„Szeretném megmutatni Elisabetta drámáját, nőiségét, fájdalmát” – interjú Boross Csillával

Boross Csilla, székesfehérvári származású, nemzetközileg (el)ismert operaénekesnő rengeteg tapasztalattal a háta mögött még mindig úgy érzi: van mit tanulnia, van hova fejlődnie. Tanulásának legközelebbi állomásaként a Maria Stuardában láthatjuk majd a Szegedi Nemzeti Színházban. Erről és saját szakmai hitvallásáról beszélgettünk vele.

„A zene erkölcsi törvény. 
Lelket kölcsönöz a mindenségnek, szárnyat ad az élménynek, 
szállni tanítja a képzeletet, bájt ad a szomorúnak,
derűt, életet mindennek.
Lényege a rendnek, és útja minden jóhoz, igazságoshoz és széphez vezet,
amelynek csak láthatatlan, de kápráztató, szenvedélyes és örökkévaló alakja.” 

– PLATÓN –

Ön egy nemzetközileg elismert művész, a világon megannyi helyen megfordult. Milyen tapasztalatokkal tért haza ezekről az utakról? 

Profizmus, pontosság, igényesség, tisztelet, összmunka, összművészet, biztonság, hála, sok-sok tanulás. Ezek jutnak eszembe először.

Végül csak marad a magyarországi lét: honvágy, vagy egyéb okai is vannak, hogy nem szakad el kicsiny országunktól?

Mint művész, vagy mint magánember sosem vágytam el itthonról. Nem is gondoltam, hogy ilyeténformán alakul majd az életem. De, mivel küzdő, sosem feladó típus vagyok, ezért amikor látszott, hogy itthon nem terem számomra babér, de még fű sem, nem haboztam. Vettem a hátizsákom, mert dolgozni, fejlődni, közölni akartam és itthon erre nem volt szükség, sem lehetőség. 

Először Brnóban, majd a nagyvilágban találtam zenei otthonra. A mai napig a vágy, hogy itthon énekelhessek nem szűnt meg lobogni bennem. Az meg végképp fel sem merült, hogy máshol éljek, éljünk a családommal. A pandémia alatt ötlött fel bennem először, hogy valami itt nem stimmel, hiszen másfél évi munkát vesztettem el külföldön, így itthon voltam és lehet, hogy más náció tagjaként, a világ egy másik felén nem álltam volna munka nélkül ennyi ideig, kihasználatlanul sokévi külföldi énekesi tapasztalattal, megbecsültségével?! 

Mikor alakult ki a zenéhez való kötődés Önben?

Egészen a kezdetektől, szinte már édesanyám pocakjában, kultúra-, és ezen belül zeneszerető szüleimnek hála. Kétéves
voltam, amikor megkaptam életem első pianínóját és onnan kezdve visszafordíthatatlan volt a folyamat. Míg más gyerekek a homokozóban játszottak, addig én a hangszeremet bütyköltem, szétszereltem, átalakítottam, varázsoltam rajta. Itt eldőlt minden, akkor még úgy volt, hogy zongorista leszek. Később a konzervatóriumban gyakran „felfedeztek”, mint igen jó hangú Toscát és Éj királynőjét éneklő magát hevesen zongoristának valló diákot. Habár nagyon szívesen nekivágtam volna egyből az éneklésnek, édesanyám szavára hallgatva, befejeztem, amit elkezdtem. Csak utána kezdtem el komolyabban foglalkozni az énekléssel, a Zeneakadémiára felvételt nyerve. Addigra már zongoratanári diploma is volt a zsebemben.

A zongora iránti szeretetből azért valami maradt?

Habár az ének javarészt átvette a szerepet a pályafutásomban, de zongora nélkül nem tudnék élni, a legelső kifejező eszközöm. Vele, általa tanulom a szerepeimet, a zongora mossa át a lelkem egy fáradt nap után, segít gyógyulni, kicsit elvonulni a világ zaja elől. 

Kicsoda Boross Csilla, ha nincsen a zene? Ki Boross Csilla a zene szeretete nélkül?

Semmi zene?  Nem, azt nem, vagy mégis? 

Filmesztéta, mivel filmbolond vagyok, űrhajós és asztronómus, mivel gyermekkorom óta nagyon érdekel  a világűr, annak törvényei; orvos, mivel az emberi testnél érdekesebb tán nincs is;  rendőr nyomozó, terrorelhárító, különleges ügynök, 008-as Jane Bond, mivel, mint mindenben itt is a megoldást keresném és találnám azonnal. És még csak nem is viccelek. Ezek mind lázba hoznak, érdekelnek, foglalkoztatnak.

Megannyi híres rendezővel összehozta a sors. Zeffirelli, Werner Herzog és még sorolhatnánk. Könnyen alkalmazkodik a különböző rendezői elvárásokhoz, stílusokhoz? Ki volt a legemlékezetesebb partner a munkában?

A víziók, az értelem és esztétika, a mondanivaló íve, annak varázsa fog meg először egy közös munka során. Jean-Paul Scarpitta Manonja Montpellierben (amit azóta is a legkedvesebb előadásomnak tartok), ahol az esztétikum, a mondanivaló zenébe ágyazottan olyan kerek egészet alkotott, amiben azóta sem volt részem. 

Aztán Nekvasil Pillangója Brnóban, Herzog filmszerű Két Foscari csodája Rómában. Yoshi Oida Idomeneója Prágában, ahol szinte egy számomra teljesen új színpadi nyelvet kellett megfogalmazni, megtanulni, mivel Oida mester a kabuki színházat vegyítette a hagyományos színházi nyelvezettel. Minimális mimika, csak tekintet, mozdulatok és mindennél kifejezőbb hang. Tehát kevés eszköz, semmi felesleges hőzöngés, sallang nem lehet jelen a színpadon. Rajongtam érte. Zeffirelli, Hugo de Ana és Werner Herzog filmes látásmódjukkal gazdagított rendkívüli színpadaképei lenyűgöző esztétikai élményt nyújtanak. Számomra Herzoggal egészen különleges élmény volt dolgozni.

Ennyi tapasztalattal a háta mögött van-e még mit tanulni?

Mindig van mit tanulni. Ami ma érvényes, holnapra érvényét veszti. Vagyis, ahhoz, hogy ma is ugyanolyan jó legyek, mint tegnap, ahhoz fejlődni kell, újjászületni minden nap. Az énekesnek a hangja, az adottságai is változnak, aminek elébe kell menni, szintén nap, mint nap. Ha belesüppedünk a „mi már mindent tudunk” ingoványába, akkor vége a karriernek. Tanulni bármikor és bárkitől lehet, csupán nyitottnak kell maradnunk és nagyon kell akarnunk.

Említett több olyan előadást, ami csodásan működött, és amiben klappolt minden. Na de mikor vall kudarcot egy előadás?

Ennek több aspektusa is van, több oka is lehet. Függhet például tőlem, az én aznapi testi és lelki készenlétemtől. Mi, operaénekesek rendkívüli módon vagyunk kiszolgáltatva a hangszerünknek, hiszen az nem egy tényleges hangszer. A testünk része, melynek az állapota sok mindenen múlik. Ha azzal nincs rendjén valami, akkor az érződik a játékunkban is. Lehet fizikális vagy lelki eredetű, mindenképp úrrá kell lenni rajta. Van úgy, hogy nincs mit tenni, meg kell gyógyulni, de van, hogy a lélek a színpadon gyógyul és szárnyalni kezd. Na, ezeket nevezem csodáknak. Van olyan is természetesen, hogy a művészek között nincs összhang. Olyankor a darab sikeréért össze kell zárni, egymást segíteni, ez nem kérdés.

Egy interjúban olvastam, melyben azt mondta, a Covid-helyzet miatt úgy érezte, muszáj visszatérnie olyan karakterekhez, akik „inkább a lelket táplálják” és „hangtechnikai szempontból finomabbak, nőiesebbek, csengőbbek, szívhez szólóbbak”. A művészet az ilyen hányattatott időszakban kiemelt, illetve kiemeltebb szereppel bír? 

Számomra fontos, hogy színgazdag legyen a repertoárom, és igen, nagyon fontos, hogy most szívhez szólóbbak legyünk, emberi megnyilvánulásaink, így a karakter megformálása, annak hangi kifejeződése is finomabb legyen. Hogy táplálja a lelket, feloldja azt, így segítsen kiengedni a feszültséget, fájdalmat, szomorúságot, dühöt. Mindemellett muszáj elegánsnak lenni, mely tartást ad minden helyzetben. Platon nem véletlenül fogalmazta meg, mi a jó zene, mi a jó művészet, mi az, ami TÁPLÁLja, fejleszti, NEMESÍTI az emberi lelket. Ez a szorongós, bezárt életet követelő helyzet, amiben immáron két éve kényszerülünk élni, érzékenyebbé is tett bennünket. Emiatt is énekelnék most inkább lágyabb női alakokat, akik lelki erejükkel válnak hősnőkké, akik lágyságukkal, finomságukkal változtatnak a cselekmény, vagy akár a világ forgásán.

Mondhatjuk tehát, hogy valamivel kiemeltebb szereppel bír a művészet most, ebben az időszakban.

Mindenképp. Remélhetőleg a világ vezetői is felismerik majd, hogy milyen fontossággal bír a kultúra az emberek számára. Hiszen a kultúra lelki, szellemi táplálék, ha átvitt értelemben is, de táplálékot, adunk az embereknek. Ahogyan szüksége van a testnek az étel mellett a sportra, a mozgásra, úgy  szüksége van a léleknek a művészetekre. Örülnék, ha valamiképpen mindennapi rutinná válna a  kultúra  „fogyasztása”.

Erről az empátia jutott eszembe, aminek a gyakorlására, elsajátítására szintén sarkallhat akár az opera, akár más előadó- vagy képzőművészet.

Abszolút. Egy előadás alatt nekem kell hozzásegítenem a közönségemet, hogy ki tudja tárni a szívét arra a csodára, amit mi készítettünk nekik ajándékba. Szinte eggyé válunk akkor ott, mi és a közönségünk egy csodás közös játékban. Megtanulunk egy kis időre egymással együttérezni. Nagy felelősség a mienk, mivel értékre kell kinyitnunk az emberek szívét, csakis értékre. Éppen ezért nagyon komolyan kell venni ezt a csodálatos hivatást.

Legközelebb Szegeden a Maria Stuardában lesz látható. Itt ez mennyire fog megmutatkozni? Mire számíthat a közönség?

Elisabetta lesz életem első színpadon előadott Donizetti szerepe, mivel Luciát sosem énekeltem el, csupán megtanultam. Kicsit ambivalens, mivel a karakter  hősi, kemény, tartással teli, hiszen királynő; erejének, hatalmának teljes birtokában, annak minden boldogtalanságával együtt. A zene ellenben olyan invenció dús, amit Donizettitől sosem hallottam korábban. Igazi mestermű. Mégis a zenei szövet, ritmika miatt lágyabb hangvételű mondjuk az általam oly gyakran megformált Abigélénél (Verdi: Nabucco), de jellemrajza, mondanivalója, politikai helyzete okán mégis hangadása jóval keményebb, mint Mariáé.

Én vagyok a megtorló, míg Mária az áldozat. Szeretném megmutatni Elisabetta drámáját, nőiségét, fájdalmát, küzdelmeit, Leicesterhez fűződő érzelmeit, Mariával szemben érzett keserűségét, kilátástalanságát a kialakult politikai helyzetben.

Mit üzenhet ez a darab nekünk, nézőknek?

Háromszor is gondoljuk meg, kit akarunk és miért lefejeztetni. (nevet) No, de a viccet félretéve; Elisabetta haláláig hordozta ezt a tettét, ami meg is betegítette testét, lelkét. Ne hozzunk végleges döntést, ha alapot nélkülöz, vagy ha van lehetőség megbocsátásra, ha létezik megoldás, menjünk elébe. Itt a kegyelem lett volna a megoldás, amit Márián gyakorolva örökre lekötelezte volna maga és Anglia számára a skót királynőt és annak népét mintegy diplomáciai bravúrral megoldva azt. Sajnos nem ez történt… hiába, a sebzett szív mindent felülír. Az opera címe lehetne másképp: Büszkeség és balítélet, Jane Austen után szabadon.

Az, amit ön véghezvisz hatalmas erőfeszítést igényel, viszont minden megszólalásából az jön át, hogy Ön szívét-lelkét beleadja ebbe a munkába. Felmerül a kérdés: lehet-e ezt másképp csinálni, mint nem odaadó szeretettel?

Lehet, sőt igen magas fokon, igen nagy sikerrel… de az nem varázslat, hanem sport, lehet érte lelkesedni is, de nincs olyan hatással az emberi szívre, lélekre, elmére, mint a művészi előadás. Én csakis ez utóbbinak látom értelmét; komplex módon hatni a szívre, elmére, a lélekre, amit a közönség hazavisz magával, ami életeket változtat meg, lelkeket emel fel, hétköznapi drámákat old fel. Mi gyógyítók, tanítók, barátok, testvérek, szülők és még annyi minden mások lehetünk a közönségünk életében. 

Milyen volt a munka a szegedi színházi közösséggel?

Nagyon jó az akusztika a színházban, kedvesek az emberek, remek a zenekar, az énekkar és a kollégák. A próbák különlegesen jó hangulatban, mondhatom, hogy áldott állapotban folytak. Mindenki egyet akar, magából a legtöbbet, legjobbat kihozni. Hatalmas élmény lesz az előadás hiszen a darab magyarországi bemutatójára készülünk, itt Szegeden! 

Milyen produkciókban láthatjuk Önt a közeljövőben? 

A közeljövőben Aidaként, Abigélként, Toscaként láthatnak, hallhatnak, júniusban pedig Puccini A nyugat lánya Minnijeként debütálok az felújított Operaházban.

Kiemelt kép: Boross Csilla (fotó: Wikipédia)