„Szeretném a jövőben a színház minél több szegmensében kipróbálni magam.” – interjú D. Varga Ádámmal

Interjúsorozatunkban a Kaposvári Szent István Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának végzős színművész hallgatóit mutatjuk be. Ezúttal D. Varga Ádámmal beszélgettünk a karaktermegformálás nehézségeiről, és arról, hogy milyen jövő vár egy fiatal színművészre Zalaegerszegen.

Mikor döntötted el, hogy színész szeretnél lenni?

Ez igazából nem döntés kérdése volt. Elég rossz gyerek voltam, nem tudtam egy percet sem nyugodtan ülni egyhelyben. A szüleim mesélték, hogy már az óvodai műsorokon is valahogyan mindig sikerült elérnem, hogy mindenki rám figyeljen. Egy frappáns példa erre az az esemény, amikor verset mondott mindenki a csoportból. Miután én végeztem, nem lett volna más dolgom, csak szépen, egyenesen állni a társaim mellett, én viszont addig bohóckodtam, amíg végül engem nézett minden szülő. Ez a túlzott energia aztán általános iskolában sem csillapodott bennem, úgyhogy édesanyám beíratott sportolni, de az hosszú távon nem tudott lekötni. Ezután kerültem be a debreceni gyerek színjátszó körbe, és így kezdtem el érdeklődni tulajdonképpen a színház és a színjátszás iránt.

Mielőtt bekerültél a szakkörbe, jártál színházba?

Nem voltam nagy színházba járó korábban. Az iskolával rendszeresen megnéztük a Vojtina Bábszínház produkcióit, mielőtt csatlakoztam volna az Alföld Gyermekszínpadhoz (A korábban említett színjátszó szakkör neve – A szerk.). A bábelőadásokat nagyon szerettem, mindig vártam, hogy menjünk, mert minden alkalommal feltöltött energiával, és izgalmasnak tartottam már gyerekként is ezt a műfajt.

Kipróbálnád magad bábszínészként?

Abszolút, nagyon is érdekel ez az irány is, de ez igaz a színház minden szegmensére. A bábműfajban a tárgyak életre keltése és meganimálása tulajdonképpen hasonlít arra, amikor a prózai színész a saját testével játszik és fejez ki érzéseket. Persze nem azt mondom, hogy a kettő összehasonlítható lenne, hiszen egy bábszínész munkája sokkal összetettebb, de van némi hasonlóság. Egy élettelen fadarabot életre kelteni varázslatos dolog, és boldogan kipróbálnám egyszer, hogy milyen ez a gyakorlatban.

De tulajdonképpen engem a színház minden műfaja és része érdekel. Gimnáziumban írtam például drámát és verseket, emiatt foglalkoztat a dramatizálás folyamata is. Tavaly játszottuk a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban Az ember tragédiáját, aminek Tóth Kata volt a dramaturgja, mi pedig Kovács Martin osztálytársammal az ő segítői voltunk a próbafolyamat során, ami mérhetetlenül izgalmas élmény volt a számomra. Szeretném a jövőben a színház minél több szegmensében kipróbálni magam, ami egyaránt igaz a különböző műfajokra és az alkotófolyamat egyes részeire is.

Hogyan kerültél Kaposvárra?

Még általános iskolás koromban bekerültem A Pál utcai fiúkba, mint gyerekszínész, és már akkor elkezdtem mondani a szüleimnek, hogy én a Debreceni Ady Endre Gimnáziumban szeretnék tovább tanulni dráma tagozaton, ők ezt azonban nem igazán támogatták. Végül a hatosztályos szakra jelentkeztem, és ott kezdtem a tanulmányaimat, de aztán mégis átiratkoztam dráma tagozatra. Akkor már tagja voltam a Keleti István Alapfokú Művészeti Iskolának is, akik kooperációban dolgoztak a gimnáziummal, úgyhogy nagyon hamar a színház került az életem fókuszába.

Az iskolában töltött évek alatt folyamatosan edzettük magunkat az osztálytársaimmal a felvételire, hiszen tudtuk, hogy nem egy színész került már ki ebből a képzésből. Az utolsó évben végül négy helyre adtam be a jelentkezésem, köztük a Színművészetire és Kaposvárra. Pesten csak a másodrostáig jutottam, így kerültem végül a Kaposvári Egyetemre.

Mit tanított neked az egyetem?

Egyrészről sok türelmet, alázatot és rugalmasságot. Mi duális képzésű osztály voltunk – három hetet Kaposváron, három hetet pedig Kecskeméten töltöttünk –, ami azt jelentette, hogy meg kellett tanulnunk gyakorlatilag egy bőröndből élni. Ez sokszor okozott nehézséget és feszültséget, amit mindannyiunknak meg kellett tanulni a helyén kezelni. Ezáltal egymás felé is nagyobb türelemmel kellett lennünk, illetve magunk felé is.

Másrészről az évek alatt szakmailag rengeteget lehetett ellesni Kecskeméten, több tanárunk is a színház társulatának a tagja volt, például Csapó Virág vagy Tóth Kata. Meghatározó volt nekem a Zayzon Zsolttal való találkozás és munka, mivel nála játszottam először olyan szerepet, amiben nagyon le kellett ásnom a lelkem mélyére.

Nehezebb számodra olyan karaktereket megformálni, amelyekhez nagyon magadba kell nézni?

Ez nehéz kérdés, mivel többségében eddig inkább karakterek, mintsem hétköznapi emberek formáltam meg. A Chicagoban például a Konferansziét játszottam, de voltam Aladdin is gyerekelőadásban, amely szerepek megformálása nem igényel olyan fokú átélést, sokkal inkább technikából kell megoldani, egyfajta showműsort kell csinálni. Ilyen tapasztalatok után nehéz volt olyan szerepen dolgozni, amihez elengedhetetlen volt, hogy magamba nézzek. Rémisztő, ha meglátom magamat egy karakterben, ezt még nem tudom olyan könnyen vagy jól kezelni. Ilyenkor elgondolkozom rajta, hol kezdődik a karakter és hol „kezdődök” én.

Jelenleg Zalaegerszegen, a Hevesi Sándor Színházban az Elnémult harangokat próbáljuk, amiben a főszereplőt, Simándy Pált alakítom. Az ő személyisége például nagyon közel áll hozzám. Ez egy történelmi regény adaptációja, amit kisrealista formában viszünk színre, így nagyon finoman kell bánnunk a mondatokkal, és a mélyről jövő érzelmekkel. Pont ezért elég frusztráló az a tudat, hogy mennyi mindenben hasonlítok arra az emberre, akit a színpadon el kell játszanom. Harcolnom kell még ezekkel a feladatokkal, ugyanakkor azt gondolom, hogy rendkívül hálásak is az ilyen szerepek, mert belőlük tudok a legtöbbet tanulni nemcsak a színészetről, hanem saját magamról is.

Említetted, hogy játszottál gyermekelőadásban is. Más gyerekeknek játszani?

Eddig még csak három gyerekeknek szóló előadásban játszottam, a Jancsi és Julisban, a Péter és a farkasban, illetve az Aladdin és a csodalámpában, az utóbbi kettőben címszereplőként. Nincs sok tapasztalatom még ezen a téren, azt viszont el tudom mondani, hogy sokkal nagyobb kihívás gyerekeknek játszani, ugyanakkor sokkal hálásabb is a legtöbb esetben, mint amikor felnőtt közönség előtt állunk színpadra. Gyerekeknek jobban is szeretek játszani, mert nagyon őszinték és azonnal a tudtodra adják, ha unatkoznak, de azt is, ha tetszik nekik, amit csinálsz. Ilyenkor teljes erőbedobással kell létezni, és mindent megtenni annak érdekében, hogy végig le tudd kötni a figyelmüket, különben akár egy perc alatt elveszítheted őket. Jó tapasztalatok voltak ezek az előadások, mert megérezhettem, hogy milyen az azonnali reakció, és hogy milyen nagy hatással tudunk lenni másokra azzal, amit csinálunk.

Szóba került már, hogy jelenleg a Hevesi Sándor Színházban próbálsz. Hogyan jutottál el Zalaegerszegre?

Tavaly Máriás Zsolt, a színház zenei vezetője hallgatott meg egy főszerep kapcsán, így kerültem kapcsolatba a színházzal, ami hál istennek olyan jól sikerült, hogy bár az előadást, amibe bekerültem volna végül nem tűzték műsorra, az igazgató úr, Besenczi Árpád azt mondta, hogy szívesen látna náluk gyakorlaton. Meg is ragadtam ezt a lehetőséget, és azt kell, hogy mondjam jó döntést hoztam. Nagyon megszerettem a társulatot és a színházat is, úgyhogy örömmel fogadtam el a felkérést, hogy jövőre társulati tagként folytassam itt a munkát.

Mindig úgy gondoltam, hogy vidéken szeretnék hosszútávon elhelyezkedni, mert itt van lehetőség mindenben kipróbálnom magam. Tudok prózai vagy zenés, de akár gyerekelőadásokat is csinálni egy évadon belül, ami igazán izgalmas. Alapvetően sokszínű egyéniség vagyok, és ezt itt ki tudom használni. Nem szeretnék belefásulni ebbe a szakmába, a vidék pedig frissességgel tud szolgálni minden értelemben.

Miután befejezitek az Elnémult harangok próbáját, mi a terved a jövőre nézve? Fogtok esetleg streamelni?

Szóba került már a streamelés lehetősége a színházban, az igazgató úr azonban úgy döntött, hogy inkább elhatárolódik ettől, hiszen a színház lényege a személyes jelenlét, ami ebben a formában elveszik. Bevallom őszintén, hogy ebben egyetértek vele, és bármennyire is borzalmas érzés úgy próbálni egy darabot, hogy nem tudom mikor állhatunk vele közönség elé, teljes mértékben megértem ezt a döntést. Néztem én is jó pár streamelt előadást, ami abból a szempontból valóban jó élmény volt, hogy más körülmények között sosem láthattam volna ezeket a színdarabokat, de egyszerűen ezek nem tudják visszaadni azt az érzést, azt az energiát, amit normális esetben átél a néző a színház falain belül.

A próbák mellett pedig most egy rendezésbe is belekezdtem. Még tavaly írtam egy kortárs verses-zenés estét, Közel a jóhoz címmel, ami egyelőre még nem színházi produkció, mindenesetre ezzel foglalkozom még jelenleg. A zenei vezetőnkkel, Máriás Zsolttal dolgozunk rajta, illetve két osztálytársam, Dura Veronika és Kovács Martin, valamint a teátrum színészei közül Baj László, Ticz András és Kovács Virág szerepelnek benne. Én basszusgitáron működök közre a produkcióban, a Dante zenekarban szerzett tapasztalataimat gazdagíthatom így. A munkánkat Kovács Kata és Berkes Dániel is segítik, mint korrepetitorok. Az a megegyezés született az igazgató úrral, hogy amikor lesz egy közel végleges verziónk, akkor megnézik a vezetőséggel, és amennyiben színpadképesnek ítélik, akkor jövőre a Tantermi Deszka elnevezésű iskolaprogram keretén belül bemutathatjuk majd a produktumot.

Kiemelt kép: D. Varga Ádám (Fotó: Hevesi Sándor Színház)