Jani

Azzal bizonyára senkinek nem mondok újat, hogy az életünk az elmúlt (most már több mint) egy évben fenekestől felfordult. Tavaly ilyenkor még bizakodóak voltunk, hogy a teljes leállás csak pár hétre (esetleg pár hónapra) szól, de legkésőbb ősztől minden visszaáll a rendes kerékvágásba. A reményt pedig még szeptember-október környékén sem adtuk fel, hiszen kedvenc teátrumaink ugyanúgy játszottak, próbáltak, premiert tartottak – bár tény, hogy mindenki részéről lehetett érezni némi aggodalmat a vírus miatt. Most ott tartunk, hogy négy és fél hónapja a színházak zárva tartanak – és ki tudja, mikor lesz vége!

A hiányérzet kárpótlásaként előtérbe került a streamelés, ami mindenképpen örömteli dolog, még akkor is, ha – megvallom őszintén – számomra nem tudja helyettesíteni az élő előadás varázsát. Tavaly tavasszal megtekintettem ugyan pár előadást online (főleg azokét a vidéki teátrumokét, ahová eddig nem tudtam eljutni), de hamar rájöttem, hogy ezeket nem tudom ugyanúgy élvezni, így ősszel már nem is próbálkoztam. Helyette előtérbe kerültek a könyvek: az évek alatt felhalmozott drámaköteteket olvasgatom esténként, ezzel is igyekszem behozni a lemaradásomat Shakespeare, Bulgakov vagy a kortárs magyar szerzők terén. De persze bármennyire is élénk a képzeletem, mindez mégsem pótolja azt az élményt, amit a színház adhat, így természetesen én is kimondhatatlanul várom, hogy újból a nézőtéren ülhessek és kedvenc színészeim, rendezőim, díszlet- és jelmeztervezőim, zeneszerzőim és a többi színházi dolgozó elvarázsolhasson.

Steindl Gabi

1998 óta vagyok nagyüzemi színházba járó. Így meg merem kockáztatni, hogy egy színház fanatikus, nagyjából majdnem ugyanúgy szenved jelenleg, mint a színészek. Korábban volt olyan hét, amikor a délelőtti fotóspróbát is beleszámítva, nyolc előadást láttam, ami maga volt a Kánaán.

November 11-én a Teslába mentünk volna Andival, a Ginára. Nagyon vártuk, de előtte nap jött a hír, hogy roló lehúz mindenhol. Most mondhatnám, hogy milyen igazságtalan az élet, azt az ártatlan egy napot még megvárhatták volna, de ha összeszámolom, hogy tavasz óta, hány előadást tolok magam előtt, ez az egy, már szinte nem is számít. Ahogy sokan mások, én is tettem rá kísérletet, hogy elkapjam a streamek hangulatát, fonalát. Esküszöm, hogy többször megpróbáltam, de nem ment. Na nem mondom, szakadó esőben nem volt rossz a kanapéról nézni a Valahol Európában-t, és a parkolóhely keresése miatt sem kellett idegeskedni, de nekem a varázslat elmaradt. A színház számomra esemény, közösségi élmény, amire én már délelőtt készülök. Nem szeretnék igazságtalan lenni, mert tudom, hogy nagyon színvonalas felvételek készültek, és a munkát is mindenki beletette, de én köszönöm, kivárom a valódi színházat.

Előadások helyett most előkerültek a könyveim, ott is van rendesen elmaradásom. És hogy hogy lehet elviselni a helyzetet? Sokat kell beszélgetni színészekkel, és csak előre tekinteni. Mindennek van eleje és vége, – mondta bölcsen Balázsovits Edit a legutolsó interjúnk alkalmával, és igaza van, csak így lehet hozzáállni. Egyszer – remélhetően minél hamarabb most már – ennek az őrületnek vége lesz, és ott fogjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Andi, jössz velem a Ginára, ugye?

Dani

Életem első két évtizedében annyi megrázkódtatás ért, hogy mindig örömmel szakadtam ki a rideg jelenből egy fantáziavilágba, amit ugyanúgy meg tudtak teremteni számomra a filmek, a könyvek és a színdarabok is. Bár az első kettő mindig hangsúlyosabb volt az életemben, ünnepként éltem meg minden alkalmat, amit a színészek arcának fürkészésével és a színházi miliő átélésével tölthettem el, legfőképpen a székesfehérvári Vörösmarty Színház művészeinek köszönhetően. Ez volt számomra az egyik Narniába vezető út, vagy a Roxfortba szóló meghívó, ha úgy tetszik, a budapesti színházi keringésre rácsatlakozva – és a Deszkavízióhoz csatlakozva – pedig új távlatok nyíltak meg előttem.

Számos maradandó élményt nyújtottak nekem a főváros teátrumai, és nem csupán az előadások, hanem az olyan apró csodák is, minthogy kinyithattam Hegedűs D. Gézának az ajtót, vagy amikor Bereczki Zoltán megismert egy régebbi interjúnk után. A magam kis szeánsza volt, amikor az előadás felé tartó vonatúton „ünneplőbe öltöztettem a lelkemet” és elcsendesítettem a gondolataimat, ám a járványhelyzet okozta korlátozások miatt elvágták a színházhoz kötő köldökzsinórt, megszűnt a szellemi táplálék, így mankóként a művészetek azon formái maradtak meg, amik otthon is űzhetőek. A színdarabokat nem sorolom ide: ahhoz együtt kell lélegezni a művésszel. Most egyedül teszem.

Gergely Gabi

Hogyan lehet egy éve színház nélkül élni? A színház nélküli élet; reménnyel teli. Meggyőződésem, hogy ez a zavaros időszak tökéletes múzsaként fog szolgálni az elkövetkező művek megalkotásához. A színház művészetterápiás adottságának köszönhetően, egy kiegyensúlyozottabb és boldogabb énünket fogjuk megtalálni a járvány után.

Kiemelt kép: Flaisz János, Steindl Gabriella és Szabó Dániel (Fotó: Gádoros Márk)