„Színházat együtt kell és érdemes csinálni” – Interjú Lajos Andrással

Lajos András több mint tíz éven keresztül játszott budapesti színházakban, 2015 óta azonban a Miskolci Nemzeti Színház társulatának oszlopos tagja. Az utóbbi években a főváros közönsége – a vendégjátékoknak köszönhetően – olyan előadásokban láthatta, mint az Ünnep, a Feketeszárú cseresznye, a Cyrano vagy az Édes Anna, de megéri leutazni Miskolcra, ahol a Producerek, az Ének az esőben, A “K” ügy és a Jézus Krisztus Szupersztár darabokban is színpadra lép. A nyolc évvel ezelőtti döntéséről, a váltásról, zenés színházról, jellegzetes szerepekről, a Miskolci Nemzeti Színház “titkáról” is kérdeztük a 2020-ban Az Évad színészének megválasztott Lajos Andrást.    

Hogyan teltek az ünnepek? Ha jól sejtem, a színészeknek ez az időszak nem a pihenésről szól.

Valóban nem. (nevet) December 21. és 23. között Jézus Krisztus Szupersztárt játszottunk, az utolsó előadás után éjjel érkeztem haza, 24-ére pedig belázasodtam. De szerencsére a betegség gyorsan átment rajtam, nem Covid volt, így tudtam a családdal lenni. A két ünnep között játszottunk Producereket és Ének az esőbent is, összesen nyolc előadásom volt. A szüleim kérdezték is, hogyan fogok így énekes darabban szerepelni, mire a feleségem mondta: majd az énektanárnő rendbe teszi a hangomat. Így is történt.

2015-ben szerződtél a Miskolci Nemzeti Színházhoz, előtte a Vígszínház és a Szputynik Hajózási Társaság tagja voltál. Miért váltottál és miért éppen Miskolc?

Kaptam egy felkérést, nagy szerepekben gondolkodtak bennem. A vígszínházi éveim alatt is sokat játszottam, foglalkoztattak, a váltáskor például tíz repertoáron lévő előadásom volt. Ugyanakkor a szerepek minősége, fajsúlya – bár volt köztük jelentős is – mégsem volt kielégítő számomra, a szakmai leterheltségemet hektikusnak éreztem. Nem éreztem a vezetőség részéről, hogy tudatosan segítenék a színészi pályám felépítését, egy idő után pedig kevés Ütegnek lenni A padlásban. Miskolcon nagy szerepekkel vártak, ez nyolc éve változatlanul így van.

Budapesten élsz, így elég sokat kell utaznod. Nem gondolkoztatok azon, hogy leköltözzetek? Van, ami Pesthez köt?

Inkább a feleségemet és a két lányomat köti ide több minden, mint engem, ez a fő indok: a páromnak itt van munkája, a gyerekek ide járnak iskolába.

A Miskolci Nemzeti Színházra is jellemző a sokszínűség, szinte nincs olyan műfaj, amit ne játszanátok. Az utóbbi időben téged főleg a musicalszerepek találtak meg.

Igen, de volt három-négy évad, amikor egyáltalán nem játszottam zenés darabban. Az első évadomban ott volt az Egy csók és más semmi és a Zorba, a görög, de mellettük prózai előadásokban (A nagy Romulus, Kivilágos kivirradatig, Zűrzavaros éjszaka) is játszottam. Később voltam Sancho Panza a La Mancha lovagjában, de évekig inkább a prózai szerepek voltak túlsúlyban. Az, hogy ebben az évadban erősebbnek érződik a zenés dózis, az a magas rezsiköltségek következménye. November elsején lezártuk a Kamaraszínházat és a Játékszínt, csak a Nagyszínpadon játszunk, valamint a kisebb díszletű darabokat a Csarnok nevű játszóhelyre vittük át.

Az eredeti terv szerint ebben az időszakban hat bemutatónk lett volna, ebből végül kettő valósult meg, az is változással. A miniszter félrelép alapból tervben volt, az Ének az esőben ötlete viszont „később jött”: olyan darab kellett, amelyben a társulat jelentős része foglalkoztatható. Októberben a Miskolci Színházbarátok Egyesülete gyűjtésbe kezdett, össze is jött a támogatásokból 10 millió forint – de bármilyen szomorúan is hangzik, ez nagyon kicsi töredéke annak az összegnek, ami fedezné a teljes kiadást. Viszont nekik köszönhetjük, hogy van januári, és most már februári műsorunk, nélkülük nem valósulhatott volna meg. Ahogyan elhangzott a sajtóban is: az nem történhet meg, hogy az idén 200 éves színház bezárva kezdi az évet. Jelenleg minden héten csütörtöktől szombatig játszunk, lehetőség szerint duplákat. Januárban például közel 30 előadást játszunk, ez ebben a helyzetben nagy szó – ráadásul mindet teltházzal.

Mennyire állnak közel hozzád az énekes szerepek? Vágysz rájuk vagy inkább félsz tőlük?

Ha egy színész egy jelentős, megterhelőbb szerepet kap, ami a próbafolyamat alatt olyan helyzetek elé állítja, hogy „na, ezt hogy fogom megoldani?”, az hihetetlen fejlődést tud eredményezni. Olyan ez, mint a sport, az edzés. Hiába játszottam már korábban is zenés darabban, a Producerek alatt rengeteget fejlődtem ezen a téren. Ezt a darabot még a Covid miatti bezárások idején próbáltuk be – bemutatni csak fél évvel később, júniusban tudtuk –, a próbák után Rákai András korrepetitorral és Szitás Marian énektanárral közösen is foglalkoztunk a dalaimmal. Olyan énektechnikai segítséget kaptam tőlük, amik nélkül nem tudnám úgy megcsinálni ezt a szerepet, ahogyan most. Van például egy dalom, amit egy cellába zárva, a rácsokra felkapaszkodva, különböző pózokban kell énekelnem. Meg kellett tanulnom, hogy mikor és hogyan kell levegőt vennem, hogy ki tudjam tartani a hangot. Ráadásul a Producerek abból a szempontból is különleges a musicalek között, hogy egy rövid próza után jön a verse, majd a refrén, majd megint próza, megint ének – ráadásul mindezt zenére, tartani kell a ritmust minden esetben.

A miskolci előadások mindig remekül tudnak kapcsolódni a mához, nem egyszer aktuálpolitikai kiszólásokkal. A Producerek nézésekor viszont eszembe jutott, hogy mennyire lehet ezeket frissen tartani? Konkrét példával élve: a novemberi előadásban utaltatok a rezsiszámlára, ugyanakkor benne maradt az ereszcsatornán való lemászás, amire ugyan emlékszünk még, de kvázi idejétmúlt már.

Ez abból a szempontból érdekes, hogy az ereszcsatornás botrány a próbafolyamat alatt robbant ki, de ahogy utaltam rá, a darabot fél évvel később tudtuk bemutatni, ilyen értelemben már akkor sem volt „naprakész”. Ugyanakkor azt gondolom, hogy valamilyen szempontból minden előadásnak kell foglalkoznia az aktuális életünkkel, helyzetünkkel, ha nem is annyira direkt módon, mint ahogyan a Producerek teszi. Az az előadás alapból a polgárpukkasztó stílusa miatt vált népszerűvé: szexuális tabukat döntöget, szabadszájúan kezeli a genderkérdéseket. Ha bárki a szemünkre vetné például az ereszcsatornán való lemászást, azt mondanám neki, hogy ez mindenki számára elérhető volt a napi sajtóban. A rezsikérdés a felújítópróbán került bele, amikor a karakterem Max azon gondolkodik, hogyan ne legyen előadás (hiszen ő bukást akar), poénból azt mondtam, hogy emeld meg a rezsiszámlát, akkor bezárnak a színházak. Béres Attila (a rendező – A szerk.) azt mondta, ez maradjon benne.

A többi darabunknál viszont nem érzem erősnek az aktuálpolitikát, ott inkább bizonyos érzéseket közvetítünk. A „K” ügyben, amely egy Kohlhaas Mihály-történet átirata, Rusznyák Gábor szabadon játszik az idősíkokkal, ezzel hangsúlyozza ki, hogy mindaz, ami 500 évvel ezelőtt történt, ugyanúgy megvan a mában: hányszor érezzük például egy ügyintézés során, hogy igazságtalanság ért minket? És vannak az olyan előadások is, amelyekben abszolút nem engedhető meg a kibillenés, kitekintés: a Feketeszárú cseresznye Trianon idején játszódik Bácskában, amely az első felvonásban még magyar terület, a másodikban viszont már szerb fennhatóság alá kerül.

A Feketeszárú cseresznye a színház egyik nagy sikere, 2019 óta fut. Gyakori, hogy egy előadást ennyi ideig tudtok repertoáron tartani?

Sajnos nem. A Covid előtti évadokban 16 új bemutató – prózai, musical, operett, opera és balett – volt a három játszóhelyen, ez nem tud átmenni a következő évadra, mert jönnek a következők. A koronavírus alatt jöttek a leállások, aminek következtében az a helyzet állt elő, hogy több darabot is próbáltunk, de késve tudtuk bemutatni, kijátszani meg nem is. A Hermelint vagy az Ördögöket idő előtt kellett levenni, voltak, akik már csak felvételről tudták megtekinteni. Az, hogy egy előadás – mint a Feketeszárú cseresznye – ennyi évadot meg tud élni, az valami különleges dolog, jeles esemény a színházban. Az én pályámnak is az egyik legmeghatározóbb darabja, egy olyan szerep, amiért sokat dolgoztam, és amiből sokat tanultam a szerepalkotásról és saját magamról is. Ráadásul február 2-án Révkomáromban, a Jókai Színházban lépünk fel vele, ami számomra azért különleges, mert a közelben található a szülőfalum, Komáromban pedig az alma materem.

A Thália Színházban, a Vidéki Színházak Fesztiváljának keretében Budapesten is bemutatkozott a darab, óriási sikerrel. Azon előadások közül, amiket én láttam, ez volt az egyetlen, ahol álló vastapsot adott a közönség, akárcsak a Városmajorban a Tartuffe-nél. A Producerek megkapa a legjobb szórakoztató előadásnak járó Színikritikusok Díját, a Szemlén pedig évről évre taroltok. Mind a közönség, mind a szakma szeret titeket, ami ritka egy vidéki színház esetében. Te hogyan látod ezt belülről?

Ehhez nem is kell semmit hozzáfűzni: Miskolc valóban kivételes! (nevet)

Mi ennek a hosszantartó sikernek a titka?

A mostani vezetés tíz évvel ezelőtt kezdett, annyi különbséggel, hogy akkor még Kiss Csaba is a művészi tanács tagja volt, mára öten maradtak: Béres Attila, Szabó Máté, Rusznyák Gábor, Szőcs Artur és Keszég László. Remekül tudnak együttműködni, ami a mai világban ritka és komoly dolog. Ez az öt ember úgy gondolja – most már évek óta –, hogy színházat együtt kell és érdemes csinálni. Meg tudják vitatni a felmerülő kérdéseket egymás között, mindig jó, ha van egy külső szem. Sokkal erősebb ez a konstelláció, mint amikor van egy igazgató és egy főrendező, és ők döntenek mindenben. Béres Attila mondta egyszer – és ezzel nagyon egyet tudok érteni –, hogy felelősséget és szabad kezet kell adni mindenkinek. A tárvezetők azért tárvezetők, mert a saját területük szakemberei, ahhoz az igazgatónak nem kell értenie, elég, ha bízik a tudásukban. Ugyanez a helyzet a színészekkel is: a rendezők bíznak bennünk. Másképp nem is lehetett volna egy olyan komoly zenés darabot, mint az Ének az esőben hat hét alatt színpadra állítani, úgy, hogy közben bizonyos színészek más előadásban is játszottak, zajlottak a felújítópróbák, stb. A másik, ami nagyon fontos: kölcsönösen figyelünk a másikra és segítjük egymást. Ha azt látom, hogy egy kollégámnak segíteni kell egy öltözésnél, odalépek. Ha valami gikszer történik a színpadon, bárki azonnal ugrik, hogy minél hamarabb megoldjuk a problémát. Ezt csak így érdemes szerintem.

Van egy előadás, amelyet ugyan már nem játszotok, számomra azonban nagyon meghatározó volt: az Ünnep. Mit jelentett számodra ez a darab és ez a szerep?

Először is: volt egy erős fizikai része. Márciusban tudtam meg, hogy a következő évadban, januárban mutatjuk be, de egyben jelezték is, hogy ehhez a karakterhez fogynom kell, nem fér bele az „apa-pocak”. Három hónappal a bemutató előtt egy személyi edző segítségével, szigorú diétával és napi 40 perc edzéssel sikerült elérni a kívánt eredményt. Christian személyiségének illúzióját a leghitelesebben kellett bemutatnom: ez a férfi felnőtt korára összerakta magát, sikeres üzletemberré vált. Ugyanakkor cipeli magával a gyermekkori traumát, ami miatt nem tud teljes életet élni, párkapcsolatot kialakítani. Sokat olvastam olyanoktól, akik maguk is szexuális abúzus áldozataivá váltak. Ez roppant fontos téma, az előadás tabukat döntöget, a szexuális zaklatáson túl arra is rámutat, hogyan kezeli mindezt a társadalom. Az egyik része, hogy minek a hatására tud egy elszenvedő végül megnyílni mások előtt, a másik pedig, hogyan kell viselkednie egy közösségnek ahhoz, hogy merjenek is megnyílni előttük? Azóta kirobbant egy #metoo-botrány, bekerült a fogalomtárunkba, ahogyan azt is láthatjuk, hogyan hurcolja meg a közvélemény azt, aki mindezt tényleg átélte. Ha valaki beleáll egy ilyen helyzetbe, felvállalva, hogy zaklatás érte, azonnal jönnek a kommentek: Minek mentél oda? Miért néztél ki úgy? Miért most – egy-két évtizeddel később – mondod csak? Miért nem akkor és annak, hogy ne csinálja? Azért, mert az ember ilyenkor először magában keresi a hibát, szégyent érez, ráadásul egy olyan élethelyzetbe kerül, amivel jó esetben korábban nem találkozott, ezért nem is tud mit kezdeni azzal. A feloldozás eszköze csak a kommunikáció lehet, beszélni kell róla. Akár barátoknak, akár pszichológusnak, akár egy segélyszervezetnek – csak így lehet ezen változtatni.

Egy ilyen típusú előadásnál mennyire engedheted magadhoz közel a karaktert? Mennyire szabad átadnod magad neki, hogy ne viseljen meg teljesen a sorsa?

Ha egy előadásban olyan a szerep, akkor a színész is olyan hőfokon ég, hogy mindezt kidolgozza magából a végére. Ebben a darabban Christiannal együtt olyan fizikai és mentális amplitúdókon mentem keresztül, hogy a végére csak a jól eső fáradtság maradt. Amikor érzed, hogy tettél valamit, elindítottál a nézőben egy gondolatot, akkor tudod, hogy megérte.

Végezetül tekintsünk bizakodva a jövőbe: az elkövetkezendő feladatokat mennyire látod előre?

Tavasszal Ascher Tamás érkezik Miskolcra, a Gyévuska című Pintér Béla-darabot rendezi, jómagam pedig májusban kezdem próbálni az ünnepi előadást Szőcs Arturral. A Miskolci Nemzeti Színház egészen pontosan augusztus 24-én ünnepli a 200. születésnapját, ennek tiszteletére mutatjuk be az akkori nyitóelőadást, Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországon című darabját.

Kiemelt kép: Lajos András (Fotó: Éder Vera)