„Szeretem feszegetni a határaimat” – interjú Tasnádi Bencével

Gyerekként a kétkezi munka érdekelte, később kacérkodott az építészettel is, de a családi minta hatására végül a „legkisebb rosszat” választotta. 9 éve a Katona József Színház oszlopos tagja, s bár a kezdetekkor voltak kétségei, hogy egyáltalán van-e helye a pályán, ma már úgy érzi minden úgy történt, ahogy történnie kellett. A jobbnál jobb szerepek mellett, Ed Is On nevű zenekarával is szórakoztatja a közönséget. Lehet véletlen is, de mindenképpen van szimbolikája, hogy a beszélgetés helyszínéül egy Katona József utcai teraszt választott. Tasnádi Bencét kérdeztük.

A nyarat a Városmajori Szabadtéri Színpadon kezded, jövő héten mutatjátok be a Váróterem című előadást, Cseh Tamás dalaiból. Mennyire áll közel hozzád a személye, a zenéje?

Csak kellemes emlékeim fűződnek hozzá, nagyon szerették a szüleim, sokat hallgattuk otthon. Gyerekként még keveset értettem belőle, de az egyetemen újra felfedeztük magunknak az osztállyal, az akkori barátnőmmel mondhatni rákattantunk. Most, hogy beszélünk róla, feldereng a hangulat is. Az előadást még nem volt lehetőségem megszokni, egy éve játszottuk, egyetlenegy alkalommal, jó lesz most felidézni, szeretem a csapatot és várom a közös munkát.

Az idei szezon ismét felemásra sikerült, de neked két nagyon jó szerep is jutott: Mozart és most a Lear királyban Edmund.

A szerepeket tekintve tényleg jó évadot zártam, de az Amadeust még októberben mutattuk be, olyan távolinak tűnik, mintha nem is ebben a szezonban lett volna. Összesen kétszer játszottuk, intenzív volt, a szöveg, az operák, a gyors öltözések, de nagyon élveztem. A Lear király pedig eredetileg novemberi bemutató lett volna, de akkor ugye leálltunk, aztán zoom-on keresztül próbáltuk tovább, ami arra mindenképpen jó volt, hogy megtanuljuk a szöveget. Edmund hálás szerep, és nagyon feltüzelt az a két monológ, amit a darab elején mondok. Hátborzongató az egész mű, attól van ekkora ereje, hogy 400 éve íródott. Ha kortárs dráma lenne, biztos nem lenne ilyen mágikus hatású, mint ennyi év távlatából. Tisztán látszik, hogy az emberiség semmit nem változott. Hogy képtelenek vagyunk egymás hibáiból tanulni, csak a sajátunkból. Nem ússzuk meg, minden embernek ugyanazt az egyedfejlődést végig kell járnia.

A karantén alatt mivel ütötted el az időt?

Mindig akadt valami, de ha összegeznem kellene, vagy felmutatnom valamit, akkor nem tudnék. Sokat kirándultunk, a lakást pofozgattuk, elkezdtem bokszolni, aztán egy barátom esküvőjére bevállaltunk egy rövid koncertet, arra készültünk dalokkal… Igyekeztem mindig elfoglalni magam valamivel.

Nem lett rajtad úrrá a pánik vagy a kétségbeesés?

Egy idő után már az tűnt félelmetesnek, hogy egyszer majd újra játszani kell. Kettős érzések voltak bennem, mert egyrészt abnormálisnak tűnt, ahogy a vírus előtt léteztem, hogy 30 előadásom van egy hónapban és mindent bevállalok, nincs egy szabad percem sem. A családom az utóbbi években gyakorlatilag lemondott rólam, velem már nem lehetett kalkulálni a közös programokon, mert mindig volt valami meló. Jól esne kicsit kevésbé elfoglaltnak lenni, megtanultam értékelni a szabadidőt, másrészről viszont az is idegtépő volt, amikor februárban úgy tűnt, hogy lazítás jöhet, kicsit fellélegezhetünk, aztán még komolyabb szigorítás következett. Végeláthatatlan volt az egész. A helyzetkezeléssel kapcsolatban voltak és vannak félelmeim, unom már, hogy minden erről szól, az emlékeztető oltás pedig, amit pedzegetnek, baljós érzést kelt bennem, hogy akkor most már ez lesz, kitudja meddig. Néha úgy érzem, hogy egy globális manipulációnak vagyunk a részesei, de fogalmam sincs, mi az igazság és ezt nagyon nehezen viselem.

A Katona előtt a Vígszínházban játszottál, nem szerettél volna maradni?

Nem igazán éreztem ott jól magam. Nehéz próbafolyamattal indítottam a Tom Jonesban címszereplőként, amit Bezerédi Zoltán rendezett, de időközben Marton László és Eszenyi Enikő is beszálltak a buliba, amiből sok konfliktus kerekedett. Olykor ellentétes dolgokat kértek, nem volt egyszerű megfelelnem. Főiskolás voltam, nem tudtam még, mihez kell igazodni. Gézával (Hegedűs D. Géza – A szerk.) azonban nagyon jó volt együtt dolgozni, ő egy csupa szív ember, ügyesen alkalmazkodik, de nekem pokolian nehéz időszak volt. Nem voltam magabiztos, nem mertem kiállni a saját véleményemért, nem hihettem azt, hogy márpedig nekem van igazam, mert semmi nem volt mögöttem szakmailag, ami ezt megtámogatná.

Máté Gábor volt az osztályfőnököd, logikus, hogy a Katonában kötöttél ki. Fontos neked, hogy ne csak játssz ott, hanem a társulat tagja is legyél?

Gábor egyfajta mentőövet hajított a fuldokló tanítványának azzal, hogy áthívott a Vígből, azóta is hálás vagyok ezért. Most a vírushelyzetben a megélhetés szempontjából is nagyon fontos volt a társulati forma, de a tudat sem elhanyagolható, hogy oda tartozom. A Katonások között van egyfajta szövetség, egy láthatatlan kapocs, nem akarnám ezt feladni.

Nézőként szoktál menni színházba?

Bizonyos dolgokat megnézek, ha például valamelyik kollégám munkáját konkrétan látni szeretném, de nem vagyok megrögzött színházba járó, nyugtalan vagyok a nézőtéren.

Volt már, hogy fájt a szíved a nézőtérről egy szerepért?

Nem, mert elég jó szerepeket kaptam eddig, nincsen e téren hiányérzetem. És irigy sem vagyok senkire és semmire. Amikor pár éve Ascher Tamás Sirályt rendezett a Katonában, megdobbant a szívem, de a kifüggesztett szereposztást látva csalódnom kellett, mert Ötvös Andrisra osztotta Trepljovot. Viszont Andristól semmit nem sajnálok. Illetve ha valaki nem velem képzeli el a szerepet, akkor már engem se izgat annyira.

Más téren van hiányérzeted?

Szívesen forgatnék többet, de nem akármiben. Elmúltam 30, egyelőre egész kulturáltan öregszem, úgy érzem, használhatnának többet a filmesek. Ebből a szempontból biztos, hogy gát a színház, mert volt olyan film, amit egyeztetési problémák miatt buktam el. A nagyszabású Hunyadi filmre is kiválasztottak, már olvasópróbát is tartottunk, edzésekre jártunk, aztán váratlanul meghalt Andy Vajna és végül elsikkadt a mozi. Sokszor elhúzták az orrom előtt a mézesmadzagot, beleéltem magam helyzetekbe, aztán nem lett belőle semmi. Több az ilyen filmes élményem, mint ami megvalósult.

Volt egy elég nagyot szóló Mick Jagger alakításod egy televíziós tehetségkutatóban. Miért érezted fontosnak ismert színészként, hogy jelentkezz a műsorba? 

Szeretem feszegetni a határaimat. Érdekelt a műsor, láttam többet is a korábbi évadokból. Nagyjából tudtam, hogy ez mivel jár, treníroztam magam testileg-lelkileg, de azért elfáradtam a végére. Feszített volt a tempó, észnél kellett lenni, ráadásul akkor is sok egyeztetési probléma adódott, kemény 2 hónap volt. Előfordult, hogy vasárnap délelőtt felújító próbám volt, délután előadásom, este pedig rohantam az élő showba. Tudtam, hogy könyörtelenek lesznek velem a nézők, és hogyha rossz vagyok, akkor ki fogok esni és lebőgök, mindezt úgy, hogy 31 évesen állok egy tehetségkutatóban, miközben 8 éve egy menő társulat tagja vagyok. Nemcsak a saját, hanem a színház renoméját is kockára tettem bizonyos szempontból. Rettegtem, hogy kimerészkedek a meghitt színházi fészekből és nem tudok helytállni egy sokkal nagyobb porondon. Egyébként elképesztő energiák szabadulnak fel egy élő adásban, csomó jó emberrel találkoztam, úgyhogy összességében nagyon meghatározó élmény volt.

Édesapád rendező, színházigazgató (Tasnádi Csaba – A szerk.), a nagybátyád forgatókönyvíró (Tasnádi István – A szerk.).  Ezek alapján egyértelmű volt a pályaválasztásod?

Sokáig valami kétkezi munkában gondolkodtam, szívesen lettem volna, mondjuk asztalos. Gimnáziumba eleinte matek-fizika szakra jártam, akkoriban építészmérnök akartam lenni, de egy ponton túl, bármennyire is szerettem volna megérteni a fizikát, nem sikerült. Átjelentkeztem magyar-történelem szakra, az utóbbiban meg is találtam a számításaimat, a tanárunk egy rettegett nőszemély volt, de nagyon élvezetes órákat tartott. De hát mit lehet a történelemmel kezdeni a gyakorlatban? A legkisebb rossznak tűnt a színészet. (nevet)

Nem bántad meg?

Egyáltalán nem. Azt a részét fájlalom, hogy nagyon a városhoz vagyok kötve. Gimi után több barátom,  – még ha nem is profitált belőle sokat –  huzamosabb időre elhúzott külföldre, ami nekem kimaradt. Engem beszippantott az egyetem, és ugyan rengeteget köszönhetek az intézménynek  – párkapcsolatoktól kezdve a szakmai fortélyokon át – , de néha hiányzott, hogy bóklásszak a nagyvilágban.

Nyáron mi vár rád?

Hát például az esküvőm. Júliusban esedékes, a karantén alatt ezt is bőven volt időnk szervezni. Az elmúlt időszakban nagyon felértékelődött Betti (Józsa Bettina színésznő – A szerk.) társasága, nem is tudom, egyedül hogy tudtam volna ezt az időszakot átvészelni. Munka és szórakozás híján hatalmasat nőtt a szememben az otthon és a család jelentősége.

Mi van a bakancslistád első pár helyén?

Bírom ezt a várost, de azért szeretnék többet utazni. Idegen sikátorokban csatangolva vadásznék eldugott, árnyékos kis kocsmákra. És persze egy gyerek sem ártana az elkövetkezendő években.

Akkor most minden kerek nálad?

Tulajdonképpen igen. Betti szép, okos és vicces lány, nekem kifejezetten fekszik, ha szakmabeli a párom és mindenben partner, az utánzásban, ökörködésben egyaránt. A családommal is kiegyensúlyozott a kapcsolatom, büszkék rám, apu és anyu is mindig, mindenben elsőként néz meg. Amikor végeztem, az apukám Nyíregyházán volt igazgató és tartott tőle, hogy szükség lesz rá, hogy szerződtessen, de nagyon támadható lett volna egy ilyen lépés és szerencsére nem is így alakult. De arra jó volt, hogy emiatt ne érezzem magam elveszettnek, tudtam, hogy valami úgyis lesz.

Kiemelt kép: Tasnádi Bence (fotó: Steindl Gabriella)