„Szeretem a népszerűséget, mert a munkám miatt ismernek” – interjú Scherer Péterrel

Nézőművészeti Főiskola, Argo, Válótársak, Apatigris – csak néhány olyan előadás, film vagy sorozat, amely kapcsán azonnal beugorhat nekünk Scherer Péter neve és arca. A közkedvelt színésszel, akinek a nőkkel és a lányaival lévő küzdelmeit egy ország imádja nézni hétről hétre, pályafutásáról, az elmúlt egy év tapasztalatairól, valamint a színészetről való gondolatairól beszélgettünk.

Amikor tegnap hívtam az időpont egyeztetés miatt, éppen biciklivel sietett egy társulati ülésre, most pedig szintén úgy beszélünk, hogy a kerékpárt tolva sétál. A friss levegő és a jó idő motiválja?

Az az igazság, hogy én télen-nyáron kerékpárral közlekedem. Ez már akkor is így volt, amikor a budapesti bicikliutak sehol sem voltak. Azóta már sokkal jobb a helyzet, bár egyre jobban kell figyelni, mert a futárok tekernek, mint az állat. (nevet) Ha tudom, hogy a tömegközlekedést is használnom kell, akkor van, hogy rollerrel megyek. Manapság mindenféle divatos jelzővel illetik a kerékpárosokat, de engem nem ezek motiválnak. Egyszerűen csak szeretek tekerni, főleg a pesti oldalon közlekedem, itt van a legtöbb színház. Ennek köszönhetően mindig pontosan érkezem mindenhova, nem büdösítem a várost, az autómat pedig csak hosszabb távon használom. Balatonra például azzal megyünk, de ott is van kerékpárunk.

Akkor nem is a koronavírus miatt szokott át a kerékpárra?

Nem. Mi hétvégén mindig is sokat bicikliztünk a családdal, és alapvetően munkába is ezzel járok. A színházak és a szinkronstúdiók többsége nincs olyan messze egymástól, a Nyugati – ahol lakom –, és a Szkéné szerintem oda-vissza 10 km.

És más szempontból hozott jelentősebb változást az elmúlt év az életében?

A koronavírus a színházat teljes egészében elsodorta. Nyáron és ősszel tudtunk néhányszor játszani, de aztán a második hullám minden fellépésemet elvitte. Az első még annyira nem volt rossz, abból a szempontból, hogy leköltözünk a balatoni nyaralónkba, ott éltünk márciustól júniusig. Mindent megcsináltunk, amire addig nem jutott időnk. Voltak színházi munkák is, de azok online zajlottak, azt is öröm volt végezni onnan. A mostani egy afféle öszvér karantén volt, mert bár a színház leállt, de a forgatások nem. Az utóbbi időben 61 napot forgattam, mozifilmet és sorozatot egyaránt, ezt színház mellett lehetetlen lett volna véghez vinni.

Építőmérnökként szerzett diplomát a BME-n. Sejtésem szerint ez a szakma elég távol áll a színészettől. Hogy jött mégis képbe a színház és a film?

Egy ember sokféleképpen van összerakva. Apám is mérnök volt, a matek-fizika mindenkinek a vérében volt a családban, minden mást anyámtól örököltem. Az én történetem ötödikes koromban indult, ekkor nyertem meg a városi Ki mit tud?-ot egy Karinthy-prózával Ajkán. Fantasztikus érzés volt, hogy kiálltam a nézők elé, mondtam egy szöveget és azon nevettek. Általános iskolában minden évben indultam ezen a versenyen és meg is nyertem, de a középsuliban fizika tagozatos voltam, nem vettem részt semmilyen drámaképzésen. Az érettségi után felvételiztem ugyan a Színműre, de nem vettek fel, viszont az alap volt, hogy egy egyetemet mindenképpen el kell végezni, így jött a képbe a BME. Úgy voltam vele, hogy feljövök Pestre, majd lesz valami, és lett is.

Nem is dolgozott mérnökként?

Nem, mert rögtön az egyetem első éveiben újból bekerült a művészet az életembe, onnantól kezdve inkább azzal foglalkoztam. A mérnöki diplomát is csak azért szereztem meg – egy év csúszással –, mert megígértem a szüleimnek. Volt egy független csapat, az Arvisura Színházi Társulat, akik a ’80-as években kaptak egy nagyobb támogatást, így a rendező felajánlotta, hogy ha játszom náluk, akkor fizetésként kapok „ösztöndíjat”. 1985-től 1996-ig voltam társulati tag, de még utána is játszottam náluk egy évet. Csodálatos, boldog időszak volt. Pénzügyi szempontból fél-, szakmai szempontból teljesen professzionális volt, holott egyikünk sem rendelkezett színművész diplomával. A szakma nehezen ismert el, de a közönség szeretett minket. Fura helyzet volt, de mi nagyon boldogan éltük meg.

Ezek szerint akkor vallja, hogy nem kell feltétlenül végzettség ahhoz, hogy valaki jó színész legyen, elég a tehetség, illetve, ha a gyakorlatban tanul?

Biztosan van, akire ez igaz, de nálam nem. Az Arvisurában nekünk ugyanúgy volt képzésünk, amellett, hogy játszottunk. Tréningeket csináltunk, volt beszédtechnika óránk, mozgás, stb., de akadt, hogy pár napra elvonultunk egy hétvégi házba, és 0-24-ben dolgoztunk. A Csányi-féle Szentivánéji álom előadásunk hatalmas sikert aratott, akkor kértem a színészkamarát, nézzenek meg, hogy megkaphassam a minősítést. Jordán Tamás volt a telefon másik végén, aki elárulta, hogy már többen is látták azt a darabot, és az alapján megadják. Vagyis: nekem megvan a színművész minősítésem, csak azt nem főiskolán, egyetemen szereztem meg.

Az egyik legsikeresebb előadásuk a Nézőművészeti Főiskola, amit 2003 óta játszanak Nem válik unalmassá egy darab közel 20 év és több, mint 300 előadás után? Egyáltalán mennyit változnak a nézői szokások?

Nem, nem unalmas. (nevet) Van egy másik darabunk, Mrożek Mulatsága,’99-ben mutattuk be, Mucsi Zoli és Szikszai Rémusz volt a partnerem, az több mint 370-szer ment. A másik kérdésre a válaszom az, hogy nem tudom. Szerintem a színház mindig személyes marad, egyszeri és megismételhetetlen, és erre az élményre a fiatalabb generáció is ki fog nevelődni. Van egy minitársulatunk, a Nézőművészeti Kft., akikkel ifjúsági előadásokat is játszunk, komolyabbat és szórakoztatót egyaránt. Sokat járunk iskolákba is, és azt tapasztalom, hogy a diákok nem csak annak örülnek, hogy nem kell a tanórán részt venniük, hanem, ha az az előadás erős és jól szólítja meg őket, akkor figyelemmel is nézik. Emlékszem, mikor először vittek el minket Londonban egy darabra, a 2000 fős nézőtérre egyszer csak berobbant egy hátizsákos pasi, elkezdte kiabálni, hogy „cold beer” és eladott vagy 30 sört. Akkor ezen megbotránkoztam, de aztán rájöttem, hogy Shakespeare idejében is ugyanez volt, abból fejlődött ki a mostani nézőtéri etikett, ami mindenhol más és más.

Habár előtte is több filmben szerepelt, az országos ismertséget a Válótársaknak köszönheti. Hogyan élte meg ezt a népszerűséget?

Előtte is volt már pár vígjáték – az Argo-filmek, a Made in Hungária –, a Válótársak csak új szintre emelte az ismertséget. Azt figyeltem meg, hogy minden munkámnak más a közönsége és a rajongótábora: van, aki a sorozat, van aki a szinkron (Kuflik, Másnaposok) miatt ismer, van, aki a filmeknek köszönhetően, és akad, aki a színházból. Az Írók Boltja környékén más típusú munkáimhoz szoktak gratulálni, mint a Rákóczi téren vagy a Lehel téren. Ezért mondom, hogy nem volt ismeretlen korábban sem ez a szituáció, csak szélesedett a spektrum. De én ezt szeretem.

Vagyis nem zavarja, ha az utcán megállítják pár mondat, egy-egy fotó erejéig?

Nem, sőt, azt hiszem, álságos lennék, ha ennek az ellenkezőjét állítanám. Persze, ha éppen ebédelek, az más, de akkor sem zavar, csak kérek egy-két percet. Velem mindig nagyon kedvesek az emberek, ahogyan én is velük, hiszen az én munkám nekik szól. Szeretem a népszerűséget, azért, mert a munkám miatt ismernek, és nem azért, mert a legújabb valóságshowban szerepeltem. Ha valaki a 47-es villamoson gratulál A Mester és Margaritához, amit 30 éve látott a Szkénében, azzal szívesen beszélgetek.

És ne feledkezzünk meg az Apatigrisről sem, amely már a második évadánál jár, és amelyet konkrétan Önre írtak.

Ez egy klassz dolog, nagy megtiszteltetés. Köbli Norbert, forgatókönyvíró keresett meg azzal, hogy írna egy sorozatot nekem. Azt kérdezte, hogy mikor is szeretnek engem a legjobban a nézők? Hát amikor a nők halálra idegesítenek. Így jött a képbe a három lányát egyedül nevelő apa sztorija, amivel megkerestük az RTL Klubot, akik rábólintottak. Annyira nem áll egyébként távol tőlem-tőlünk az ilyen fajta munkamódszer: Tasnádi István író barátommal is több, közös fejlesztésű munkánk van (A fajok eredete, Nézőművészeti Főiskola – A szerk.), ezek ráadásul mind nagyon szép előadásszámot is éltek meg. István volt az író, de közösen ötletelünk. Nagyon szeretem az ilyet, mert ebben benne van az én személyiségem, habitusom is.

Idén tölti be a 60. életévét. Végignézve az eddigi pályafutásán: elégedett a szakmai életével, ahogyan alakult, vagy van hiányérzete?

Tarantinóval és Guy Ritchie-vel nem tudtam dolgozni. (nevet) Mucsi Zoli biztosan Al Pacinót és Roberto de Nirót mondta volna. Az van, hogy a mi kis társulatunkban mindig megbeszéljük, hogy mi lesz a következő évad programja, és ahhoz mindenki tartja magát, de szoktuk mondani, hogy ha valamelyikünket Tarantino hívja, akkor borul minden. Pont Zoli kérdezte meg a könyvbemutatóján, ahol moderátor voltam, hogy ha valaki ’94-ben azt mondja nekem a Szentivánéji álom próbáján – amit egy garázsban tartottunk –, hogy 27 év múlva itt fogsz tartani, akkor elfogadtam volna-e. A válaszom az, hogy igen. Hernádi Gyula bácsi mondta, hogy az emberek azért boldogtalanok, mert nem tudják, hogy boldogok. És ez így is van: sokszor gondolod azt, hogy amiben vagy, az szar, de később rájössz, hogy nem is volt az olyan rossz. Az én életemben is volt ilyen időszak: nem volt sok pénzem, de szerettem, amit csináltam és nem haltam éhen. Most már próbálok optimistábban tekinteni mindenre.

Kiemelt kép: Scherer Péter (fotó: Sárosi Zoltán)