Szikora János Székesfehérvárra is elhozta az opera varázsát

Február végén rajtolt el egy különleges beszélgetéssorozat a Vörösmarty Színházban, amelynek keretében a Jászai Mari-díjas Szikora János invitált meg minket a munkásságának kulisszáiba. A fejér megyei teátrum jelenlegi igazgatójának mandátuma hamarosan lejár, és bár alkotóként továbbra is aktívan tenni szeretne majd a helyi kultúra gazdagításáért, a színház igazgatásának stafétáját az aktuális évad lezárulásával átadja másnak. Ennek apropójából pályafutásának fontosabb állomásait illusztris vendégek bevonásával ismerhetjük meg: az első alkalom a rockzene világába kalauzolt el minket, a második est pedig az áriák bűvöletében telt. A sokoldalú Szikora János ugyanis nemcsak a prózában és a musicalekben vettette meg a lábát, hanem az operák terén is. A majd’ háromórás beszélgetés – amelyet ezúttal is Seres Gerda Junior Prima-díjas rádiós és kulturális újságíró moderált – sok izgalmat tartogatott azok számára is, akik nem mozognak otthonosan az opera területén.

Szikora János még az első vendégek behívása előtt azzal kezdte, hogy kihangsúlyozta: ha nem lettek volna olyan csodálatos tanárai a főiskolán, mint Petrovics Emil, Nádasdy Kálmán és az osztályfőnöke, Békés András, akkor az ő kalandjai az opera világában talán nem is jöttek volna létre. Békés alapvetően operai ember volt, amit az is aláhúzott, hogy akkoriban a Magyar Állami Operaház főrendezője volt, de mindig izgatta a prózai színház világa, és szeretett volna rendezőket képezni – ezek lettek Szikoráék, és neki köszönhetően került be ünnepeltünk életébe Nádasdy és Petrovics is. Utóbbi kapcsán még egy anekdota is elhangzott a közönség legnagyobb örömére: az Erkel Ferenc-díjas Márta István ugyanis egy ízben zeneszerző vizsgára készült, és a kísérleti színházat, valamint Szikora Jánost segítségül hívva létrehoztak egy performanszot, amelyben Márta zongorán játszott, Szikora pedig egy vízzel teli tepsibe fújt bele kis papírból hajtogatott hajókat. Petrovics ennek láttán elvörösödött, felugrott, és azt üvöltötte, hogy ez nem zene és nem művészet, majd kiviharzott. Évekkel később azonban úgy hozta a sors, hogy Szikora nála kötött ki a rendezői felvételi vizsgán, és miután meggyőzte Petrovicsot a tudásáról, az ránézett, és azt mondta: „Maga az a papírhajós, ugye?”. Ám neheztelésnek nyoma sem maradt, sőt a Vörösmarty Színház leköszönő igazgatója rengeteget köszönhet Petrovicsnak, ugyanis ő volt az, aki a Magyar Állami Operaház főigazgatójaként rábízta Richard Strauss Salome című operájának megrendezését, amelyet 1989-ben mutattak be.

De legalább ilyen sokat köszönhet Szikora János a Magyar Állami Operaház jelenlegi igazatójának, Ókovács Szilveszternek, és a Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művésznek, Szinetár Miklósnak is. A színpadra lépésükkor hatalmas ovációt kapó páros nem könnyű kérdést kapott kezdésnek, hiszen arra kellett válaszolniuk, hogy más-e a prózát rendezni, mint operát, és ha igen, akkor miben. Szinetár végtelenül kifinomult, a bölcs és kedves tanítókra jellemző stílusban avatta be a nézőket a különbségekbe: tudniillik, a prózai előadásban a rendező egy döntő faktort maga határoz meg, a dinamikát és a ritmust, ez a zenében elő van írva. Ugyancsak fontos részlet, hogy az operák esetében a rendező nagyon ki van szolgáltatva a karmesternek (amit Ókovács azzal egészített ki, hogy a karmester is legalább ennyire ki van szolgáltatva a rendezőnek). Szinetár elárult egy személyes eltérést is: operát csak úgy tud rendezni, ha kívülről tudja a darabot, míg prózát papírból is. Szikora mókásan hozzátette, hogy míg két vendége mindig is házastársi viszonyban voltak az operával és az Operaházzal, addig számára a műfaj „olyan, mint egy szerető, akitől nem lehet megszabadulni, de sosem jutott eszembe, hogy feleségül vegyem”.

„Mégis született tőle vagy kilenc gyermeked” – kontrázott rá Ókovács. Szikora nem is rejtette véka alá, hogy mindegyik darabjára végtelenül büszke, és számára az Ybl Miklós által megálmodott Operaház mindig is a csodák palotája marad, amiképpen azt is kifejtette, hogy olyan emberek ülnek mellette, akiktől mint intézményvezetők is nagyon sokat tanult. „A mai napig nem felejtem el, amikor tettél egy hasonlatot arra, hogy mi a különbség egy kis színház és az Operaház vezetése között. Az Operaházat egy nagy tengeri hajóhoz hasonlítottad, a vezetését pedig annak a feladatához, hogy mit jelent a nehézkedési erő egy nagy tömeg esetében.”– fordult Szinetárhoz, aki válaszul elmondta, hogy mik azok a sarokpontok, amik miatt szinte lehetetlen feladat vezetni egy Operaházat. „Egyfelől azért nehéz az igazgatás, mert rengeteg nagyon érzékeny, nagyon kiszolgáltatott, nagyon nehéz sorsú ember van összezárva, a másik nehézség az, hogy rettenetes irigység veszi körül, mert drága. […] Állandóan folyik a küzdelem az anyagi fennmaradásért. A harmadik, ami szintén hozzátartozik, hogy lépést kell tartani a kor zenéjével.” Ókovács kiegészítette, hogy Operaházat rosszul vezetni is fáradtságos munka, és könnyedén primadonnává tud változni mindenki, az utolsó díszítő is, ugyanakkor pont ebből születnek valódi csodák, hiszen szinte minden darabot maguk raknak össze a betűktől a bemutatóig, amely folyamatnál sokat számít, hogy minden munkatárs kapcsolatban van egymással, és együtt alkot, egy varázsütésre mindenki megszelídül, tolerancia és empátia teremtődik.  

Szikorának is kijutott az Operaház nehézségeiből (például A hugenották 2017-es bemutatásakor egy komoly sztrájkkal) és csodáiból (Szinetár jóvoltából Miskolcról hozta fel A varázsfuvolát, amelynek kitaláltságát, színpadra állítását az említett nem győzte dicsérni, de legkedvesebb operája, a Mahagonny városának felemelkedése és bukása is hozzá köthető) egyaránt. Nem felejtette el azt sem megemlíteni, hogy Ókovács Szilveszternek is olyan lehetőségeket köszönhet, mint A bolygó hollandi, A hugenották, a Werther vagy épp Az árnyék nélküli asszony, egy a Vörösmartyval közös koprodukcióért, II. János Pál pápa Az aranyműves bojtja című művéért pedig különleges hálás. A további sztorizások, múltidézések és archív felvételek mellett a résztvevők nem győzték invitálni a jelenlévőket az Opera új művészeti központjába, az Eiffel Műhelyházba, ahol a genius loci megteremtése, a nézők „odaszoktatása” a cél.

A következő állomás Kodály Zoltán klasszikusa, a Háry János volt, amellyel kapcsolatban Szikorának az az eretnek ötlete támadt – amit igyekezett a Liszt Ferenc-díjas kiváló művésszel, Pál Tamás karmesterrel is megértetni a Szegedi Szabadtéri Játékok kapcsán -, hogy akkor lehet Háryból Magyarországon jó előadást csinálni, ha a címszereplőt Kaszás Attila kelti életre. Pál erről nem volt meggyőződve, mondván Kaszás nem fog tudni megbirkózni a szereppel, ám végül minden kétkedés ellenére sikerült megvalósítani az operát és a színész remekül helyt állt. Szikora szerint a 2007-ben, váratlanul elhunyt, Jászai Mari-díjas színművész nagyon jó barátja volt, nagyon sok közös munkájuk volt, meghatározó személy volt az életében – akárcsak a következő vendég, akinek édesapja, az „Öreg Kovács” szintén Szikora szellemi fejlődésének meghatározó embere volt. Az Öreg Kovács az a típusú tanár volt, aki felhívta magához a kedvenc tanítványait, a lakás egyik szobájában pedig mindig zene volt, ott készült karmesternek a fia. Ő volt Kovács János, akiből később Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas karmester vált, és aki harmadik vendégként beballagott a színpadra. Szikora egy babonával kezdte a sztorit: mutatott egy jegyet a New York-i Metropolitan Operába, amit ösztöndíjasként kapott 1989-ben. Az akkoriban horribilis összegbe, 640 dollárba került papírral Zeffirelli rendezésében nézhette meg a Bohém életet.

„Óriási hatást tett rám, hogy mit jelent ilyen szinten operát csinálni, elraktam kabalaként” – mondta Szikora, akinek szerencsét is hozott a jegy, ugyanis ugyanabban az évben felkérték Strauss Saloméjének megrendezésére, amelynek karmestere a rövid felkészülési idő miatt az említett Kovács János lett Lukács Ervin helyett, és az előadás közel harminc évig futott, 2018-ban került le a műsorról. „Mindig is hálás leszek érte neked” – jelentette ki Szikora János, majd elmondta, hogy ha újjászülethetne, építész vagy karmester szeretne lenni, a karmestereket ugyanis mindig is végtelenül irigyelte és csodálta is, mire Kovács viccesen rávágta: „Én meg utálom őket.” A karmesterek munkájának heroikus küzdelmeként és zsenialitásuk kiteljesedéseként a Salome egyik részét, az öt zsidó vitatkozását hozták fel példaként, amelyben a karakterek egymás szavába vágva magyarázzák a problémáikat és veszekednek egymással, amely embert próbáló mindenki számára, aki részt vesz a megvalósításában. „Az az érzésem, hogy Strauss végtelenül jól szórakozott, amikor ezt a részt komponálta, hogy mennyit fognak szenvedni tőle zenészek, énekesek, mindenki. A jelenet tényleg mulatságos, miközben egy kifejezett dráma folyik a színpadon”. Az ilyesfajta kihívások mögött az állhat, amit Szinetár Miklós mondott korábban, hogy a legtöbb konfliktus a karmester és a rendező között van, Kovács nagy mulatságot kiváltva pedig meg is nevezte ennek az okát: a színházvezetőt. Ugyanis „ami hiányzik általában, hogy a premier, felújítás, bármi kapcsán a munka megkezdése előtt egy évvel ott kellene, hogy legyen a produkció bölcsőjénél a rendező és a karmester.”

Miközben a beszélgető felek kifejtették, hogy hogyan zajlanak a karmesterek és énekesek együttműködései, Szikora felidézte azt is, hogy mekkora hatása volt a Salome címszerepét először megformáló Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas operaénekesnőnek, Sass Sylviának, akinek Hét fátyol tánca mindkettejük számára örökre berögződött, azonban csak néhány alkalommal énekelt. Számos tehetséges színésznő örökölte meg tőle a szerepet a darab mintegy három évtizedes pályafutása során, míg végül eljutottak a Liszt Ferenc-díjas érdemes művészig, Rálik Szilviáig, aki – hogy Szikorát idézzük – „hatalmas szériát énekelt”. Rálik maga is felbukkant a színpadon, hogy Kovács hírnevét öregbítse, mondván ő volt az a karmester, akivel a legeredményesebben tudott együtt dolgozni eddigi pályafutása során. Rálik elmondta: „Olyan volt, mintha én lennék egy fél, ő egy fél, és ketten lennénk egy egészek. Mintha a levegővételemből tudta volna. Ilyen nagyon-nagyon ritkán van, lehet, hogy ezt kémiának hívják, nem tudom. De olyan csodálatos érzés az, amikor egy énekes úgy áll a színpadon, hogy úgy adhatja át magát a zenének, hogy tudja, a karmester figyelni, segíteni és kísérni fogja.” És hogy a rendezőtől mit vár egy énekes? „Szerintem nagyon sokrétű egy művésznek a rendezővel való viszonya. Ebbe is kell az a fajta kémia, ami nélkül nem működik. Ha nincs meg az a közös ízlés, azonos nyelv, ami vonatkozhat a szerepre, elképzelésre, megvalósításra. Többféle rendező van. Jánossal azért volt nagyon jó dolgozni, mert rugalmas volt. Meg lehetett győzni, vagy azt mondta, hogy ‘Na mutasd meg!’, majd ‘Na jó, megvettem!’. Mi mindig megtaláltuk a közös hangot vele. […] Szeretted az énekeseket, szeretted azokat, akikkel dolgoztál.”

Szikora a kedves szavakra viszonzásul kifejtette, hogy miért tartja megejtő sorsnak az énekes létet: „Gondoljanak bele, maguk szerint mekkora egy hangszál? El tudják képzelni, hogy ezen az icike-picike izomroston múlik az életük, az egzisztenciájuk, és minden? Hogy ez a kis kütyüke itt éppen most hogy van? Jól van? Működik? És ennek kiszolgáltatva lenni egy egész életen át, ebbe nagyon nehéz belegondolni. És aki mégis ezt vállalja, az csodálatos ember.” Ezt pedig nemcsak az életükre nagy hatást gyakoroló Normáról és más közös munkákról mesélő Rálik Szilviának címezte, hanem az est utolsó vendégének, a Liszt Ferenc-díjas tenornak, Kovácsházi István is. A beszélgetés utolsó szegmensében ugyanis mindketten előadtak egy-egy dalt (Rálik a Normából, Kovácsházi pedig A varázsfuvolából) Domán Katalin zongorai kíséretével, akivel Szikora János rengeteget produkción dolgozott együtt. Kovácsházi A varázsfuvolával kapcsolatos élményeivel (például egy betegség miatti beugrással vagy éppen a színpadi elemek meghibásodásával), Szikora János pedig Mozart inspirációival (akinek tragikus áriája mögött mély szerelem és a közelgő halál egyesül), valamint Az árnyék nélküli asszony díszletének szokatlan ihletforrásával (egy irodaház parkolója adta az ötletet) zárta a beszélgetést.

Ez utóbbi kapcsán elhangzott egy remekbeszabott kis sztori, ami keretbe foglalta az opera varázsát és választ adott az élet fontos kérdésére is: „Amikor az egyik összetett jelenethez elértünk, ami először valósult meg a színpadon egy összpróbán, képzeljék el, pittyen a telefonom, lenézek, és a következő sms érkezett: ‘Megvetted a kolbászt a lecsóba?’ Először azt gondoltam, hogy ez nem velem történik. Ezt létrehoztam, megcsináltam, minden összeáll… erre ‘Megvetted a kolbászt a lecsóba? Ez hogy jön ide?!’ És tudják, az az igazság, később rájöttem, hogy nagyon is idejön. Az élet teljességéhez ez is hozzátartozik, és az is hozzátartozik, hogy a kolbászt meg kell venni a lecsóba. És így együtt kerek a történet. Az operát is csak kolbászosan, lecsósan, együtt szabad nézni, nem lehet külön, mert az maga a szépelgés, de közben azért az igazi opera maga az élet, az életnek a teljessége.” 

Kiemelt kép: Ókovács Szilveszter, Kovácsházi István, Rálik Szilvia, Szikora János, Kovács János és Szinetár Miklós a Vándorállat a libikókán második állomásán (Fotó: Kiss László)