“Szeretem az olyan jellegű feladatokat, amikor nem csak az alapján gondolkodnak bennem, ami első ránézésre eszébe jut rólam a rendezőnek” – interjú Petrik Andreával

Petrik Andrea, a minden szerepében új arcát megmutató színművésznő, az április 7-én a Hatszín Teátrumban bemutatandó Szenteste című darabra készül, éppen próba után volt, amikor leültünk beszélgetni. Szóba került a Radnóti, Nasztaszja Filippovna, a székesfehérvári Vörösmarty Színház, nem lehetett megkerülni a Kincsemet sem, és mesélt élete első hangoskönyvéről is.

Két éve jöttél el a Radnótiból, azóta vagy szabadúszó, de azért folyamatosan vannak darabok, amiket ott játszol. Most tavasszal lekerül egy, amit már-már kultikus előadásnak is nevezhetünk, a Vágyvillamos. Hogyan érint?

Mindannyian nagyon szerettük, nekem ez egy nagyon fontos, meghatározó előadás a pályámon. Amellett, hogy a csúcson kell abbahagyni, a Radnóti jövőre elköltözik, tehát technikai okok miatt is került sor erre a döntésre. Ajándék, hogy 103-t játszhatunk belőle, mert ez nagyon ritka egy ilyen típusú darabnál.

Így egy darabod marad ott.

Igen, az Iván, a rettenet.

Amiben először dolgoztál ifj. Vidnyánszky Attilával, most pedig másodszorra a Pesti Színházban futó A félkegyelműben. Jól tudtatok együtt dolgozni? Emiatt kért fel Nasztaszja Filippovna szerepére? Te vagy a produkcióban az egyetlen külsős.

Nagyon jól dolgoztunk együtt az Ivánban, remek munka volt, talán emiatt gondolhatta úgy, illik hozzám Nasztaszja Filippovna. Ez egy nagyon különleges szerep, a nő kiszámíthatatlanságáról és megfejthetetlenségéről szól. Egyelőre nem érzem azt, hogy sikerült a színpadon is megvalósítani már, de mentségemre legyen mondva, nagyon nehéz dolgom van. Nem gondolom azt, hogy elkészültem volna vele, küzdök előadásról előadásra.

Felfokozott állapotban érkezel meg egy jelenet kellős közepére, mindenféle felvezetés nélkül.

Egy regényben több száz oldal van arra, hogy az olvasó megértse a szereplők motivációját, az előadásban pedig összesen néhány perc, és így nehéz. Először találkoztam színpadon orosz nagyregénnyel, Csehovot játszottam már korábban is persze, de Dosztojevszkijt most először.

Elolvastad?

Persze, nyáron, sokat segített. Mindig hittel, kíváncsian és nyitottan kezdek neki egy feladatnak, a koncepció, a munka metódusa a legfontosabb, és az, amit a rendező gondol. Itt is így volt, Attilának volt egy gondolata, amely szerint az egész előadás Miskin víziója, erre fűzte fel az egész előadást.

Ha már olvasás, kritikát is olvasol?

Igen. Nem betegesen, de ha csinálok valamit, akkor a bemutató után egy-másfél héttel rákeresek, hogy mit írnak róla, mert néha tud segíteni. Érdekes rálátni, hogy ki mit gondol az adott előadásról. Régebben meg tudott viselni egy-egy élesebb kritika, ma már kevésbé.

Hat? Változtatsz bármit a játékodon?

Lehet, hogy volt már rá példa. Az ember dolgozik valamin két hónapig és aztán az igazi, a legfontosabb visszajelzés a közönség. Mindig. Persze ez egy szakma, és érdemes követni, hogy mi a munkánkról a szakmai visszajelzés.

Hamarosan bemutatásra kerül a Hatszín Teátrumban a Szenteste című darab, ami valós időben, december 24-én 22:30-tól éjfélig tart, tulajdonképpen egy kihallgatást láthatunk majd, ahol te vagy a gyanúsított. Jól gondolom, hogy ez borzasztó feszült 90 perc lesz?

Ez rajtunk, a színészeken fog múlni, de igen. Így is van a példányra ráírva, Szenteste – színdarab két színészre és egy órára. Tulajdonképpen hárman fogjuk játszani, mert az óra lesz a harmadik partner. Nagyon egyszerű találmánynak tűnik, de mégsem alkalmazta így még senki egy színdarabban. Izgalmas lesz, nagyon sokat kell próbálni, mert ha elvisszük a technika felé, akkor nem fog működni. Jelenidejűnek, feszültnek kell lennie. Még nem tartunk abban a stációjában a munkafolyamatnak, hogy az órát is nézzük, de majd jövő héten beengedjük a harmadik szereplőt is (nevet).

Ott lesz a színpadon egy óra, ez segítség, vagy inkább nehezítő tényező lesz?

Elkezdődik az előadás 22:30-kor és éjfélkor kell, hogy vége legyen. Ezt nyilván tempóval, vagy csöndekkel, szünetekkel lehet segíteni, hogy végig kitöltsük az időt. Egy ponton túl, amikor már nagyon biztosak vagyunk a dolgunkban, akkor már segítség lesz, de azért az elején ez nehéz színészileg.

Újabb arcodat mutathatod meg, egy fegyelmezett, intelligens tudósnőt játszol.

Ez a szép a mi pályánkban… volt egy időszak, amikor hasonló karakterű nőket játszottam… most már egyáltalán nem ez van. Egy Nasztaszja Filippovna után, aki valójában egy szenvedéllyel teli ösztönlény, most egy nagyon intelligens filozófia professzor asszonyt játszom, akinek már saját tanszéke van. Nem állítom, hogy amikor elolvastam a darabot, minden mondatát értettem, de szeretem az olyan jellegű feladatokat, amikor nem csak az alapján gondolkodnak bennem, ami első ránézésre eszébe jut rólam a rendezőnek, hanem szélesebb kontextusban is. Ezért én nagyon hálás vagyok Bálintnak (Szilágyi Bálint, a rendező – a szerk.).

Jól működtök Rolanddal (Rába Roland játssza a nyomozót a darabban – a szerk.) együtt?

Igen. Már egyszer forgattunk együtt picit, és volt egy darab, amiben együtt dolgoztunk. Ismerjük már egymást. Szuper színésznek tartom, abszolút biztonságban érzi magát az ember mellette. Nagyon jó vele együtt dolgozni, és nagyon jó a csapat is. Jól esik most, hogy bejövünk reggel, csak négyen vagyunk, a nagyon kedves asszisztens, Bálint, Roland meg én, és csináljuk a dolgunkat.

Nem nehéz, hogy csak ketten vagytok?

Van előnye és hátránya is. Nehéz, mert kettőnknek kell elvinni, két emberen van a felelősség, közben meg ez mégis jóféle felelősség (mosolyog).

Gondoltad volna, hogy a Kincsem ekkora siker lesz?

Nem. Amikor megkaptam a szerepet, nem tudtam, hogy ekkora kaliberű film lesz, menet közben döbbentem rá, hogy mekkora produkció, akár a költségvetését is tekintve. Az volt a cél, hogy minél szélesebb közönséghez jusson el, hiszen ez egy közönségfilm, és ez teljesült is. Örülök, hogy így szeretik az emberek. Nagyon sokat tanultam belőle, ennyi napot még nem forgattam korábban egyben, pláne ilyen nagy volumenű produkcióban, már-már hollywoodi léptékű volt, örülök, hogy megtörtént velem.

Vannak filmes, sorozatos megkereséseid?

Hívnak castingokra, amik vagy összejönnek, vagy nem. Vannak lehetőségeim, de azért az is benne van, hogy nem akarok mindenáron filmezni, ezért van olyan, amire nemet mondok, mert egyszerűen nem fér bele az én ízlésembe.

Emiatt is vagy szabadúszó? Hogy válogathass a munkák között?

Igen, ez az egyik oka. A másik meg, hogy rettenetesen élvezem a különböző helyeket, helyzeteket, műfajokat… nagyon jól esik, hogy játszom hét előadásban, mind más helyszínen van, más műfaj, másmilyen térben van és mások a partnereim. Olyan periódusában tartok az életemnek, hogy most ebből tudok nagyon sokat tanulni. Például a Madáchban játszom a Szerelmes Shakespeareben, ez nagyon jól hat vissza arra, hogy egy független előadásban játszom a Szkénében, ez a Templom. Nagyon jó az átjárás a stílusok, terek, emberek között. Így többet tudok fejlődni.

Nem fáraszt?

De, de annyira nem játszom sokat, 14-15 este egy hónapban. Ez most nekem kifejezetten jót tesz. A Színmű után rengeteget játszottam, sok volt. Ez kifejezetten ideális, ami most van.

Székesfehérvár hogy jött a képbe?

Tavaly elhívtak két munkára is, a Három nővér Natasájára és a Carmenre, amit Horváth Csabával csináltunk. Most pedig elhívtak a Jóembert keresünkre, amit Bagó Bertalan rendezett. Szerettem ezeket a munkákat, szeretem az ottani társulatot, mind a három jó feladat volt, nagyon élveztem, hogy nagyszínpadon játszhattam, sokat tanultam.

Karafiáth Orsival is volt nemrég egy projekted a Szirén című könyve kapcsán. Szívesen csináltad?

Nagyon! Orsi talált meg engem, aminek én nagyon-nagyon örülök! Én csináltam a hangoskönyvet a Szirénhez, és rögtön betalált, amikor elolvastam… szuper könyv. Nem ebben a problémában, amiről ő ír, de úgy éreztem, hogy közöm van az anyaghoz. Nagyon boldog voltam, hogy ezt én olvashattam fel, soha nem készítettem előtte hangoskönyvet.

Ezzel a hanggal hogy-hogy nem?

Nem tudom, de én nem is szinkronizálok.

Amit szintén nem értek, miért nem?

A szinkronizálás egy szakma, meg kell tanulni. Én ezt nem tanultam meg soha. Néha volt olyan, hogy a MOME-s vizsgafilmekhez engem kértek, egyszer egy rókát is szinkronizáltam, és nagyon élveztem. Nagy álmom egyébként, hogy egy minőségi mesefigurának én kölcsönözzem a hangom, nagy színészi kihívás lenne.

Visszatérve a Szirénhez, nem csak hangoskönyv van, énekelsz is.

Igen, Orsi szólt, hogy lesz egy klip, ami tulajdonképpen egy promo a könyvhöz, és hogy csináljam én. Mondtam neki, hogy „De hát Orsi, nem is hallottál még soha énekelni!”, erre ő: „Nem baj, jó lesz!” (nevet). Tényleg szeretek énekelni, így aztán megcsináltuk azt is. Remélem fogunk még Orsival együtt dolgozni, mert egy igazán jó találkozás volt. Beszélgettünk róla, hogy ha 20 év múlva filmet csinálnak belőle, akkor én leszek a Nusi mama, hiszen akkor már mindenki máshoz öreg leszek (nevet).

Kiemelt kép: Petrik Andrea az Iván, a rettenet című darabban (Fotó: Dömölky Dániel)