Szex, gyilkosság, hírnév – Bob Fosse és Fred Ebb darabjának, a Chicagónak a hívószavai nagyjából ezek (és még ezek mellé persze odabiggyeszthetünk sok mást is) és ezen hívószavaknak köszönhetően mind a mai napig képes megőrizni aktualitását.

A két alkotó műve – és egyben az az alapján készült Szabadtéri előadás is – egy olyan közeget vázol fel, amelyben nincs helye a gerincességnek, nincs helye a becsületnek és az igazságosságnak. Sok történetet láthattunk már, amik hasonlóan amorális képet festettek az emberről, de Fosse alkotásának egyik legzseniálisabb húzása, hogy miközben nézi az ember, egyszerűen nem tudja nem jól érezni magát. A hangos nevetések mögött pedig megbúvik egy nagy, gonosz tréfa, a gúnyos, éjsötét mosoly.

Na de miről is van szó? A Chicago Roxie Hart (Czakó Julianna) sorsát köveit nyomon, aki, miután szeretőjéről kiderül, hogy nem fogja beprotezsálni semmilyen szórakozóhelyre, mint énekesnőt, mérgében lelövi. Férje (Mészáros Máté) ugyan egyből magára vállalja a bűntettet, ám amint kiderül, hogy mi is történt valójában, meghátrál és végül az asszonykának kell elvinnie a balhét. A börtönben megismerkedik a helyi legendával (és egyben jazz bárok nagy sikerű előadóasszonyával), Velmával (Ónodi Eszter), aki reményei szerint hamarosan szabadul, hiszen az ország egyik legjobb védőügyvédje képviseli őt, Billy Flynn (Nagy Ervin). Roxie azonban nagy nehezen eléri, hogy végül ő legyen Flynn kiskedvence és lassan, de biztosan a publikum szemében kész celeb lesz, aki szegény áldozatként védte csak meg magát az orv betolakodótól.

Jelenetkép a Chicago című musicalből (Fotó: Szabó Luca)

Bob Fosse darabja arról beszél meglehetősen gunyoros hangnemben, hogy a hírnév iránti vágy mennyiben írja felül a moralitást és hogy egy jó címlap, néhány hangzatos mondat („Egyszerre nyúltunk a pisztolyért.”) mennyiben tudja megváltoztatni és meghatározni az addig a pontig teljesen egyértelműnek tűnő narratívát. A darab a sajtó képviselőit érzéketlen hiénákként ábrázolja, akiknek nem számít az emberi érték, csak az, hogy olyanról írjanak, amely vonzza az olvasókat. Ugyanígy jár el a sztárügyvéddel is, aki bár a becsület mintapéldányaként reklámozza magát, valójában csak a pénz és a hírnév élteti, azt pedig magasról leszarja, ha éppen valaki ártalmatlan. Ha az illető ennyit tud csupán mondani, akkor abban nincsen semmilyen pláne, semmilyen pénz. Viszont, ha valaki még arra is hajlandó, hogy terhességet hazudjon, nos egy olyan személyre már lehet alapozni.

A Chicago az a fajta darab, amelyet ha jól csinálnak meg, akkor egyszerre tudja kiszolgálni a szórakozásra, frenetikus koreográfiákra, fülbemászó dalbetétekre szomjas népet és azt is, aki szeretne valamit okulni. Azt, aki kicsit többre vágyik annál, mint hogy a „cirkuszt és kenyeret a népnek”-mottót érvényesítsék az alkotók. Béres Attila rendező pedig mindkét elvárásnak eleget téve egy olyan produkciót helyezett le a Szabadtéri színpadára, ami egyszerre ad egy egészen torz, fekete humort sem nélkülöző képet a társadalomról és éri el, hogy nézőként végig hatalmas vigyorral az arcán üljek a székemben.

Jelenetkép a Chicago című musicalből (Fotó: Szabó Luca)

A színpadkép, amelynek egyik legfőbb központi eleme a börtönrácsok voltak (lévén, hogy javarészt egy női börtönben zajlik a cselekmény) egy folyamatosan izgő-mozgó, ingergazdag térként szerepelt. A színpad bal sarkában a zenekar volt elkerítve, adekvát módon rácsok mögött, csíkos börtönszerelésben nyomták végig a show-t, a nagyobb történések, egyes jelenetek előtt pedig Lakatos Márk töltött be egyfajta konferanszié szerepet. Talpig sminkben és női ruhában, drag queen-ként egyeseknek sok lehetett, de tagadhatatlanul beleillett az előadás extravagáns, minden hagyományos, papírforma szerinti konzervatív keresztényi értékeket felrúgó víziójába. Ahogyan egy ismerősöm mondta, „olyan volt, mintha egy melegbárba kerültünk volna” – és ezzel nehéz is vitatkozni.

A rendezés éppen olyan bohókás, ötletes és felszabadult, mint maga a látvány: Béres Attila több ízben is élt olyan megoldásokkal, amelyekkel sokszor filmekben találkozunk. Kimerevített jelenetképek, „osztott képernyős” szegmensek, „kép-a-képben” effektus (Lakatos Márk arca monitoron, mintha „élőzne”.) és egyéb nyalánkságok. Nyilvánvalóan itt maga az alapanyag is van annyira gazdag, hogy adják magukat a különböző eszközök, de mindig élmény látni valamit, ami ennyire sziporkázóan sokszínű és vállalkozó szellemű. Ehhez alapvetően nagyban hozzájárulnak a koreográfiák, valamint a színészek is, nekik köszönhetően pedig tényleg nem egy olyan jelenet volt, amit mindenképp ki kell emelni. Az egyik ilyen Billy Flynn száma, melyben a sajtót nyűgözi le sajátos bábjátékával (eddig nem tudtam, hogy Nagy Ervin ennyire jól tud énekelni, de örülök, hogy most már ezt is kipipálhatom). Ez a jelenet önmagában feladja a leckét, mert míg filmen könnyebb és egyértelműbb az átmenetet megoldani (ott Renée Zellwegert „bábusították”), itt nagyobb lélekjelenlét kell a színészektől, hogy értsük a dolgot. Az eredmény pedig az egyik legszórakoztatóbb jelenet, amit láttam színpadon.

Jelenetkép a Chicago című musicalből (Fotó: Szabó Luca)

Külön pluszt jelentett, hogy néhány, színpadon kívüli tényezőt is felhasználtak a darabhoz, így például egy rendőrautó is megjelent villódzva egy ízben a színpad mellett, egy lufit is szabadjára engedtek, amelyet aztán kitartóan lehetett követni a szemünkkel, de ha kellett, akkor a nézőtér is megfelelő teret szolgált arra, hogy egy-két szereplő jelen legyen. Czakó Juliannának és Ónodi Eszternek is megvoltak a maguk ragyogásai, mindkettő hozta azt a dögöt, azt a piszkosságot ami szükséges volt a szerephez, Nagy Ervin pedig jó adag, eltökélt cinizmussal vitte a show-t. Az ő esetében kíváncsi voltam, hogy a filmbeli jelenethez hasonlóan vajon ő is szteppelve adja elő egyik számát (akár csak Richard Gere a 2002-es filmváltozatban), de sajnos nem így történt. A jelenet így is kellően látványos volt, pedig „csak” ülve adták elő a szereplők, végigsorakozva a színpadon. Itt egyébként maga a világítás is hozzáadott bizonyosfajta pluszt, amit nagyon tudok értékelni.

Az előadás, bár a megszokott Szabadtéri előadásokhoz híven 9-től eltartott éjfélig (egy kb. fél órás szünettel), egyetlen percre sem ült le, egyetlen szekundum üresjáratot nem tartalmazott. Majd’ minden jelenetben volt valami, amin a közönség felnevethetett, miközben szerencsére a csendesebb pillanatoknak is sikerült áldozniuk. Még ha picit el is vesztek a nagy harsányságban. Ilyen volt Mészáros Máté magánszáma, amely a szürke kisemberek szomorkás ódája, vagy a román lány akasztása és az akasztófa ezt követő baljós jelenléte.

Jelenetkép a Chicago című musicalből (Fotó: Szabó Luca)

Összességében tehát azt kell mondjam, rendkívül élvezetes darabnak lehettünk tanúi. Cinikus humora adott neki egy jókora élt, társadalomkritikája betalált (még ha néha bele is lehetett kötni abba, hogy túlságosan beletolja az arcodba), a befejezése pedig pont olyan bombasztikus volt, amennyire gonosz és fekete humorú. Talán még maga Bob Fosse is elégedetten csettintett volna.

Kiemelt kép: Jelenetkép a Chicago című musicalből (Fotó: Szabó Luca)