„Szerintem nincs olyan, hogy „igazság”, igazságok vannak. Mindenkinek más-más…” – interjú Kovács Martinnal

Interjúsorozatunkban a Kaposvári Szent István Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának végzős színművész hallgatóit mutatjuk be. Ezúttal Kovács Martinnal beszélgettünk diplomamunkájáról, valamint az igazságok kereséséről és a jelen nehézségeiről.

Miért döntöttél úgy, hogy színész leszel?

Kiskoromban még űrhajós szerettem volna lenni, de a szüleim felvilágosítottak arról, hogy az űrhajósoknak szükségük van a matematikára. Egy világ dőlt össze bennem, ezt az álmot elengedtem.

A színészettel először általános iskola felső tagozatában találkoztam, amikor az osztályfőnökünk – a sors iróniája, hogy matektanár volt – szervezett az iskolánkban egy Ki mit tud?-ot. A Csilicsala csodái című mesejátékkal vett részt az osztályunk, amiben én játszottam az öreg varázslót. Tizenhárom évesen ehhez finoman szólva semmi kedvem nem volt. Sikert arattunk, meg is nyertük a verseny. Nagyon jó érzés volt egy ilyen munka részesének lenni, viszont nem a munka maradt meg a legjobban, hanem az, ahogyan a cipőm kopogott a művelődési ház színpadán, ettől a mai napig – jó értelemben – kiráz a hideg. Ezután döntöttem el, hogy színész leszek. A szüleim az elejétől kezdve támogattak, ugyanakkor erre is azt mondták, mint az űrhajós terveimre, hogy majd „kinövöm”. Úgy néz ki, még mindig nem sikerült.

Ezek szerint már egészen fiatalon megszeretted a színház világát. Jártál színjátszó körbe vagy hasonló képzésre ezután?

Igen, gimnáziumba már tudatosan dráma tagozatra jelentkeztem, Barcsra, amelyet Nagy Viktor színművész vezetett, aki a felvételimen megmondta, hogy „Te ide kellesz. Most szépen hazamész és átírod a jelentkezési sorrendet, szeptembertől idejössz tanulni.” Meggyőzött. Bár az iskola nagyon messze volt az akkori otthonomtól, és nehéz volt hozzászokni a sok utazáshoz, ezt egyáltalán nem bántam meg. Ez a tapasztalat az egyetem alatt is jól jött, hogy én már korábban megtanultam alkalmazkodni ahhoz az életmódhoz, hogy csupán egy bőröndből éljek. Viktor minden nyáron hívott minket dolgozni a Balatonföldvári Szabadtéri Színházba, a Kultkikötőbe, ahol a színházi munka minden szegmensével találkozhattam. Összesen nyolc nyarat töltöttem ott. Az elején még csak takarítottam, szórólapot osztogattam, díszletet pakoltam, aztán már jegyet szedtem, ültettem, míg végül középvezetőként én segítettem az újakat. Rengeteget tanultam azok alatt az évek alatt arról, hogy mennyire összetett ez a szakma, és milyen fontos a csapatmunka.

Középiskola után jelentkeztem a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Iskola OKJ-s színészképzésére, majd ezt követte Kaposvár.

Említetted, hogy Balatonon szinte minden részébe belekóstoltál a szakmának. Ezek alatt évek alatt egyszer sem fogalmazódott meg benned, hogy a színészeten kívül, vagy ahelyett más területen helyezkedj el a színházon belül?

A Kultkikötőben bármilyen munkában örömömet leltem, viszont az, hogy én a színészeten kívül mást csináljak, az egyszer sem fordult meg a fejemben. Az egyetemen volt alkalmam dramaturgként is kipróbálni magam. Tavaly a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban Az ember tragédiája próbafolyamata során Tóth Kata dramaturgot segítettük D. Varga Ádám osztálytársammal, ami kifejezetten izgalmas volt. Az, hogy ennyi mindent tapasztaltam, inkább csak azt erősítette meg bennem, hogy a színházhoz elengedhetetlen a csapatmunka. Össze kell tartatunk és együtt kell dolgoznunk ahhoz, hogy minőségi munkát adhassunk ki a kezünkből. Néha el tudunk felejtkezni arról, hogy milyen sokat dolgozik egy kellékes vagy egy díszítő, akik nélkül nem valósulhatna meg egy előadás sem. Megtanultam, hogy színészként nemcsak a nézőkért kell estéről-estére száztíz százalékot nyújtanom, hanem a háttérben dolgozó összes emberért is.

Mi a legmeghatározóbb egyetemi élményed?

Több ilyen is volt. Az egyik legmeghatározóbb élményem a közös munka Zayzon Zsolttal. Az osztályunknak rendezett egy Három nővér vizsgát. Mivel szerettünk egymással dolgozni, páran az osztályból harmadévben új projektbe kezdtünk. Zsolt talált egy darabot, a címe Én, ha fütyülni akarok, fütyülök, az egyetemi és színházi tevékenységeink mellett, éjjelente ezt próbáltuk. Szabadon kísérletezhettünk az anyaggal. Zsolt igyekezett kizökkenteni minket a komfortzónánkból, én pedig midig is szerettem feszegetni a határaimat. Számomra izgalmas volt ez a fajta munkamódszer.

Egy másik egészen csodálatos élmény számomra a Csapó Virág rendezte Portugál vizsga, ahol a Kocsmárost játszottam. A megszokottól eltérő volt ez a próbafolyamat is, mert soha nem kronologikus sorrendben próbáltuk a jeleneteket, hanem össze-vissza, miközben a szabadtéri részeket kamerával vettük fel. Sokat tanultam ez alatt a próbafolyamat alatt arról, hogy milyen színész szeretnék lenni.

Szerettem dolgozni a Fábián Péter-Benkó Bence-párossal is, kedvelem, ahogy gondolkodnak. Számomra lehengerlő az a bátorság, ami az Ördöngösök című előadásunkban benne volt, ahogyan folyamatosan interakcióba kellett lennünk a nézővel, úgy, hogy nem is szólhattunk hozzájuk, mégis pontosan tudatában voltunk a jelenlétüknek, ahogyan ők is a miénknek. Mindig is közel álltak hozzám a komédiák, az ő csapatuk pedig egyszerre képviseli a vígjátéki könnyedséget, és az előbb említett komoly és merész kísérletezési formát.

Az egyetem alatt sokféle szerepet játszottam, tulajdonképpen térképtől kezdve, rádión át még akasztott embert is. Rádió például akkor voltam, mikor a Mengele törpéi című előadásban elfelejtettük bekészíteni a színpadra a rádiót és Pálóczi Bence osztálytársam úgy improvizált, hogy a fejemet megfogta és feltette az asztalra, majd tekergette a füleimet.

Mesélsz kicsit a diplomamunkáidról?

A diplomamunkánkon már túl vagyunk, ezt Dohy Balázs rendezte nekünk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturghallgatója. Móricz Zsigmond A nihilista című novelláját dolgoztuk fel egy negyvenöt perces előadás formájában, az Állatorvost játszhattam el. Furcsa érzés volt például az, amikor a második előadás után odajött hozzám az egyik tanár és elmondta, mennyire tudott utálni ebben a karakterben. Az, hogy a szerepemmel azonosított, nem lepett meg, nekem a való életben is nagy igazságérzetem van, ahogyan az Állatorvosnak, megkülönböztet tőle, hogy szerintem nincs olyan, hogy „igazság”, igazságok vannak. Mindenkinek más-más.

Egyébként a szakdolgozatomban a szakmánkban domináló alkoholizmus és a droghasználat jelenségeit igyekszem kutatni. Először azon gondolkoztam, hogy a szabadtéri színházakról írok értekezést, de rájöttem, hogy nem szeretnék olyan témát feldolgozni, amivel előttem már sokan foglalkoztak. Az előbb említett téma azonban egy olyan tényező, aminek érdemes utánajárni, mert keveset beszélünk róla, ugyanakkor komoly és fontos probléma.

Jelenleg Zalaegerszegen a Hevesi Sándor Színházban vagy gyakorlaton. Hogyan kerültél ehhez a társulathoz?

Tavaly pont a pandémia idején kezdtem el kilincselni a színházaknál, sajnos közbeszólt a vírushelyzet, ami nagyban megnehezítette az elhelyezkedést. Mivel tudtam, hogy Zalaegerszegre három osztálytársam is készül, úgy gondoltam, hogy nincs veszíteni valóm és felhívtam Besenczi Árpád igazgató urat, hogy csatlakozhatnék-e negyedikként, aki gondolkodás nélkül igent mondott. Még aznap felhívott a zenei vezető is, hogy egyeztessen velem a szerepekről, amiket nekem szánnának. Durva érzelmi hullámvasút volt az az időszak, az egyik percben még abban sem voltam biztos, hogy lesz-e gyakorlati helyem, a következő pillanatban pedig már a következő évadot érintő feladatokat kaptam. Boldog vagyok, hogy végül itt kötöttem ki, mert rendkívül befogadó a társulat, mint egy igazi család. Óriási nagy szeretettel nyitottak felénk a kollégák, mindenki egytől egyig iszonyatosan segítőkész és rendkívül tehetséges, ezáltal rengeteget tudtam tanulni. Hálás vagyok azért, hogy itt mindenben kipróbálhatom magam és ezáltal lehetőségem van fejlődni.

Kiemelt kép: Kovács Martin (Fotó: Kovács Milán)