A Vígszínház színművésze számára nem ismeretlen az a fajta intimebb közeg, ami a Rózsavölgyi Szalont kiemeli a kisebb játszóhelyek közül és különlegessé teszi, ám a Táncórákban játszott szerepét mégis nagy kihívásként éli meg, mert ilyen összetett karakterrel nem találkozott eddig még. Józan Lászlóval beszélgettünk a bemutató előtt.
Evert, az autista, másokkal nehezen kommunikáló férfit játszod a Táncórákban, mesélj egy kicsit a szerepről!
Ilyen összetett szereppel talán még nem is találkoztam, mert annyi dologra kell egyszerre figyelni, hogy nem csak fizikálisan fáraszt ki, hanem mentálisan is sokat kivesz belőlem. Fontos, hogy ne legyen mimika, ne legyen gesztus, ne legyenek a mondatokban hangsúlyok, de közben mégis érthető, sőt élvezhető legyen… A testtartásomra is nagyon kell figyelnem, egy merevebb, feszesebb pózt kell végig tartanom, ráadásul rendkívül bonyolult mondataim vannak. Igazi kihívás ez nekem.
Ugye jól tudom, hogy segítségedre volt egy szakértő is a felkészülésben?
Így van. Dr. Stefanik Krisztina bejárt próbákra, és egy-két dolgot részletesen átvettünk vele. Illetve találkoztunk egy Everhez hasonlóan rendkívüli képességekkel bíró 19 éves autista fiúval, vele beszélgettem különböző témákról és próbáltam közben színész szemmel nézni őt, olyan dolgokat eltanulni tőle, amik a szerep miatt hasznosak. Már-már azt gondoltam, hogy amit próbán csinálunk, az sok, de a találkozók alatt láttam, hogy nem, ez tényleg így van. Tehát amit mi az autizmusról gondoltunk, az nagyjából megállja a helyét a valóságban.
Mónival most játszotok először együtt, egyből megvolt az összhang köztetek?
Ismertük egymást, de nem dolgoztunk soha együtt. A jó munkának a jó hangulat és az egymásra hangolódás az egyik alapja, főleg egy kétszereplős darabnál, úgy hogy nagyon örültem, hogy már az első találkozásnál megvolt az összhang és végig ebben a munkamorálban és tempóban tudtunk dolgozni.
Fotó: Várady Nikolett
Dicső Danival, a rendezővel viszont ez már a sokadik közös munkád.
Így van, Danival ezen kívül volt már három közös produkciónk. Szeretem azt, ahogy gondolkodik, szeretem azt, hogy hagy gondolkodni engem is, minket is, és szeretem azt, hogy hármunk gondolkodásából rakunk össze egy előadást. Ez egy nagyon ritka, nagyon jó színházi lét.
Nem ismeretlen számodra a kisebb, szűkebb tér, hiszen van egy monodrámád is, amit nagyjából ugyanennyi ember előtt adsz elő.
A Távoli dalt két éve játszom a Vígszínház Házi Színpadán, ahol ráadásul egyedül vagyok, senkire nem számíthatok… így nekem a Rózsavölgyi nem volt új terep. Ebben a kisebb intimebb térben, ahol nagyon közel vannak hozzánk a nézők, sokkal több dolgot meg lehet mutatni. Jó értelemben véve filmes színjátszásra, előadásmódra kell törekedni. Egy nagyszínpadi előadás nagyobb gesztusokat, több mimikát, hangosabb mondatokat vár el, ott nem tudnak olyan dolgok megszületni, amik itt a Rózsavölgyiben viszont igen.
Mindjárt itt a bemutató, és elég rövid volt a próbafolyamat. Készen lesztek, olyan, amilyet szeretnétek?
Azt hiszem, hogy színházi embertől én még nem hallottam olyat, hogy kész vagyunk (nevet). Mindig van mit alakítani, mindig van mit átgondolni. Nagyon jó a hangulat, a történet, a karakterek, nagyon jó a csapat, akik az előadást körbefogják és viszik a hátukon, úgy hogy azt érzem, hogy jó úton járunk.
Kiemelt kép: Várady Nikolett
