megújulásban szeretnék majd a jövendő igazgató partnere lenni.

Február végén fog elindulni egy ötrészes beszélgetés-sorozat. Ennek a címét (Vándorállat a libikókán) egy El Kazovszkij-alkotás adta. Miért ezt a címet választotta az életpályája összegzésének?

Ez a litográfia ott lóg a dolgozószobámban, El Kazovszkijtól kaptam ajándékba, nekem dedikálva. Hosszú éveken keresztül dolgoztunk együtt, nagyon izgalmas alkotói szimbiózis volt a miénk, ami egészen különleges előadásokban csúcsosodott ki. Fantasztikus emberismerő volt, engem is jól ismert, ebben a címben én magam is benne vagyok. Ez voltam én: egy vándorállat a libikókán.

Mire számíthat a néző, aki jegyet vált a beszélgetésekre?

A legegyszerűbb, ha mindjárt a február 24-i legelső alkalmat vesszük, amikor is három művészt hívtam partnernek. Földes Lászlóval, Hobóval az 1985-ös Vadászat című nagylemez sportcsarnoki koncertjének megvalósításáról fogunk beszélgetni. A mai napig élénken élnek bennem a próbák, amelyek még a Fehérvári úton egy művelődési házban zajlottak, és hála Istennek, a koncertről készült egy meglehetősen jó televíziós felvétel is, amiből több részletet is bejátszunk, ezzel is gazdagítva a beszélgetést. Aztán Sasvári Sanyival a Jézus Krisztus Szupersztár magyarországi bemutatóját elevenítjük fel, amelyre a Szegedi Szabadtéri Színpadon került sor. A vele való találkozás is egy érdekes történet, ahogyan az is, hogy miért pont ő lett a főszereplő, hiszen ez előtt a címszerep előtt a Rock Színház vokalistája volt, majd a bemutató után egy egész ország által ismert szólistává vált. De hasonlóan izgalmas története van A Társulat című televíziós tehetségkutató-versenynek is. Manapság igen népszerű ez a műfaj – szerintem talán kissé el is burjánzott  de akkoriban a Ki mit tud?-on és a Röpülj páván kívül nemigen akadt,  ami hasonló izgalmakban bővelkedett volna.  Hiszen nálunk  a fődíjat egy készülő előadás szerepei jelentették, és egyáltalán nem volt mindegy, hogy a 25. évfordulós István, a királyban ki énekli majd Istvánt. Izgalmas volt látni Feke Pál élre törését, ahogyan azt is, hogy milyen szép sorozatot futott az előadás.

Kapásból két olyan nevet is említett, akiknek a pályájuk elején jelentős szerepet játszott, hiszen mondhatjuk, hogy ön tette fel őket a térképre. És a későbbi évekből is mondhatnánk még példákat. Azt hiszem, ezek is jól jelzik egy életút sikerességét.

Ebben a tekintetben meglehetősen fatalista vagyok, szerintem nincsenek véletlen találkozások, A beszélgetés-sorozat második állomása az opera világát járja majd körbe. Ennél például nem tudtam megkerülni A varázsfuvolát és Kovácsházi Istvánt. Előbbit egy olyan városban rendeztem meg, ahol addig nem volt operajátszás, de mégis célul tűzték ki ennek a hagyományának a megteremtését. Ez a város pedig nem más volt, mint Miskolc, ahol  azóta évente rendeznek nemzetközi operafesztivált. Ez pedig annak köszönhető, hogy 30 évvel ezelőtt Hegyi Árpád Jutocsa felkért, hogy rendezzem meg A varázsfuvolát. „Na igen, de ki legyen Tamino?” – tettük fel a kérdést. Nekem pedig eszembe jutott az Operettszínház fiatal, tehetséges szólistája, Kovácsházi István, aki ma már a Magyar Állami Operaház nemzetközi hírű tenoristája. De mondhatnám a Mozart halálára írt, általam rendezett Legenda A varázsfuvoláról című színdarabot is, melyben egy akkoriban még csak Szolnokon játszó epizód-színész kapott egy igazi főszerepet. Őt úgy hívják, hogy Mucsi Zoltán.

1986-ban, a Jézus Krisztus Szupersztár bemutatásakor számítottak arra, hogy itthon is ekkora népszerűségnek fog örvendeni a darab?

Gondoltuk, hogy sikeres lesz, hiszen mindenki ismerte a dalokat és  nagyon várták az előadást. De azt, hogy ekkorát fog robbanni, nem sejtettük. Szerintem akkoriban fel sem fogtuk, hogy mit jelent az az erő, amit a Rock Színház képviselt. A siker titka a csapatban rejlett. Hadd mondjak még egy példát: a tánckart fiatal, balettintézetes növendékekből állítottuk össze. Már akkor kilógott egy magas, hórihorgas srác: Juronics Tamás, aki ma a Szegedi Kortárs Balett Európa-hírű vezetője és koreográfusa. Ő szintén ebben az előadásban kezdte a pályafutását. Iszonyatosan nagy volt abban az előadásban a tehetségerő, ezért robbantott akkorát.

Az István, a király számunkra szintén egy hasonlóan ikonikus előadás. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy ezt megrendezni óriási megtiszteltetés.

Ez így van. Ez alatt a léc alatt nem lehetett átsétálni, sőt, úgy kellett megugrani, hogy közben meg se  remegjen . Ezért is volt érdekes kihívás A Társulat: olyan emberekkel kellett megcsinálni a jubileumi előadást, akiket senki sem ismert, és lehet, hogy jó énekesek voltak, de korántsem volt biztos, hogy hitelesek tudnak lenni majd a színpadon. Nagy volt a kockázat, de irtózatos mázlink volt, hogy nemcsak tehetséges, de színpadra érett figurák kerültek a döntőbe, akikkel már nem volt nehéz feladat egy jó előadást csinálni. 

Végezetül: fontos megemlíteni, hogy a beszélgetés-sorozat bevételéből egy alapot kíván létrehozni, amely fiatal színművészeket támogatna.

Én magam ezt tartom „Vándorállat a libikókán” beszélgetés sorozat  legfontosabb hozadékának. Noha nagyon jól esik majd találkozni a meghívott vendégekkel, nem az a cél, hogy a saját nevemet fényezzem. Hosszú ideje látom a pályakezdő fiatalok vergődését – mind egzisztenciálisan, mind művészileg. Ahogyan látom azt is, hogy mennyire fontos lenne ebben az életkorban, hogy minél több emberi, inspiráló kapcsolat szülessen, és ennek óhatatlanul része a külföld is. De csak azért elmenni külföldre, hogy valaki színházat nézzen vagy részt vegyen egy workshopon, manapság a „no hope”-kategória, ráadásul egy ilyen útra még pályázni sem lehet. Ha valaki szeretne Londonban vagy Berlinben előadásokat látni, azt csak saját zsebből teheti meg – ezt pedig sokan nem engedhetik meg maguknak. Ezért találtam ki, hogy a Vörösmarty ARTeatrum Alapítvánnyal karöltve, a beszélgetés-sorozat bevételéből hozzunk létre egy alapot, amelynek hozamából minden évben egy-egy tehetséges pályakezdő művész részt vehet egy külföldi tanulmányúton. Azt gondolom, hogy ez szellemileg is szépen folytatná azoknak a találkozásoknak a sorát, amely egyszer régen Magyarországon néhány művész között létrejött és amely ,  a későbbiekben alapját képezik új, váratlan találkozásoknak. Csak az ilyen találkozások tudják aktivizálni az emberekben lévő energiákat.

Kiemelt kép: Szikora János (Fotó: Berecz Valter)