Andi

Egy színházi portál alapító-főszerkesztőjeként talán nem túlzás azt állítani, hogy számomra a Színházi Világnap az év legjobban várt ünnepe. Március 27. az a nap, amikor a szakmát ünnepeljük, a nap, amely a színészről, a rendezőről, a tervezőkről és minden háttérdolgozóról szól, akik szükségesek ahhoz, hogy az általuk megteremtett varázslat a néző elé kerülhessen.

Hogy milyen az élet e nélkül a varászlat nélkül? Kezdetben csak szokatlan volt, hogy az estéim üressé váltak. Ezt követte egy lecsendesedett állapot, egy befelé koncentráltság, melynek keretében számos előadás mondanivalója a helyére került a lelkemben. Aztán jött a kínzó hiányérzet, a tehetetlen szomorúság, amellyel nem tudsz vitatkozni, egyszerűen kénytelen vagy elfogadni, és ez persze nem csak a színházról szól már, hanem az egész életedről.

Most egy olyan bizakodó fázis van – az őszi megcsillanás után -, amely azt gondolom, közös a szerkesztőség minden tagjával: felkészülten várjuk a nyitást. És itt a felkészültet úgy kell érteni, ahogy egy 100 méteres sprinternél: amint eldördül a startpisztoly, ő bizonyosan képessége legjobbját fogja nyújtani a lehető legrövidebb időn belül. Szóval, hol az a startpisztoly már? Engem várnak egy ideje a Ginán

Zsófi

Valódi színház nélkül lenni a Színházi Világnapon, furcsa paradoxon. Kisebb nagyobb megszakításokkal most már több mit egy éve nem ülhetünk a nézőtéren, nem juthatunk közvetlen élményhez, nem láthatjuk közelről a színészek munkáját, nem lehetünk a tömött sorok nézőinek egyike.

Számomra a színház tükröt tart és megmutatja hogyan élünk, vagy éppen mi az, amit nem élünk meg, hogy milyenek is vagyunk, mi emberek, mert a színpadi történések egyes részeit a saját életünkben is felfedezhetjük. A színjátszás során hús-vér emberek ábrázolnak hús-vér embereket, és ebben a színház páratlan a művészetek között. Manapság ugyanis megismételhetővé tehetők a művészi alkotások: grafikák ezrei készülhetnek változatlan minőségben, plakát pótolhatja az eredetit a szobánk falán, a filmek, a stream-előadások többször is megtekinthetők.

Valamit azonban a technikai szempontból legtökéletesebb felvétel sem tud visszaadni, ami miatt soha nincs két egyforma előadás: ez pedig a közönség jelenléte, az aznapi összetétele, a meg nem ismételhető hangulata, a válaszadása a színpadon történtekre, mely azonnal visszahat a színészekre és az előadásra. Közönség nélkül nincs színház.

Liszt Ferenc azt mondta: „A művészet az emberben és a természetben megnyilvánuló rejtelmesnek, isteninek érzéki visszaadása.” Én ezt szeretném élőben újra átélni, együtt, a közönség részeként.

Laura

Színház az egész világ…” Most mégis úgy kell megünnepelnünk ezt a napot, hogy már egy éve alig, vagy egyáltalán nem tudunk színházba menni. Nekem még volt szerencsém a nyár és az ősz folyamán kihasználni a korlátozások enyhítését, ám 2020. november 4. óta én is szenvedem a teátrumok bezárását, mint miden színházrajongó és színházi dolgozó. Aznap este a Mozsár Műhely premierjét, a Szócső című előadást láthattam, ami – bár akkor még nem tudtam, de – tökéletes búcsúként szolgált. Nevetés, azonosulás, tragédia és katarzis, ami után nem úgy hagyom el a nézőteret, mint ahogyan megérkeztem. Mindezt megkaptam ettől a darabtól. Mindazt, ami nekem a színházat jelenti.

Amióta az eszemet tudom, a színház szerves részét képezi az életemnek, és eddig egyetlen hónapot sem tudtam úgy elképzelni, hogy ne üljek be legalább egy előadásra. Robertával, aki nemcsak kollégám, hanem legjobb barátom is, már majdnem teljesítettük a bűvös 7/7-et, vagyis amikor egy héten keresztül minden este megnézünk egy darabot, a vírushelyzet azonban csúnyán közbe szólt. A színház számomra az első számú energiaforrás, ami nélkül most folyamatosan csak merülök. Persze igyekszem keresni az „alternatív energiaforrásokat”, mint például a stream, ugyanakkor a kedvenc színdarabom – Hamlet, Vígszínház – előadásfelvétele is csupán alig egy napra tudta visszaadni az „erőmet”. De nem szabad elkeseredni, feladni pedig főleg nem! Hiszek abban, hogy egyszer, hamarabb is, mint hinnénk, újra kinyitnak majd a színházak, és újra ehetjük a finom perecet a szünetekben. Addig is kihasználom a stream adta lehetőségeket, és olyan előadásokat is megnézek, amiket másképpen nem tudnék. Tegnap például az egyik kedvenc musicalemet, a Dear Evan Hansent láttam így a londoni társulat előadásában. Bár remélem jövőre már élőben is tanúja lehetek ennek a csodának, egyelőre megelégszem ezzel a lehetőséggel, és a körülöttem lévő világot alakítom a saját színházammá, az életemet egy „shakespearen” tragikomédiává, melynek én lehetek nemcsak a főszereplője, hanem az írója is.      

Roberta

Pár hónapja még azt gondoltam, hogy mire eljön ez a nap, már arról írhatunk, hogy milyen volt hosszú-hosszú idő után visszatérni a színházba. De ez sajnos nem így alakult. Ez a hosszú idő egyre csak nyúlik, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem létezik olyan esemény, amit nem ronthatna el egyetlen szó: online… A színház, amely korábban menedéket adott a hétköznapok elől, megkoronázta az estéket és varázslatot csempészett az egyszerű deszkákra, már olyan régóta hiányzik a mindennapjainkból, hogy lassan hozzászokok ahhoz, hogy nincs. És ez a legrosszabb az egészben. Az őszi újranyítást szerencsére sikerült a lehető legjobban kihasználni: volt olyan hét, amikor zsinórban öt estét is különböző színházakban töltöttem. Sajnos az a tervem, hogy visszatérek a West Endre megnézni a Dear Evan Hansen és a Book of Mormon című musicaleket meghiúsult, de ebben az időszakban megtanultam értékelni a legegyszerűbb szabadtéri gyerekelőadást is. 

A West End és a Broadway még várat magára, azonban a pandémia alatt mindkettő kifejezetten aktív lett. A színház-megvonásomat jelenleg félprofi előadásfelvételekkel, online cast reunion videókkal, illetve a Hamilton profi előadásfelvételének végtelenített újra játszásával próbálom kielégíteni. Ez utóbbiért nem lehetek elég hálás, hiszen pont a karantén miatt hozták előre a megjelenését. Lin-Manuel Miranda színházrajongók ezreinek adott egy kis fényt a legnagyobb sötétben. A színház ezen apró életjelei reményt adnak, hogy hamarosan újra élőben átélhetjük a katarzist, a tapsot és a lassan elhalványuló fényeket. Mindazt, amit egészen idáig oly természetesnek vettünk. Meglesz az a bűvös 7/7!  

Kiemelt kép: Horváth Laura, Malik Andrea és Pálóczi Roberta (Fotó: Gádoros Márk)