Az Agave Könyveknek köszönhetően idén háromszor is felülhetünk a horror retro-vonatára: áprilisban érkezik Jack Ketchum Dead River-trilógiájának második része Ivadék címmel, a Valancourt Kiadóval való együttműködésük folytatásaként pedig a Paperbacks From Hell-sorozatból válogatva nyáron jelenik meg Joan Samson 1970-es évekbeli klasszikusa, a The Auctioneer. De mindezek előtt megismerkedhetünk Ken Greenhall Baxter névre hallgató szociopata bullterrierjével a Pokolfajzat lapjain, amely a napokban kerül a könyvesboltokba.

Baxtert, a bullterriert az özvegy Mrs. Prescott gondozza – csakhogy a kutya jobban szeretne a szomszéd házaspárnál lakni, hiszen ott jóval több szeretet kapna. Mit tehet ilyenkor egy házi kedvenc? Lelöki a lépcsőn idős, mozgásában korlátozott gazdáját, hogy annak halála után végre otthonra találjon John és Nancy Graftonnál. Csakhogy az idill nem tart sokáig, hiszen Nancy gyermeket vár, az új jövevény pedig eltereli a figyelmet Baxterről, amelyet a kutya egyáltalán nem néz jó szemmel. Ken Greenhall idegborzoló regénye – amely eredetileg a gyilkos állattörténetek divathullámának csúcsán jelent meg – a horrorirodalom egyik elveszett klasszikusa, amely abban is különbözik a műfaj többijétől, hogy a könyv felében a bullterrier gondolait olvashatjuk.

De ki is az a Ken Greenhall? Ha az olvasónak nem cseng ismerősen a neve, az nem az ő tudatlanságának az oka, hiszen Greenhall szinte teljesen a feledés homályába merült az utóbbi évtizedekben. Az 1928-ban, Detroitban, angol bevándorlók gyermekeként született szerző – aki tizenöt évesen befejezte a középiskolát, majd apja lemezboltjában dolgozott egészen addig, amíg be nem sorozták katonának – a Wayne Állami Egyetemen szerzett diplomát, majd New Yorkba költözött, ahol kézikönyveket szerkesztett, többek közt az Encyclopedia Americana és a New Columbia Encyclopedia számos kiadását. Greenhall mindig nagy rajongója volt a természetfelettinek, és idővel felhagyott a munkájával, hogy minden idejét az írásnak szentelhesse. Az első regényeit álnéven írta anyja lánykori nevét használva (Jessica Hamilton), így jelent meg 1977-ben a Pokolfajzat, ami a leghíresebb műve lett, a nyolcvanas években kultusz övezte a horror rajongói közt, és 1989-ben Baxter címmel filmet is forgattak belőle. Legutolsó regénye, a Lenoir (egy fekete rabszolga története a XVII. századi Hollandiában) hetvenéves korában jelent meg, amelyről azonban Michael Pye író rosszindulatú, minden apróságba belekötő kritikát közölt, amely miatt Greenhall végleg felhagyott az írással. A szerző tizenhat évvel később, 2014-ben hunyt el. Azóta több könyvét is újra kiadta a horror egyik legjelesebb amerikai kiadója, a Valancourt Books, amelynek eredményeként Greenhall rajongótábora mára nagyobb, mint bármikor korábban.

Jelenetkép a Baxter (1989) című filmből (Forrás: filmofile.medium.com)

Ahogyan Grady Hendrix előszavában is olvasható, Greenhall mindig is a visszafogottságra, a tömörségre törekedett, ezért míg más szerzők különböző monstrumokkal árasztották el a népet, addig ő rövidebb, pontosabb műveket alkotott, amelyekben nem volt semmi gyomorforgató, semmi döbbenetes, de mégis kikezdték az olvasó idegeit. Ezzel az állásponttal mind objektív, mind szubjektív oldalról megközelítve nehezen lehet vitatkozni, hiszen a kevesebb mint 200 oldalas Pokolfajzat – amelynek elolvasása még három órát sem vesz igénybe – úgy tud bekúszni az ember bőre alá, hogy szinte észre sem veszi. A címszereplő, Baxter nem kezd véres ámokfutásba, ám gondolatait olvasva mégis már a kezdetektől fogva nyugtalanság uralkodik rajtunk. Pedig a kutya semmi mást nem akar, mint szeretve lenni, egy gondoskodó gazdára találni, és amikor ezt nem kapja meg, akkor lépni kényszerül. Azt persze nem tudhatjuk, hogy pontosan mi játszódik le kutya fejében, de könnyedén elképzelhető, hogy pont az, amit Greenhall papírra vetett. (Ezután az ember kétszer is meggondolja, hogy akar-e otthonra kutyát.) Baxter gondolatai néhol megmosolyogtatók, néhol egészen nyugtalanítók és félelmetesek, viszont kétségtelenül tűpontosak. Van, amit ő maga sem ért (mint például, hogy egy pár hónapos csecsemő miért nem tud még saját lábra állni), és van, amikor eluralkodik rajta az állatias ösztön, amelynek ő sem tud megálljt parancsolni, ugyanakkor az is világosan kitűnik a regényből, hogy jóval több mindent felfog a körülötte lévő történésekből, mint azt sejtenénk.

De a Pokolfajzat nemcsak a történések és Baxter monológjai miatt különleges olvasmány, a szerző ugyanis legalább akkora hangsúlyt fektet minden más szereplő gondolatára is. Ugyanúgy megismerjük a túlságosan hamar életét vesztő Mrs. Prescott érzéseit, ahogyan a Grafton-házaspárét vagy Mr. Cuzzóét, aki a botjára támaszkodva rója állandó sétáját az utcában. Később színre lép a tizenhárom éves Carl, aki rajong Hitlerért, Eva Braunért és úgy általában a náci ideológiáért – és aki, amikor rájön Baxter „titkára”, különleges szövetségest kezd el látni az időközben hozzájuk került kutyában. A regény második fele leginkább az ő kapcsolatukról szól, és Carl ismerősi, baráti köre is egyre hangsúlyosabb szerepet kap, az események pedig egyre durvább fordulatot vesznek. A befejezést olvasva pedig rájövünk, hogy nem is Baxter az igazi szörnyeteg, és hogy az ember sokkal állatiasabb tud lenni bármely állatnál.

Habár az Agave Könyvek mindig is nagy gondot fordított a XX. század klasszikusainak életben tartására (gondoljunk csak Donald E. Westlake, Georges Simenon, Jim Thompson vagy Dashiell Hammett krimijeire, noir-jaira), jó látni, hogy Ira Levin és Jack Ketchum után a horror műfaját is gazdagítani kívánják az 1900-as évek második felében született művekkel. Reméljük, ennek a zsánerirodalom hazai olvasói is örülni fognak.

Ken Greenhall: Pokolfajzat (Hell Hound), ford.: Uram Tamás, Agave Könyvek, 208 oldal