„Szeretném, ha kicsit megértőbbek, toleránsabbak lennénk” – interjú Perjés Jánossal

Perjés János színházi pályafutását 1982-ben kezdte a budapesti Nemzeti Színház stúdiójában, majd a színház szerződtetett tagjaként folytatta. 2011-ben megalapította a Spirit Színházat, melyet jelenleg magánszínházként vezet, és amely 2015 óta önálló, állandó játszóhelyen működik Budán, a Margit hídhoz közel. Az idei évadban megalakult a teátrumnak saját társulata, az elkövetkezendő hónapok pedig izgalmas premierekkel lesznek tele. Perjés János alapító-igazgatóval ezekről a változásokról, valamint a hamarosan bemutatásra kerülő Shakespeare klasszikusról, A velencei kalmárról beszélgettünk.

A Spirit Színház története ősszel fordulóponthoz érkezett, kialakult egy állandó társulat. Miért érezte szükségét ennek?

Ennek több oka is van. Egyrészt a társulathoz tartozás növeli a színészekben a lojalitást, ami egy ilyen kis színháznál elengedhetetlen. Eddig nagyon sok vendégművésszel dolgoztunk, úgy működtünk, mint egy produkciós színház. Azonban akadtak, akik nagyon sok darabban játszottak, úgy gondoltam, hogy ők megérdemlik a társulati tagságot, és mindent, ami ezzel jár: állandó foglalkoztatás, fix fizetés. Ez a másik oka a döntésnek, hogy anyagi biztonságot nyújtsak nekik.

Mi alapján döntötte el, hogy kiket hív meg a társulatba?

Elsősorban azokra gondoltam, akik már több éve dolgoznak velem, ezzel pedig letették a voksukat a színház mellett. Ez egyfajta megbecsülés a részemről. Fontos szempont volt az is, hogy jól kijöjjünk egymással, egy húron pendüljünk. Ha ez hiányzik, akkor lehet bármennyire jó színész az illető, hosszú távon nem kifizetődő a közös munka. Emellett kiemelt figyelmet fordítok a fiatalokra is, hiszen nekem is megtisztelő, ha az egyetem engedi, hogy a Spiritben töltsék a szakmai gyakorlatukat. De hangsúlyoznom kell, hogy mi nem szívességet teszünk egymásnak ezzel, minden vica versa megy: mindenki ad és mindenki kap.

A TAO-megvonás hogyan érintette a színházat?

Természetesen mi is lényegesen kevesebb pénzből gazdálkodunk, mint a korábbi rendszerben. Erről azért nem szoktam beszélni, mert úgy gondolom, hogy amire nincs ráhatásunk, azzal nem foglalkozom. Az én felfogásom az, hogy engem senki nem kötelezett arra, hogy létrehozzak egy magánszínházat. Azt viszont figyelem, hogy a magánszínház fogalma nem világos és a helyzete nem tisztázott, sok esetben mi hátrányt szenvedünk: a magánszínház az állami vagy önkormányzati színházak és a függetlenek között helyezkednek el félúton. Számos pályázatnál azért nem fogadják el a jelentkezésünket, mert magánszínház vagyunk, és nem függetlenek.

Az idei évadban nagyon sok új bemutatójuk lesz.

Ennek roppant egyszerű oka van: sok olyan darabunk van jelenleg repertoáron, ahol vagy éppen lejártak a jogok, vagy hamarosan lejárnak, de már nem éri meg meghosszabbítani. Ebben az évadban sok klasszikust játszunk majd, magyart és külföldit egyaránt. Főleg olyanokat, amiket a nagyszínházak már nem mutatnak be, mert nincs akkora felvevő piaca, a függetlenek meg inkább innovatívabb előadásokat választanak. Nemrég megnyitottuk a kamaratermünket, ott olyan bemutatók lesznek, amelyek valamilyen tabutémákat érintenek.

Az új bemutatókat elnézve eléggé színes a felhozatal. Mi alapján állítja össze a repertoárt?

Mindegyik előadásban közös, hogy vagy az emberi kapcsolatokról szól, vagy olyan témák mentén halad, amely bárkivel megtörténhet. Nálunk nagyon közel ülnek a nézők a színpadhoz, ezért fontos, hogy az életből vett példákat mutassunk be, amin sokáig tudnak gondolkodni. Az idei évadunknak két fő témája van: az elfogadás és a függőség, kényes témákat boncolgatunk. Ez mind-mind megtalálható A velencei kalmárban, a Képzelt riportban vagy Az öreg hölgy látogatásában. Igyekszem színvonalas műveket választani, amelyeket olyan színészekkel és olyan rendezésben mutatunk be, hogy érdemes legyen róla beszélgetni, gondolkodni. Nem szeretem, ha a színpadon negatív figurák rohangálnak, hiszen minden embernek meg van a saját igaza, mozgatórugója, a nézők a tettei alapján ítélhetik meg.  Látnunk kell, hogy a környezetünk, amelyben szocializálódunk, a gyermekkorunk mennyire hatással van a későbbi életünkre. Ott van például a Mengele bőröndje című előadásunk, amely ezt tökéletesen bemutatja, valamint azt is, hogy mi történik akkor, ha egy zavart elme kontroll nélkül, egy sajátos hitrendszer szerint megy.

Ezek szerint mondhatjuk, hogy Ön az elfogadást tekinti a színház missziójának.

Ha a nézők csak azon gondolkodnak el, hogyan reagálnak egy-egy párbeszédben, a hétköznapi életben, úgy gondolom, már elértünk valamit. Nem kell nagy léptekre gondolni, elég, ha csak eszünkbe jut, hogy minden ember más és más. Szeretném, ha kicsit megértőbbek, toleránsabbak lennénk. Ezt a viselkedésformát foghatjuk sok mindenre, akár a politikára is, de igazából csak rajtunk múlik, hogyan viselkedünk embertársainkkal.

Mennyire kockázatos tabutémákat feszegető előadásokat műsorra tűzni?

Azt gondolom, hogy nem sokan vállalnak be olyan darabokat, mint mi itt, a Spiritben. Az eddigi tapasztalatok alapján a nézők imádják az ilyen típusú előadásokat. Nagy hatással vannak rájuk, ezt a saját bőrömön is érzem, amikor játszom. Ez részben köszönhető annak is, hogy karnyújtásnyira ülnek a színésztől a nézők, így nem tudják kivonni magukat a történet alól. Én a klasszikus színjátszást szeretem, az elidegenítés eszközeiben nem hiszek, főleg egy ilyen intim térben, mint a miénk. Emellett van egy programsorozatunk: Angster Mária családállítással foglalkozó előadásai. Havonta egyszer jön el hozzánk, és színdarabokon keresztül mutatja be az egymás közötti energetikai képletet. Ez is segít a feldolgozásban, a megértésben.

Nem csak igazgat, hanem viszonylag sokat is játszik. Hogy lehet mindenben maximálisat nyújtani?

Nem játszom sokat, csak sok darabban! (nevet) Elárulom magának, hogy az igazgatói feladatok semmilyen örömet nem rejtenek magukban. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Spirit megalapításában nem volt szerepe annak, hogy játszhassak. Én abból kapok erőt, hogy színpadon lehetek, azt az energiát forgatom vissza mindenbe, amit a színjátszás és a nézők adnak nekem. Világéletemben olyan ember voltam, aki akkor érzi magát jól, ha jelentős dolgokat visz végbe, a kisebb feladatok untatnak. A mostani szerepeim kapcsán: abba a korba értem, amikor az embernek számot kell vetnie, hogy az élete közepén mit teremtett meg, éppen ezért izgatnak az olyan meghatározó férfiszerepek, mint Shylock A velencei kalmárban, vagy II. Fülöp a Don Carlosban. A másik, ami feltölt, ha új színészkollégákkal dolgozhatok együtt. A Karamazov fivérekben csupa egyetemista és fiatal játszik, ott nagy kérdés volt, hogy be tudok-e illeszkedni közéjük, befogadnak-e. Az itt dolgozó művészek igazgatóként és színészként is megkövetelik tőlem az alázatot. De sokszor előfordult már az is, hogy a tervek szerint én játszottam volna egy-egy szerepet, végül azonban kiderült, hogy nekem nincs dolgom azzal, így más alakította.

A soron következő bemutatója A velencei kalmár lesz, Shylockot játssza benne. A nyílt próbán az derült ki számomra, hogy egy igazán különleges előadás van születőben.

A legtöbb esetben úgy játsszák ezt a darabot, hogy Shylock, az uzsorás tulajdonképpen egész Velencével kerül összetűzésbe. Ugyanakkor a rendező és az én meglátásom szerint nem ilyen egyszerű a helyzet: mindenkinek van vaj a füle mögött, mindenki manipulál mindenkit. A történetben nem az a lényeg, hogy Shylock zsidó vagy sem, hanem maga a tevékenysége, amiatt nem szeretik őt, mert uzsorásként él. A későbbi cselekedetei és döntései sem teszik szimpatikusabbá, pedig ő csak a törvényt akarja betartatni. A darabban egy teljesen hétköznapi szituációba csöppenünk: azt a helyzetet látjuk, amikor a sors a kezünkre játszik és revansot vehetünk a minket ért sérelmekért. De van egy pont, amit nem szabad túllépni, ahonnan nincs visszaút, ezt a dráma kiváló érzékkel mutatja be. Nekem az a legfontosabb feladatom, hogy megmutassam ezt a pontot. A történetben a néző egy ideig elismeri Shylock igazát, ő viszont a tárgyaláson elveszíti a kontrollt, túl messzire megy, elbukik. A nézők Shylockot főként a tettei alapján ítélik meg, ezért nem lesz végül belőle pozitív hős, de azon is el kell gondolkodnunk, hogy miért nem vált azzá.

Kiemelt kép: Perjés János (fotó: Spirit Színház)